MEGRÁZÓ TUDATLANSÁG

A temető kis kápolnájában megkondult a harang, így jelezvén, ismét egy lélek távozott az élők sorából. A rigók csivitelése ellentéte volt a temetés drámai pillanatának. Néhányan a kicsinyke sírgödör köré gyülekeztek. A szívszaggatóan apró, fenyőfából készült koporsót hiába takarták le zöld filcből készült anyaggal, az nem tompíthatta Klári és Miklós eszeveszett fájdalmát. Mindketten nyugtatókkal teletömve álldogáltak, üveges szemekkel meredtek a semmibe. Több hete már, hogy elveszítették Miklóskát, egyetlen fiacskájukat. Azóta se éjjelük, se nappaluk, csak úgy támolyogtak egyik napról a másikra. Amennyiben nincs a négy gyerek, akikről még gondoskodniuk kellett, rég feladták volna.

Tinédzser korban voltak még mindketten, amikor megismerkedtek egy falunapi bálon. Klári tizenöt, Miklós tizennyolc. Klárinak elég volt egy pillantás a huncut szemű Miklóstól, hogy egy életre szerelmes legyen. Otthonaikban mélyszegénység, kilátástalanság, végtelen reménytelenség uralkodott, így egymásból merítettek erőt. Egyik titkos randevújukon Miklós így fordult Klárihoz.

-Szökjünk meg, gyere velem, s meglátod, mi ketten sokkal többre visszük a szüleinknél.

-Gondolod, hogy nekünk sikerülhet?

-Ne tarts semmitől. A szüleink elbuktak, de sokat változott az élet, miért ne sikerülhetne.

-Nem bánom, de egyet már most ígérj meg nekem. Mindig velem fogsz maradni.

-Abban biztos lehetsz, hogy soha nem hagylak el.

Klárit nem kellett nógatni. Két hónap után megszöktek, hátrahagyva szülőket, éhes szájú testvéreket, és az iskolát. A falujuk közelében fekvő kisvárosig jutottak, ahol hosszas keresgélés után egy magángazdaságnál alkalmi munkára leltek. Itt a munkájukhoz szállást is kaptak, ami egy kis szobában merült ki. Bérük csupán napi étkezésüket fedezte. Ezért Klári és Miklós munka után a falu gazdagabb házainál vállaltak apróbb-cseprőbb feladatokat.

Néhány hónappal később kezdtek beletanulni az új életük velejáróiba, Klárinak kimaradt a havi vérzése. Korábbi tapasztalatok nélkül, túlkésőn ébredt rá, hogy gyereket várt. Miklóssal madarat lehetett volna fogatni, mikor megtudta, hogy apa lesz. A szegényes szobácskát beragyogta első kislányuk, Évike jelenléte. Egyikük sem gondolt a szegénységgel, a rengeteg munkával, s még több nélkülözéssel. Szerelmüket kiegészítette kislányuk jelenléte. Évike a hat hónapot sem töltötte be, amikor Klárinak ismét kimaradt a vérzése. Az első terhességtől eltérően ezúttal már tudta, ismét gyermeket várt. Örömük még mindig határtalan volt, azonban a szoba amúgy is kicsi életterük tovább szűkült körülöttük. Érezték, nem sokára szükséges lesz változtatniuk. Egy nap Miklós fontos bejelentést tett asszonyának.

-Képzeld Klárikám a főnök ma megkérdezte tőlem, hogy beköltöznénk-e az egyik házába.

-Ez nagyon jó. Mit kellene ezért csinálni, csinálnunk?

-A főnök szürke marhákat vásárolt, amiket naponta látnék el. Az a kérdés, hogy ezt mi elvállaljuk?

-Tudod, a gyerkőccel már nem olyan egyszerű, de azt mondom, vágjunk bele.

-A főnök szerint, a házban van egy konyha és két szoba. Nincs áram, se víz, se gáz, de más komfort se, ám ott kényelmesebben elférnénk. Később mindent kialakíttathatnánk magunknak úgy, ahogy szeretnénk.

Klári látta, Miklós már döntött, ő hiába is ellenkezne. Idegesítette, hogy még nem tudatta Miklóssal a második gyermek érkezését. Így rábólintott párja új lakóhelyükkel kapcsolatos tervére.

