A teher

Progner László

2023-05-02

Nincs hozzászólás

Azt mondják a barátaim, hogy tovább kell lépnem. Pedig alig egy hónapja, hogy elmentél. Szóltak a munkahelyemen is, hogy ideje visszamennem dolgozni, mire azt válaszoltam, hogy nemsokára bemegyek, de még a kórházakat járom. Az orvosoknak még nem sikerült felállítani a diagnózist, miért fáj a nyakam és a vállam. A hátam is sajog, érzem, ahogy a gerincem ívben előre meghajlik. Találgatnak honnan ered ez a fájdalom, ami nem múlik el egyetlen tablettával sem. A vizsgálatok szerint nincs semmilyen fizikai elváltozásom.

– Biztosan a stressz az oka, ami normális azok után, amin keresztül ment. – mondja a reumatológus, miközben a kezembe nyom egy csomó papírt.

Nehezen telnek a napok, az órák, a percek. A munkahelyemen, egyre fáradtabb vagyok, elmerülök a papírok tengerében. Igaza lehet a dokinak, ez valami érzelmi dolog, mert amióta elmentél, már nem vagyok ugyanaz. A fotódat nézegetem az íróasztalomon. Öt éve is már annak, amikor az erdőben sétáltunk. Megígértük, hogy mindig szeretni fogjuk egymást és örökké együtt leszünk. És én megszegtem ezt az ígéretet. Aznap, mikor ezt megtudtad, a kocsiba ültél és elrohantál otthonról. Vártalak, hogy hazatérj és átbeszéljük a dolgainkat de…

A fejemben még mindig visszhangzik a rendőr hangja:

– A felesége autóbalesetet szenvedett és az életét vesztette.

Mindennap kimerülök, a munkából fáradtan indulok hazafelé. A metró, mint mindig most is tele van. Mint egy véget nem érő körforgás. Ugyanazok az emberek. A menedzser kinézetű öltönyös férfi, a lány a lila táskájával, a tüske frizurás tinédzser. És ott van az a kisfiú, aki sohasem veszi le a tekintetét rólam. Csak bámul rám azzal a nagy barna szemeivel. Igyekszem elkerülni a kontaktust, de bárhová nézek, akkor is érzem magamon fürkésző szemeit. Nem baj, néhány megálló és leszállok. A kisfiú felkel a helyéről és mire felemelem a fejem, már előttem áll.

– Uram, nem szeretne leülni? – kérdezi.

– Nem, köszönöm szépen! – felelem, és érzem, ahogy a szeme még mélyebben fúródik az enyémbe.

– Pedig nagyon nehéz lehet a bácsinak mindennap a nyakában cipelni azt a nénit.

Author: Progner László

Progner László az Irodalmi Rádió szerzője Egy borsodi kohászvárosban kezdett el ketyegni a számlálóm 1963-ban. Itt nőttem fel, itt ismerkedtem meg a világgal, itt tanultam és ide kötnek baráti és családi kapcsolataim is. Számtalan helyen megfordultam már, külföldön és belföldön egyaránt. Tapasztalatot, tudást, élményeket gyűjtöttem éveim számának gyarapodása közben. Sok mindenbe belekóstolva bontogattam szárnyaim az élet számos területén. A rendszerváltás óta kizárólag saját magam munkaadója voltam. Ezt hol vállalkozóként, hol cégeim vezetőjeként valósítottam meg. Gyermekeim már felnőttek, kirepültek a családi fészekből, és ezzel együtt a felelősség lelki terhe sem nyomja már a vállam, így rengeteg szellemi energiám szárnyalhat szabadon. Jelenleg túravezető vagyok egy egészségügyi és sportturisztikai vállalkozásban, amit a feleségemmel együtt építettünk fel. Ahogy múltak az évek, úgy fedeztem fel magamban új dolgokat, új késztetéseket. Hatvan éves koromra kapott el a gépszíj. Talán az évek során az elmém padlásán lerakódott emlékek, érzések és információhalmaz leporolása inspirált arra, hogy amit ott találok, azt szavakká formáljam, és megosszam másokkal. Addig szeretném folytatni az írást, ameddig lesz aki elolvassa, akit el tudok kalauzolni gondolatvilágomba.

Vélemény, hozzászólás? Válasz megszakítása

Rózsa Iván: Azt szeretném

Rózsa Iván: Azt szeretném Azt szeretném, hogy palesztin és zsidó egymással összebéküljön! Egykori ellenség egy asztalhoz üljön! Síita és szunnita ne utálja egymást! Pakisztáni és

Teljes bejegyzés »