Négyágú csillag

Négyágú csillag

Délelőtt tizenegy óra lehetett. A két óriási templom körül, a többi csoporttól elkülönülve öt ember tevékenykedett. Messziről úgy nézett ki, mintha csak piszmognának, de valójában igen tüzetesen megszemléltek minden adódó látnivalót.

Különben látszatra nem néztek ki egyetlen csoportnak. Mert hárman, fiatal férfiak, alkották a csoport egyik részét, míg a másik rész egy férfiből és egy nála jóval fiatalabb nőből tevődött össze.

Mindkét együttes szép nyugodtan járta be a terepet, megnézve és lefényképezve mindent amit arra méltónak ítélt. Mindössze az volt köztük a különbség, hogy nem mindig ugyanazt ítélték megörökítendőnek. Valószínűleg más volt a céljuk a szemlélődéssel.

A hármas csoport, mint mondtam fiatal férfiakból állt. Ez azonban nem egészen igaz. A mai időkben megszokott dolog, hogy egy negyvenéves férfit fiatalnak nevezzenek és az említett férfiak közül kettő valóban olyan korú lehetett. A harmadikuk idősebb volt, talán ötven lehetett.

A másik kettő másféle volt. A férfi ránézésre vastag termetűnek tűnt. Olyan volt, mint azok, akik fiatal korukban valamiféle erősportot űztek, aztán amikor abbahagyták, szabadjára engedték a testüket, hogy terjeszkedjen amerre kedve tartja. Ez a férfi is olyan ötvenesnek nézett ki. Nem kövér volt, hanem vastag. Minden valószínűség szerint kinézésének megfelelően izmos is lehetett. Volt ugyan egy kis hasa is, de semmi esetre sem feltűnő. Ez a férfi szőke volt, szinte iskolapéldája lehetett volna a tizenkilencedik századi német turistáknak. De mivel az a század már jócskán elmúlt, ma inkább valami mérnöknek vagy kutatónak nézhette volna valaki. Mivel fehérbőrű volt, jól lefogta az erős nap, de már nem vörös volt a színe, hanem barna. Amiből jól előtűnt a csupasz karján a napszítta ritkás, szőke szőrzet. Szemüveget viselt amit hol feltett, hol meg levett aszerint, hogy éppen mit nézett meg.

A társa, a nő fekete volt. Vagyis teljesen fekete, nem csak a haja – nem is igazán látszott, mert kendő volt a fején – hanem a bőre is. Csak a ruha amit viselt, volt valami a szürke homoknak egy sötétebb árnyalata. Bokáig ért az a ruha. Vagyis, a nő ránézésre is jellegzetesen muszlim volt.

Visszatérve a három férfira, ők annyira nagyon európaiak voltak, hogy el se lehetett őket téveszteni. Akár azt mondta volna a felületes szemlélő, hogy kocaturisták, de ez nem lett volna igaz. Sőt, egyikük már volt is a világnak ezen a csücskén.

A vastag ember most az órájára nézett és megszólalt:

– Tizenegy óra van! Mint már szó volt róla, én felelek értetek. Tehát, akár végeztetek, akár nem, kérem szépen, hogy fáradjatok az autóhoz!

És valóban. Bár még február vége volt, a világnak ezen a táján ez alig számított valamit. Mert a Nap egyre erősebben sütött, és ezt jól érezni is lehetett.

A hármak, fegyelmezetten beültek a fent nevezett autó – egy jókora terepjáró – hátsó ülésére. Az első két ülést a vastag foglalta el, ő volt a sofőr is egyben, meg a vékony kis fekete hölgy, aki ránézésre húsz évvel látszott fiatalabbnak. A nőnek egyébként teljesen europid vonásai voltak s még köztük is határozottan szépnek számított volna, fekete ide, vagy oda.

Jó félórai utazás után egy faluhoz értek. Ott megálltak. Az elülső sor két gazdája leszállt.

– Mi most be kell menjünk a faluba! – mondta a vastag, majd hozzátette – Nekem dolgom van, Aisa pedig meglátogatja a rokonságát. Ti, ha akartok, szintén leszállhattok, megnézhetitek a falut s a falusiakat. Nem bánják, szokva vannak már hozzá, hogy a bunkó európaiak mennyire megnézik a fekete embert. Mintha még sose láttak volna olyat. Szóval… ahogy akarjátok!