Pár héttel később kiköltöztek új otthonukba. A házikó rogyadozott, lelakottan állt a hozzá tartozó nagy udvaron, de ezután már az ő hajlékuk lett. A ház előtt futó tornácot Klári a munkáltatóktól ajándékba kapott muskátlikkal tette színesebbé, esős időben oda teregette a mosott ruhát száradni. Lehangoló volt a konyha és a szobák állapota, s áram nélkül a bennük rejlő sötétség, ám örültek, hisz fedél volt a fejük felett. A házikó mögött volt egy kis kert, amiben zöldségek termettek. Az udvarban voltak tyúkok, néma kacsák, libák. Ezekből a főnök engedélyével olykor levághattak, a tojás pedig hétvégente náluk maradhatott. Egy békés este, miután Évike mélyen aludt, a fiatal pár együtt fürdött az ócska bádogkádban. Miklós féltőn simította végig Klári első szüléstől enyhén megereszkedett pocakját.

-Látod, te is nyugodtabban élsz itt. Együtt vagyunk, neveljük a kislányunkat, s nem vagy olyan soványka, mint régen voltál. Úgy látom, szépen kikerekedtél, ettől még jobban kívánlak.

-Édes vagy, köszi. Az igazság az,-fűzte hozzá kissé félve, bizonytalankodva Klári-hogy nem csak a nyugalom miatt szedtem fel kilókat. Megint gyereket várok.

-Semmi baj. Együtt szerettük világra Évikét, ezt is úgy fogjuk szeretni, mint őt.

Klári megnyugodott, és befészkelte magát Miklós karjaiba.

A második gyermek is lány lett, Júlia, aki oly könnyen született meg, mint az első. A fiatal pár hiába gürcölt, nem tudtak semmit felmutatni. A gyerekek sokat betegeskedtek mostoha körülményeik miatt. Nem volt vezetékes víz és áram, dohosak és nyirkosak voltak a falak. Ruháikat az egyházi adományokból kapták. A súlyosodó anyagi gondok fokozták köztük a feszültséget. Egyre többet vitatkoztak, s a viták gyakran torkollottak veszekedésekbe. Még mindig imádták egymást, ezért kibéküléseikkor szerelmeskedtek, hogy enyhülést és vigaszt merítsenek a másikból. Klári ismét áldott állapotba került, ez tovább nehezítette helyzetüket. A harmadik gyermek is lány lett, aki a Borbála nevet kapta. Csalódtak, mert szerettek volna egy kisfiút is. Klári nem volt tisztában a születésszabályozással, sem a női léttel járó gondokkal. Nem tudta, honnan is tudhatta volna, mit tehetne azért, hogy ne legyen ilyen könnyedén terhes. Negyedik terhességének bejelentésekor Miklós felvetette neki.

-Az iskolában biológiaórán a tanárnő mindig mondta, hogy a lányok mit csináljanak a terhesség ellen. Te ezekre egyáltalán nem emlékszel?

-Kit érdekelt mit hordott össze a tanárnő. Engem csak az érdekelt, hogyan kaphatnálak meg.

Miklósnak jólestek Klári szavai, de nem bánta volna, ha iskolás éveikből némi halovány emlékük felsejlik a témát illetően. Negyedik gyermekük születésekor még a harmincadik évüket sem töltötték be. A gyermek óriási örömükre végre fiú lett és apja után a Miklós nevet kapta. A két szoba és a konyha lassan, de biztosan megtelt. Egyik szobában a három kislány élt, a másikban a szülök a pici Miklóskával. Végül egy nap Miklós egy ötlettel állított Klári elé.

-Tegnap találkoztam a faluban egy munkanélküli villanyszerelővel. Felajánlotta, ha egy héten keresztül segítek neki a földjeit cölöpökkel körbe keríteni, cserébe bevezeti hozzánk az áramot.

-Biztos, hogy ez jó ötlet? Úgy mondták a falubeliek, hogy nagyot hibázott, ezért küldték el korábbi munkahelyéről is.

-Nem lesz semmi baj, hidd el. Sokaknál csinált már hasonlót a faluban is. Nem hallottam senkitől panaszt a munkájára. Gondolj bele Klárim, mennyivel könnyebb, jobb lesz nekünk és a gyerekeknek, ha végre lesz áramunk.

-Jól van, nem bánom. Örülnék, ha végre nem kézzel kellene mossam azt a rengeteg szennyest. No, és a gyerek tanulásához is kellene a villanyfény.

