Tökkelütött Mári

Egykor Seress Máriának hívták. A Gergely utca környékén, az idősebbek, csak Tökkelütött Máriként emlékeznek rá. Húsz éve gyakran feltűnt az utcán, piros pöttyös ruhájában, kopott játék babakocsit tolva. Mindenkinek köszönt, barátságosan mosolygott. Időnként megállt gondosan betakargatta, megsimogatta a kocsiban fekvő viharvert babát, Lencsit. Egy gyerek kitalálta, hogy akire ránevet, az nem felel aznap az iskolában. Rövid időn belül elterjedt a környéken, hogy a mosolya szerencsét hoz. Bár átlépte harmincadik évét, külsőre húsz év körüli csinos nőt mutatott, de szív alakú arcán, porcelán-kék szemében nem csillogott értelem. Kilenc éves korában, rollerezés közben elsodorta egy dömper. Nem sérült meg, de az ijedtségtől megrekedt szellemi fejlődése. Gyermek maradt. Szülei sokáig jártak vele mindenféle kezelésre. Két év múlva kapták meg az ítéletet egy kövér pecsét formájában: „Nem fejleszthető”. Nagyon elkeseredtek. Arról álmodoztak a kiságy fölött, hogy ha majd felnő a nyomukba lép és orvos lesz. Mindent megadtak neki ami pénzért megvehető, de azon felül nem törődtek vele. Mári úgy növögetett mint egy mezei virág. Huszonhét éves volt, mikor anyja belehalt a bánatba, apja három évvel később követte. Mikor érezte, hogy napjai lassan elfogynak, a szomszédban lakó jóságos arcú öregasszonyra, Erzsi nénire bízta a lányt. Mindenképpen el akarta kerülni, hogy gyámság alá kerüljön. Orvosként nem egyszer látta, hogy a gondozottak otthonba kerülnek, rövidesen meghalnak, a hivatal pedig ráteszi a kezét a lakásukra.

Egy komor decemberi délután a lány a szobájában játszott, mikor apja behívta magához. Ágyban feküdt, beesett, viaszsárga arcát kéthetes borosta fedte, húsát csontig leette a rák.

– Most nagyon figyelj rám kislányom – kezdte, közben sípolva kapkodta a levegőt.

Egy szépen faragott fadobozt tartott a kezében.

– Ez gondosan dugd el, senkinek ne mutasd meg, és csak akkor vedd elő, ha valami nagy baj van. Ezen a láncon van a kulcsa, mindig legyen a nyakadban.

Állapotához képest erősen megszorította Mári karját.

– Megértetted?

– Igen, apu. Holnap elmegyünk a Vidámparkba?

A kulcsot a nyakába akasztotta a kis tasak mellé, amiben az igazolványa volt.

Aznap éjjel, Seress doktor meghalt. Erzsi néni becsülettel gondoskodott a lányról. Szerette Márit, de sokat lendített, az a nagyon jelentős összeget amit kapott az apjától. Ebből a pénzből segítette is a lányt, hogy a háromszobás lakást fenn lehessen tartani. Mári nyomorúságos rokkantnyugdíja a rezsit sem fedezte volna. A temetést is ő intézte. Közben a doboz ide-oda hányódott a lakásban, Márinak egy héttel később akadt újra a kezébe. Törte a fejét, hova dugja el, végül remek ötlete támadt. Levitte a játszótérre, nagy üggyel-bajjal gödröt ásott fagyos földbe s az öreg orgonabokor alá temette. Azután ment hintázni. Mire hazaért el is felejtkezett róla.

A tavasz lassan, de megállíthatatlanul közeledett. A tél még kitartott egy ideig azután feladta és megfutamodott.

Erzsi néni naponta háromszor ránézett, főzött, mosott rá, befizette a csekkeket, de a lány többnyire egyedül unatkozott. Mári félt az üres lakásban, leginkább az utcán tologatta a babakocsit. Aznap is így volt, mikor Bugger Károly meglátta. A kocsi belement egy döccenőbe, felborult, Lencsi baba kiesett. A férfi odafutott, hogy segítsen és legnagyobb döbbenetére nem igazi gyerek feküdt a porban. A délceg, kisfiús mosolyú Bugger azonnal rokonszenves lett a lánynak.

– Gyere el hozzánk játszani – kérlelte.

A férfi töprengve fürkészte Mári arcát, majd szó nélkül otthagyta. A lány utánaszaladt.

– Naaa, gyere fel hozzánk. Úgy unatkozom. És félek is otthon egyedül. De ezt ne áruld el Erzsi néninek. Tudod, apuék elutaztak, és most ő vigyáz rám – hadarta egy szuszra.

Az ember megállt, támadt egy ötlete. Pénzszűkében volt, az utolsó balhé óta eltelt fél év.

– Jól van menjünk.

A lakásban alaposan körülnézett, felmérte az értékeket, majd leült babázni. Épp csak elkezdték, mikor megszólalt a csengő.

– Ez biztos Erzsi néni – mondta Mári.