Ezután már csak becsületből is le kellett szálljanak. A vastag férfi a falu vezetőihez csatlakozott, velük volt minden jel szerint komoly megbeszélése, a három turista pedig mit tehetett volna, az előbb Aisának nevezett nővel tartott. Ő aztán mutatott nekik ezt-azt, majd bement egy házba ahol a jelek szerint a rokonai éltek. Valóban, volt ott valami három hasonló korú fiatalasszony, eléggé különböző ruhákba felöltözve, csak a kendő nem hiányzott egyikük fejéről sem. Szép tanulmány voltak így együtt, mert a többi nők is szépek voltak a maguk módján. Fiatal férfi nem volt a közelben, ők minden bizonnyal dolgoztak valahol talán a falun kívül.

Pedig nem csak a szép núbiai nőket lehetett megcsodálni, hanem egyéb néznivaló is volt a faluban. A házak maguk, helyi szokás szerint szép, élénk színűre voltak festve, illetve kifestve, mert minták is voltak meg apró képecskék is, egyszóval, valóban szép volt az összhatás.

A falu túlsó végén pedig – közel volt, kicsi volt a falu – egy patak csörgedezett, amely egy kisebb tóba igyekezett. Ráadásul, kényszerűen folyt abba a tavacskába, mert napelemek segítették abban, hogy valahogy átemelődjön azon a kis gerincen, amely elválasztotta a nagy tó öblétől, amelyből táplálkozott. Érdekes, szorgos nép lakhatott ott.

A vastag sofőr pedig elválva tőlük, bement a házba, ott valami idősebb férfival beszélgetett, majd elég rövid idő után megelégedetten váltak el egymástól.

Aisa valószínűleg szokva volt már az ilyen rövid de komoly megbeszélésekhez, mert amikor a férfi elbúcsúzott az öregtől – nem is volt sokkal öregebb mint ő maga – minden külön hívás nélkül előjött és illemtudóan beült a kocsiba a helyére.

Két kanyar után újra feltárult előttük teljes szépségében a dupla templom, majd újabb kanyar után eltűnt Abu Szimbel, mintha csak egy álom lett volna.

A kikötő közelében aztán megállt a terepjáró és a vezetőjük röviden elnézést kérve leszállt.

– Nekem itt dolgom van, amit feltétlenül el kell végeznem! Ebédig Aisára bízlak titeket, ő lesz az aki elhelyez majd a hajón és az ebédet megrendeli, talán ha rendesek lesztek fel is szolgál. És közben még el is meséli, hogy mit láttatok és délután még mit fogunk megnézni. Ne izguljatok, többet tud mint én! – ezzel elvigyorodott és leugrott. A nő ült a kormányhoz és vezetett tovább a kikötőig.

A hajóról már tudták, hogy egy különleges vitorlás, egyikük, az aki már volt Egyiptomban, látott is már olyat többször is, hát ez is olyan volt. Szép, piros-fehérre festett hosszú, aránylag keskeny hajó volt, mint utóbb megtudták, a legtöbb ilyen hajónak ugyanilyen a festése. Az árbócok nem úgy voltak elhelyezve mint a régi vagy akár mai európai vitorláshajókon, hanem a hajótestnek a két legvégén, vagy inkább ahhoz nagyon közel.

Hát kiszálltak, a fiatal nő leparkolta a terepjárót és elindult ő is velük.

A hajón egymás alatt két felírás volt, fent arabul, ezt nem tudták elolvasni, alatta pedig latin betűkkel, ezt elolvasták. A hajó neve volt: AISA.

– Jé, ugyanaz a neve mint önnek! – csodálkozott a három közül az egyik férfi.

A szép fiatalasszony ekkor előszörre felemelte addig állandóan lesütött szemét és azt mondta:

– Igen! Rólam van elnevezve.

Ezen aztán többszörösen is meglepődtek. Egyrészt azon, hogy a hajó a nőről van elnevezve, s ez volt a kisebbik meglepetés, ki tudja, kije ez az asszonyka a tulajdonosnak? De nagyobb meglepetés volt az, hogy a nő az anyanyelvükön szólt hozzájuk. Addig a percig általában az angolt használták, azt is keveset, és csak a vastag főnökkel, pedig arról tudták, hogy tud magyarul. És lám, most ez a szép, de valóban nagyon szép fekete nő magyarul szól hozzájuk! Igaz, van egy kis idegenes hangsúlya, meg se tudták állapítani, hogy miféle, talán arab, de mégiscsak az ő anyanyelvük.

– Nagyon kedves dolog a tulajdonostól, hogy önről nevezte el a hajóját – próbálta provokálni az, amelyik az előbb csodálkozott.