Eldöntetett a nagy kérdés. Néhány nap múlva érkezett a szaki bevezetni hozzájuk az áramot. Fúrt, kopácsolt, ide meg oda húzkodta a vezetékeket, s lám, három órás munka után kivilágosodott a szegény kis hajlék. Örültek és szomorkodtak egyszerre, merthogy a nagy fényben nem pusztán az olvasó könyvben a betűk, hanem a lakást uraló szegénység jelei is kiélesedtek. A falak tiszták, ámde kopottak, vizesek, repedezettek voltak. A földből döngölt padlóból telente áradt a hideg, a reményvesztettség. Öröm volt viszont a munkaadójuktól kapott kiszuperált, de még használható állapotú mosógép és a centrifuga, a mikró, ami naponta többször melengette át a hideg ételt, valamint a hűtő, ami lehetővé tette Klárinak a több napra való főzést előre. Legalább több időt tölthetett a gyerekekkel. Ha szegényen is, ámde kényelmesebben élték mindennapjaikat. Néha ugyan elment az áram, máskor pislogtak a villanykörték, azonban ez a lényegen nem változtatott. Végre lett áramuk. Nagy örömükben ismét összeszerettek egy ötödik babát is. Megint lány lett, aki a szépséges Lilla nevet kapta szüleitől.

Nagy szeretetben, egyszerűségben teltek napjaik. A három nagy gyerek már iskolába járt, a két picurka otthon, anyjával töltötte napjait. Klári azon a végzetes nyári napon kinn az udvarban mosott, nem szerette összevizezni a konyhát, ha nem volt muszáj. A kicsik benn a szobában játszottak. Lilla a járókában, Miklóska a döngölt földre terített pléden. Apjuk még kint az udvar hátsó részében a jószágokat látta el. Az idő nyugalomban, tevékenyen telt a család minden tagja számára. Kellemes meleg uralkodott az udvaron, még nem kapcsolt a nyár ezer fokra. Klári szeretett mosni, főképp, ha egyik gyerek sem lábatlankodott körülötte. A mosáshoz szükséges vizet Miklós hordta neki a kútról. Az utolsó vödörnél érdeklődve fordult oda párjához.

-A kicsiket nem akarod kihozni az udvarba, hogy jobban szem előtt legyenek?

-Tudod, hogy jobban szeretek a kicsik nélkül mosni. Miklóska elhempereg a pléden, Lilla pedig jól eljátszik a járókájában.

-Jól van, meg ne egyél, csak kérdeztem, hogy nem lenne jobb, ha szem előtt lennének.

Azzal Miklós megfordult és visszatért a hátsó udvarba folytatni a félbehagyott munkáját. Ugyanabban a pillanatban a szobában Miklóska minden különösebb ok nélkül felkelt helyéről. A konyha felé vette az irányt, ott a hűtő lett célpontja. Félt, s egyszerre csodálta is a szabályos időközönként felberregő masinát, amiből anyja sokszor vett ki finomságot. Lassan, óvatos léptekkel közeledett a masinához. A fiúcska akkor észrevett egy ezüstszínű drótot, ami a hűtő alól lógott ki. Arcán kíváncsi mosollyal még közelebb tipegett, hogy jobban meg tudja nézni a csillogó csodát. Oly mértékben lenyűgözte a hűtő és az ezüstös drót, hogy észre sem vette a lába előtt heverő legót. Bizonytalankodó lábaival rálépett a legóra. Nagyot botlott benne, ösztöneitől hajtva, hogy védje magát az eleséstől, kezeivel próbált a drótba megkapaszkodni. Abban a pillanatban a szegény, de egyszerű családi életük a sötétség mélységébe zuhant.

A szobában Lilla felvisított. Klári az udvarban nem értette, mi a fene történhetett, hogy a mosógép és a centrifuga egyszerre álltak le. Klári jó anyaként rögtön tudta, nagy baj történt. Besietett a házba, ahol azonnal a konyhába lépett. Iszonyatos látvány tárult elébe. Torkát mélyről feltörő ordítás hagyta el. Ezt kinn a hátsó udvarban Miklós is hallotta. Csapot-papot hátrahagyva rohant be a házba. A férfi hirtelen azt sem tudta, mit tegyen. Látta egyetlen kisfia élettelen testét, majd felesége fájdalomtól eltorzult arcát, s a két imádott ember között hezitált. Együtt próbálták meg újjáéleszteni kisfiúkat, sajnos nem jártak sikerrel. A szomszédok is hallották, hogy borzasztó dolog történt náluk, ezért hívták a rendőröket-mentősöket. Azonban a mentősök sem tudtak már a szerencsétlenül járt kisfiún segíteni. A szülők fájdalmát csak a beléjük diktált nyugtatók csillapították némileg. A rendőrség hivatalból szólt a helyi gyermekvédőknek. Délután a lányok, mit sem sejtve vidáman tértek haza az iskolából, óvodából. Értetlenül nézték a házuk előtt nézelődő szomszédokat, majd az udvarukon a hatóságok autóit. Ahogy beléptek megrökönyödve nézték szüleiket, akik üres, üveges tekintettel ültek a konyha asztalnál. Amikor a mentősök a tudomásukra juttatta kisöcséjük tragikus halálhírét a nagyobbak elsírták magukat. A kis Borbála nem értette még a halál visszavonhatatlanságát. Azt szajkózta, hogy Miklóska majd meggyógyul. Az első döbbenet után Évike a legkisebb testvért, Lillát kereste. A mentősök megnyugtatták, hogy a pici végre álomba sírta magát. A szegény, de addig nyugodt családi életnek otthont adó házra a szomorúság egyhangú szürkesége borult.