– Tréfáljuk meg! Tegyünk úgy mintha nem lennénk itthon – tette ujját a szája elé Bugger.

– Jó – kuncogott a leány.

Az öregasszony egy ideig ácsorgott az ajtó előtt. Mivel a gyerek (ő így nevezte), sokat volt az utcán nem aggódott, hazament.

A férfi benézett a hűtőszekrénybe, evett, zsebre tett egy értékes porcelánfigurát, aztán a kedvét töltötte a lánnyal. Mári nem értette mi történik vele.

Bugger Károly két nap múlva újra megjelent. Becsöngetett Erzsi nénihez, hivatalos személynek adva ki magát megtudta, hogy a lány nincs gyámság alatt. A terv kezdett alakot ölteni.

Egy héttel később táskájában papírköteggel érkezett. Megvárta míg Erzsi néni elmegy a piacra, és becsöngetett.

– Akarod, hogy mindig együtt legyünk és sokat játszunk? – kérdezte.

– Persze! – lelkesedett a lány.

– Akkor ezeket itt írd alá, ahol mutatom – rakta ki a papírokat.

Mári gyerekes, gömbölyű betűkkel írta alá a végzetét. Bugger már el sem ment. Elkérte a lakáskulcsot azzal, hogy majd ő vigyáz rá, azután elküldte, sétáltassa meg Lencsi babát. Mikor a leány visszajött nem nyitott ajtót. Erzsi néni nem volt otthon, Mári ült a lépcsőn, törte a fejét. Valami eszébe jutott. Kitolta a babakocsit a játszótérre és az orgonabokor tövéből kiásta a fadobozt. Talált benne egy pótkulcsot a lakáshoz, egy harmincmillió forintra szóló betétkönyvet és egy jókora gyémántgyűrűt. A betétkönyvvel nem tudott mit kezdeni, berakta a kocsiba és ráfektette Lencsi babát. A gyűrűről azt gondolta üveg, s felhúzta az ujjára. A kulccsal visszament a lakásba. Bugger meglepődött, de gyorsan feltalálta magát.

– Most jött távirat apukádtól, hogy menj utánuk Lajosmizsére, és majd együtt jöttök haza.

– Jó. De te akkor is itt maradsz, ha apuék itthon lesznek, ugye?

– Persze! De most már siess! Nagyon várnak.

Mári elindult, a ház előtt virágzó akácfa búcsúzóul tavasz-illattal ajándékozta meg, s ágaival még sokáig integetett utána. Miután elment, a férfi azon gondolkodott, milyen változás volt a lányon. Nem vette észre a gyűrűt. Egy óra múlva érkezett Erzsi néni. Bugger Károly csak a kis ablakot nyitotta ki úgy mutatta a papírokat, hogy mától övé a lakás.

– Hol van a gyerek!?

– Azt mondta, elutazik a szüleihez – röhögött a férfi és bezárta az ablakot.

Az öregasszony megszédült meg kellett kapaszkodnia. Mikor összeszedte magát kifutott a kapun, szaladt végig a Gergely utcán, kérdezgette a járókelőket. A postás mondta, hogy tőle érdeklődött, merre van Lajosmizse. Az égen komor felhők gyűltek össze, nagy szemű, hideg eső kezdett esni. Erzsi néni bejelentést tett a rendőrségen. A körözést kiadták, de a lakás ügyében nem tudtak segíteni. Mári nagykorú, nincs gyámság alatt, a papírok érvényesek. Azt javasolták, forduljon ügyvédhez.

– Ezt fogom tenni, de nem értem, hogy a törvény miért a gazembereket védi – legyintett elkeseredve az öregasszony.

Elbuszozott a Kápolna utcai ügyvédi munkaközösségbe és polgári pert indított Burgger Károly ellen. Utána haza ment, a férfi már az ajtóban várta.

– Jöjjön be. Beszélnem kell magával.

Erzsi néni azt gondolta, talán a lelkére tud beszélni.

– Megkínálhatom egy kis szíverősítővel a nagy ijedtségre? – töltött tele két féldecis poharat Bugger és az egyiket az öregasszony kezébe nyomta. – Van egy javaslatom. A lányt megtalálja a rendőrség és berakják egy intézetbe. A maga válláról lekerül a gond. Adok félmilliót és elfelejtjük egymást. Mindenki jól jár.

– Én magával nem koccintok! Féreg! – tette le a stampedlit az öregasszony.

– Ahogy gondolja. De ha nem egyezünk meg, többet veszíthet mint hinné.