– Valóban kedves dolog tőle, de a hajó az enyém. Ha véletlenül érdekel valakit, két ilyen hajó van, egyformák. A másiknak a neve Sarolt. A feleségét hívják így – magyarázta meg a fiatal nő, akire ezek után egészen más szemmel kezdtek nézni. De többet nem is mondott erről a témáról, hagyta, hogy találgassanak, hogy: „második felesége? Lánya?” Inkább felinvitálta őket a hajóra, hogy rendezzék el magukat.

– Kettőjüknek ez lesz a kabinja, sajnos valakit nem tudtunk ugyanoda elhelyezni, mert csak kétszemélyes kabinjaink vannak. Egyikük tehát külön kell legyen. Mivel azonban ez egyelőre csak egy próbaút és kevés utast is vettünk fel, nem hiszem, hogy idegennel lenne kénytelen megosztani a kabinját.

– Köszönöm, én nem bánom, ha egyedül leszek, – szólalt meg a harmadik férfi, aki eddig egy szót se szólt. Most is valahova elnézett a képzeletbeli messzeségbe, majd folytatta – ugyanis van egy érdekes munkám és ráadásul sajnos feledékeny vagyok. De ha ti másképp gondoljátok…

Ez a másik kettőnek szólt.

– Nem, mi jól elleszünk! Legfeljebb ha összeveszünk, akkor majd csereberélünk – jött a válasz attól, aki addig szintén eléggé szótlan volt.

– Nos, ez esetben helyezkedjenek el, s egy félóra múlva várlak titeket fent az ebédlőben. Addig valószínűleg Géza is visszaér. És még valami! Én angolul végeztem az egyetemet, s mint tudjátok, az angol nyelv az ilyesmiben elég közvetlen. Tehát megkérlek titeket, hogy tegezzetek vissza! Ez nem bizalmaskodás, csak így nekem könnyebb! Pertut inni úgy sem fogunk, mert muszlim vagyok. Amellett egy hét múlva alighanem elbúcsúzunk és csak az emlék marad utánunk. Jó, vagy … kevésbé jó.

A vastag idegenvezető, akiről már tudták levelekből, hogy Dán Géza a neve, nemsokára megérkezett.

– Valóban el kellett végezni még pár hivatalos dolgot a kikötőben! Meg még utasok is jelentkeztek, szám szerint heten. De még így sem leszünk teli, tehát amit Aisa elrendezett, az úgy jól is van – szabadkozott. Majd folytatta – Tehát délután Philae templomai kerülnek sorra, ott találkozunk a többi hét utassal. Mivel ez a hajó húsz személyt vígan el tud vinni, tehát valami olyan lesz a helyzet, mint színházban a félház.

Időközben Aisa el is hagyta őket, engedve, hogy a főnöke beszéljen – egyelőre csak egyszerűen a főnök szót alkalmazták rá gondolatban.

A délután aztán úgy folyt le, ahogy tervezve volt, eltekintve attól, hogy Aisa kalauzolta őket, mert Géza valami okból a kabinjában maradt. Az Izisz templom, amely egyben Hórusznak is a legendabeli születési helye tehát a fiatal asszonyka magyarázataira maradt.

– Voltaképpen még nincs teljesen eldöntve az sem, hogy Hórusz isten volt-e, vagy valódi élő ember, aki az első király is volt egyben, Narmer néven. De attól kezdve az Óbirodalom előtti királyok, tizenketten, mind a Hórusz nevében uralkodtak – fejezte be az ismertetését, bár még hozzátette – Volt ugyan egy, az utolsóelőtti a királyok sorában, vele együtt voltak tizenhárman, szóval az az utolsó előtti, Hóruszt a rokonával Széttel, s egyben ellenségével is, helyettesítette. De aztán az utolsónál visszaállt az eredeti rend.

Aztán csak nézelődtek, fényképezgettek, jegyzeteltek. A három közül az egyik ezúttal is visszahúzódott, a jegyzeteit rendezgette, talán hiába, mert egy hangrögzítő kütyü is ott függött a nyakában.

Közben megérkezett a másik hét utas, akik egyébként csak Luxorig akartak menni, tehát Aisának és Gézának is meggyűlt a dolga. De nem annyira, hogy a vacsoránál ne társult volna hozzájuk. Géza. Mert Aisának megint csak dolga volt a konyhán és a felszolgálásnál is.

Ez egyébként azzal is járt, hogy a triumvirátus legvisszahúzódóbb, legcsendesebb tagja is felélénkült valamennyire. Főleg, hogy Géza is odaült hozzájuk, kvázi beszélgetni.

Hanem aztán az az élénkség nem tartott nagyon sokáig. Megint csak elkalandozott a képzelete.

