Hatalmas dörrenést hallottam, ami után testem a porba hullott.
A madarak elhallgattak a terjedelmes fák lombjai között, és egy őz páros még elrohant elfekvő alakom mellett. Aztán beállt a dermesztő csend.
Nagyon megijedtem… Vajon mi lehetett ez? Talán vihar készül? Belém csaphatott a villám? Ez megmagyarázná, miért sajog minden porcikám. Az elmúló sokkhatás egyre csak teret enged a kínzóan égető fájdalomnak.
Ekkora gyötrelmet apró testemnek még sosem kellet elviselnie. Megremegek, de fel kell állnom. Én nem maradhatok itt, engem várnak otthon. Gyermekeim még nem tudnak gondoskodni magukról. Szükségük van rám, és nem utolsó sorban meg ígértem nekik, hogy hamar visszatérek hozzájuk, hogy elviszem őket első erdei sétájukra, hogy egy nap majd maguk is járhassák a jól ismert ösvényeket. Muszáj tovább mennem…
Bárhogy is próbálkozom, nem tudok megmozdulni. Akárha minden csontom ólomsúlyú lenne, és izmaim lebénultak volna…
Senki sincs körülöttem, még sosem voltam ennyire egyedül…
A fájdalom nem enyhül, azonban a forróság mérséklődni kezd. A kedvenc bokrom árnyéka most sem hagyott cserben. A legmelegebb nyári napokat is át lehetett vészelni alatta, biztosan most is neki köszönetem, az egyre kellemesebb hőérzetem…
Az ijedtég nagyon sok erőmet elvette, már alig látom a körülöttem elterülő gyönyörű erdőmet.
Viszont még mindig csak a gyermekeim járnak az eszemben. Visszatérek hozzájuk, biztos vagyok benne! De előbb még pihennem kell egy kicsikét. Csak pár percre hunyom le a szemet, egy rövid alvást követően biztosan lesz erőm felállni, mi több! Hazarohanni. Csak egy kicsit…
– Szép lövés volt, Koma! – állt meg a hűvös árnyékú bokor mellet egy középkorú férfi. Koma mellésétált és kihúzta a bokor alól az általa meglőtt nyúl tetemét.
– Hát, Cimbora! Jó méretes példánynak tűnik. Jó kis ebéd lesz belőle, az Asszony meg majd készíthet a bundájából kesztyűt télire!
Koma és Cimbora vígan, hahotázva haladtak tovább az erdőben.
A madarak visszatértek a lombok közé, valamint az őzek is újrajárták a vidéket… már csak az apró bokor hűs lombja emlékezett Nyuszi mamára, akire otthon vártak a kölykei…
Author: Bognár Barbara
Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.