A lányok eljártak az iskolába-óvodába, szüleik, miközben intézték Miklóska temetését, robotok módjára tették tovább mindennapi teendőiket. Félretett pénzük nem volt, fedezet nélkül kölcsönt sem tudtak felvenni, így az önkormányzattól kaptak hozzá anyagi segítséget. Sajnos kénytelenek voltak mindenből a legolcsóbbat választani, pedig ők a legjobbat adták volna kisfiúknak. Klári és Miklós nem volt képes annyi szeretetet és figyelmet adni gyermekeiknek, mint korábban. Évike idő előtt lett felnőtté, aki fokozatosan kénytelen volt fásult szülei helyét átvenni kisebb testvérei életében. A gyermekvédelmi hatóságok folyamatosan ellenőrizték a szülőket, s temetés utánra ígérték, cselekedni fognak, amennyiben nem állnak be pozitív változások életükben. A temetést követően még lejjebb csúsztak. Miklós mind több időt töltött a kocsmában, Klári pedig a nyugtatókban lelt vigaszra. Egyik sem tudta már betölteni a felelősségteljes szülői feladatokat. Évike napról-napra több időt, még több dolgot vett át szüleitől. Szertehullott körülöttük minden. Nem tudtak kitől segítséget kérni. A gyermekvédelem egyeztetett az iskolával-óvodával, valamint a védőnővel, s úgy döntöttek, a gyerekeknek átmenetileg jobb lesz nevelőszülőknél. A szülők eszüket vesztve könyörögtek, hogy ne vigyék el kislányaikat, hisz korábban semmi gondjuk nem volt. A hatóságok viszont hajthatatlannak bizonyultak.

Az ellenük indított eljárás során kimondták, a szülők nem voltak tisztában cselekedetük következményeivel. Az alacsony iskolázottság, a mélyszegénység mind hozzájárult ahhoz, hogy a szerencsétlenség bekövetkezzék. Tehát minden szándékosságot kizártak. Felfüggesztett büntetést kaptak. Végül gyermekeiket is visszaadták nekik. A boldog befejezés azonban elmaradt, mert Miklós és Klári visszavonhatatlanul a szenvedélyeik rabjaivá lettek. A négy kislány további sorsa e miatt kérdésessé vált. Egyet biztosan tudtak és azt meg is fogadták. Az iskolát minden körülmények között komolyan fogják venni. Mindenképp szerették volna elkerülni szüleik tragikus példáját.

Author: Szekeres Henriett

Szekeres Henriett vagyok. Egy eldugott Baranya megyei kisfaluban Kákicson éltem több évtizeden keresztül. Már ekkor is számosan biztattak az írásra, köztük újságírók is, ám nem hittem el senkinek, hogy esetleg valóban van tehetségem. Majd 42 éves koromban bekerültem egy nagy létszámú intézménybe, mivel született és súlyos mozgáskorlátozottként jöttem a világra. Történetemben ennek csupán annyi a jelentősége, hogy életembe 2020-ban beütött a krach, mégpedig a Covid-19 formájában. Minket, intézményekben élőket tragikus módon érintett a járvány, ugyanis 2020. március 8. és 2021. április 29. között bezártak. Ez idő alatt senki nem mehetett ki, de be sem jöhetett hozzánk senki. Mindezen körülmények igen megviseltek, s hogy időm hasznosan, értékesen teljen, elkezdtem az írás felé fordulni. A karanténban született írásaimból Szabó Zsuzsa többszörösen díjazott bábművész és rendező készített ALIBI címmel egy inkluzív színdarabot. Napról-napra mind többet és többet írtam. Aztán gondoltam, belevágok egy online módon, kezdő írók számára tartott íróképzésbe. Nagyszerűen sikerült, és hasznosnak is bizonyult. Ezután bátorkodtam még egy másikat is elvégezni. Az engem ismerők szerint a képzések sokat lendítettek íráskészségemen. Később pályázatokra is elkezdtem beküldeni az írásaimat. Egyik a karantén idején született művem különdíjat nyert egy pályázaton és több írásom került már be könyvekbe, továbbá egy könyvkiadó is megkeresett, ám anyagi megfontolások...