Ramszesz itt, Ramszesz ott – tűnődött magában – mintha valami ókori Figaró lenne a Sevillai borbélyból. Igaz, voltak elegen ezen a néven. Talán nyolc, vagy kilenc. (Nem volt kedve utánaszámolni). Szóval telt a hírnévre meg minden egyébre. Nem csoda, hogy a legtöbb templomban megjelent. Jókora diktátor lehetett az a néhány az elsők közül. De gatyába-rázták az országot! Mert amilyen állapotban átvették… igaz, az elején Horemhab is rásegített, de neki nem volt ideje. Viszont az első Ramszeszek is katonafáraók voltak. A hatalom és megint a hatalom! Vajon manapság kinek volna annyi hatalma mint bár egynek a Ramszeszek közül? Senkinek! Még egy nagy ország vezetőjének sem. (Nem akarta megnevezni még gondolatban sem.) Úgyse számít! A pénzoligarchia akkor buktatja meg, amikor akarja. Marionett figura. Ebben a mostani, összevissza huzalozott világban, gyakorlatilag csak adminisztrál. Azt, amit a pénzoligarchia parancsol neki. De vajon azoknak van-e valódi hatalmuk? Bizony nincsen. Még hadseregük sincs. Csalással szereztek maguknak látszathatalmat és az addig tart amíg az emberek hisznek nekik. Jó, nem szabad lebecsülni őket, de az igazság mégiscsak az, hogy nagyon ingatag talajon áll a csaláshatalmuk. Mire észbekapnának, egyenként le lehetne vadászni őket.

Most gondolatban visszaemlékezett arra az időre, amikor bizony egész másképp gondolkozott, sőt cselekedett is. Kemény gyűjtögetést művelt akkoriban. Tragédiáknak kellett történni körülötte, nem is csak egynek ahhoz, hogy észrevegye, szörnyű úton indult meg. Hanem ezek a Ramszeszek! Diktátor ide vagy oda, de az a második még a feleségét is nagyon szerette. Külön templomot építtetett neki, hasonlót a sajátjához. Nefertári! Azt mondta Aisa, hogy így hívták. A feleséget. Más meg úgy mondta, Nofertári. Igaz, ez nem számít. Mert a keleti írásokban a magánhangzók nem lényegesek. Kezdetben így volt ez a székely írással is. Mára persze változott a helyzet!

– Rajtad a sor! Te kezdesz!

– Hogy mi? Elnézést! Elgondolkoztam!

– A nevedet kérdezte Géza! És azt, hogy mivel foglalkozol – segítette ki a mellette ülő útitárs.

– Hogy mi? Ja, igen. Agács Tibornak hívnak és tanár vagyok. Elnézést, elgondolkoztam!

– És mit tanítasz?

– Történelmet vagy biológiát. Aszerint, hogy melyikre van éppen szükség.

– Na, az van itt elég! Történelem természetesen. Van vagy hétezer év. Meg még vagy négyezer az előidőkből, amikor még nem volt írás. Vagyis azt nem nevezhetjük történelemnek. Ez összevissza tizenegyezer. Ha jól számolták a tudósok. Először vagy itt?

– Nem. Már voltam a tavaly is. Csak akkor nagyon kellett sietni. Én meg elég gyorsan felejtek, ezért gondoltam, hogy megismétlem de úgy, hogy én diktálok iramot magamnak. Na! Ha már másnak nem diktálhatok – aztán visszaesett a passzivitásba.

Aisa jött, hozott valamit, nem is látta igazán, hogy mit, de olyan kecsesen mozgott, hogy most már meg attól a képtől nem tudott szabadulni.

„Nem szégyelled magad, te tökkelütött? Férje van és valószínűleg gyerekei is! Azt akarod, hogy úgy járjon mint a régebbi barátnőid?” szidta magát képzeletben. Ettől egy kicsit megint felélénkült és arra is tudott figyelni, hogy Géza mit mond.

– Szerintem nyugodtan tegeződjünk! Inni úgy sem fogunk, legalábbis alkoholt nem, mivel én is muszlim vagyok – mintha még mondani akart volna valamit, de elharapta, csak legyintett. Helyette most már a többit kérdezgette.

– Én vendéglős vagyok – mondta éppen a mellette ülő férfi – és Harangöntő Sándornak hívnak. Igen, én nős vagyok, sőt gyermekeim is vannak.

– Az én nevem meg Talay Levente. Pap vagyok. Protestáns lelkész, hogy pontos legyek. Ez is szükséges? Egyébként én is nős vagyok. Sőt, gyermekes is. Az egyetlen köztünk Tibi, aki még nem hajtotta járomba a fejét.

– S a feleségek?