Azzal egy hajtásra megitta az italt, s szája gúnyos mosolyra húzódott. A következő pillanatban arcáról leolvadt a vigyor, tett egy bizonytalan lépést Erzsi néni felé. Ekkor jelentkezett az első görcs. Elesett. Feje nagyot koppant a parkettán. Összeszorított fogai közül fehér tajték fröccsent a földre. Az első görcsöt továbbiak követték. Hörögve vonaglott a földön, a szőnyeget összegyűrte, felrúgta az asztalt. Szemei fölakadtak, szájában a hab vörösre szineződött. Elharapta a nyelvét. A felborult asztalról az üveg leesett, elgurult és a sarokban megállt úgy, hogy a pálinkás-címke felfelé nézett. A címke sarkán tollal írt felirat lett látható: „gyomirtó”. Mellette kis halálfej két lábszárcsonttal. Erzsi néni a telefonhoz szaladt, a mentők számát tárcsázta. Tizenöt hosszú perc után Bugger Károly elcsendesedett. Az öregasszony meg mert volna esküdni, hogy egy pillanattal korábban még semmi sem látszott a címkén.

– Isten büntetése – suttogta falfehéren.

                                                                                     *

Raffai Gézáné egy hónapja lett özvegy. Egykor szép arca, néhány hét alatt megöregedett, negyvenhárom esztendejénél jóval többet mutatott. Férje a tilos jelzés ellenére behajtott a vasúti átjáróba. A tarnaörsi vicinális pont jött. A fiuk nem élte túl a balesetet. Raffai egy héttel a temetés után, hajnalban kiment a pajtába. Felsége azt hitte az állatokat eteti. Kilenc órakor talált rá, a gerendán lógott.

Raffainé a temetőből biciklizett haza alföldi tanyájukra. Töprengett, mihez kezd, ha eladja a gazdaságot. Hárman jól elboldogultak vele, de egyedül nem bírja. Teheneket tartottak, árulták a tejet, kialakult vevőkörük volt. A helyi kiskirály, Farkas Pál, aki már régen szemet vetett a kis majorra, most újra megkörnyékezte. Tudta, az asszony kényszerhelyzetben van, jóval az értéke alatti árat ajánlott.

Fél úton járt mikor elkapta az eső. Gyorsított a kerékpárral, igyekezett mielőbb haza érni. Jóval maga előtt az országút jobb oldalán piroslani látott valamit, mellette egy kisebb fehér dolog.

– Már megint ideöntötte valaki a szemetet. Biztos az a hiéna Farkas.

Közelebb érve látta, hogy egy fiatal nő ül az árokparton, piros pöttyös ruhában. Arcát fölfelé tartja az esőbe és nevet. Mellette játék babakocsi. Az asszony lefékezett.

– Hát maga honnan pottyant ide?

A nő rámosolygott és megvonta a vállát.

– A környéken ismerek mindenkit. Hol lakik? Hogy hívják?

– Gergely utca 296 per bé. Tökkelütött Mári – kuncogott a lány.

– Azt látom, hogy elég tökkelütött vagy, gyermekem. Nem maradhatsz itt. Gyere hazamegyünk, még tüdőgyulladást kapsz.

Mári útközben elmesélte, hogy egy kedves ember odaköltözött hozzá. Sokat játszott vele, de aztán neki el kellett jönnie Lajosmizsére a szülei után.

– Messze van még Lajosmizse? Már olyan régen jövök, hogy nagyon elfáradtam és nagyon éhes is vagyok.

Raffainé a zavaros mese mozaikjaiból kitalálta mi történhetett.

– Ó, te szerencsétlen!

Otthon forró vízbe ültette, száraz ruhát adott rá ennivalót készített neki. Evés után, a lány elaludt, és csak másnap reggel ébredt fel. Az asszony átnézte a holmiját. A kis tasakban megtalálta az igazolványát, Lencsi baba alatt a betétkönyvet, kissé elázva.

– Ejha! – forgatta a kezében csodálkozva.

Gondosan megszárította és visszarakta a babakocsiba.

– Milyen jól meglennénk ezzel a gyerekkel – sóhajtott – nem lennék egyedül.

Másnap reggel vonatra ültek, és délután becsöngettek a Gergely utca 296 per bé kapuján. Erzsi néni barázdált arcán, a megkönnyebbülés, mint a napfény ömlött szét. A két asszony hosszan beszélgetett. Az öregasszony elmondta, hogy Mári három hete ment el, azóta ő majd’ beleőrült az aggodalomba. Az ügyvéd elintézte, hogy a semmissé nyilvánítsák a szerződést, a lány visszakapta a lakását. Raffainé megmutatta a babakocsiba rejtett betétkönyvet. Elmesélte mennyire kétségbe van esve, hogy kénytelen lesz áron alul eladni a tanyát.

– Nemsokára indul a vonatom – állt fel. – Megszerettem ezt a bikficet. Ha már tudom hol leszek megírom, és látogassanak meg néha. És ha nem baj, én is eljönnék.

Erzsi néni elgondolkodva nézegette tenyerében a gyűrűt.

– Természetesen. Maga rendes asszony. Fogadja el ezt a csekélységet – nyújtotta felé az ékszert.

– Köszönöm. Elteszem emlékbe.

– Inkább vigye el egy ékszerészhez, becsültesse fel, adja el, és Farkas Pált meg küldje a fenébe. Tudja, itt a környéken azt tartják, hogy akire Mári rámosolyog arra a szerencse mosolyog.