– Jaj, az úgy volt, hogy Beátának valami közös programja volt Anikóval, a Sándor feleségével. Hát éppen kapóra jött a Tibi kérdése, hogy eljövünk-e? Ennyi az egész. Úgyse voltunk még itt.

Géza vigyorgott.

Aisa megint jött, egy pillanatra meg is állt mellettük, s Tibor nem tudta megállni, hogy legalább egy pillanatra rá ne nézzen. Legalább átmenetileg.

– Jé! Milyen érdekes csillag! Négyágú! Ilyet még nem is láttam! – mutatott az égre éppen Aisa mellett, ahol valóban négyágúnak látszott egy csillag. Géza szólalt meg, méghozzá komolyan.

– Valószínűleg sok az apró homokszem a levegőben. Elég ritka errefelé, de előfordul. Lentebb, északon majdnem mindennapos. Ott szélesebb a sivatag és a szél is jobban felborzolja a homokot. Itt, Núbiában azt is mondják ilyenkor, hogy valami meg fog változni. Persze ez csak afféle szólás. Na, bocsássatok meg, de az új útitársakat sem szabad elhanyagolnom!

Ezzel fürgén felállt és átment a másik asztalhoz.

Ezután már keveset maradtak az asztal mellett. Aisa is eltűnt valamerre, mindhárman úgy érezték, hogy ideje visszavonulni. Tibor még elgondolkozott egy kicsit a Géza hirtelen jött visszafogottságán amikor a csillagot említette, de aztán valószínűnek tartotta, hogy ilyen a viselkedés errefelé.

És nem foglalkozott többet a csillag jelenséggel.

Különben elégedett volt a saját viselkedésével. Senki nem mutatta, hogy észrevette volna ahogy teljesen önkéntelenül Aisán felejtette a szemét. Ámbár – ezt még hozzátette gondolatban – lehet, hogy megszokta az ilyesmit. Elvégre nagyon szép nő!

Ezt nem éppen ezekkel a szavakkal fejezte ki a gondolatában, hanem sokkal kifejezőbbekkel. Persze, a gondolat az gondolat, nem olvas benne senki. Remélhetőleg.

És hát valóban Aisát nézte önfeledten akkor is amikor elszégyellte magát ezért és akarattal a csillag felé irányította a tekintetét. Persze az a csillag valóban ott volt és olyan is volt, amilyennek mondta.

Új utasok ide, új utasok oda, azért Géza ezután is a három réginek az asztalához ült le vacsoraidőben. Ennek az oka lehetett az is, hogy már megszokta őket, vagy az, hogy ott volt egy negyedik hely, de lehetett más is. Amiről, legalábbis egyelőre nem beszélt. Pedig szeretett beszélni, mint általában az idegenvezetők.

Vele ellentétben Aisa általában visszavonult a kabinjába az étkezéséhez. Ezt, természetesen annak a számlájára lehetett írni, hogy idegenvezető ide vagy oda, azért mégiscsak muzulmán nő maradt. De különben is, általában később fogyasztotta el a vacsoráját, vagy az ebédjét mint az utasok, hiszen a hajó nem volt nagy s ennek következtében a személyzet sem, neki tehát a felszolgálásból is ki kellett vennie a részét. Általában tehát ez volt a felállás. Amit az utasok, sem a régiek, sem az újak nem tudtak előre az volt, hogy a fiatal nő elég sokszor eltűnt olyankor amikor a hajó haladt. Ilyenkor általában a saját fülkéjében tanyázott, amely egyben a navigációs kabin is volt. Ott aztán mindenféle kütyük álltak a rendelkezésére és használta is azokat bőven. Mivel, hogy az ilyesmihez ő értett a legjobban.

A felállás tehát hivatalosan ez volt:

A hajó kinevezett kapitánya intézte az utazás gyakorlati részét, ő volt egyben a kormányos is és a hátsó árbócon a vitorlát is ő kezelte. Aisa hivatalosan, de a valóságban is a navigátor tisztét töltötte be, és valóban az ilyesmihez ő értett a legjobban. Mindenki, még Géza is elfogadta a véleményét. Úgy nézett ki, hogy általában is több ész van a kisujjában is, mint a kinevezett kapitánynak a fejében. És ez így is volt, mivel abban az időben amikor egyetemen volt, egy folyami hajózási tanfolyamot is elvégzett, sőt kapitányi vizsgát is tett. Minden valószínűség szerint jobban elirányította volna a hajót mint maga a kinevezett kapitány. Már persze a fizikai erőt kívánó feladatok kivételével. Csak hát, a kapitány férfi volt és mindez Egyiptomban történt. Elég gondja volt Gézának már azzal is, hogy elfogadtassa őt helyi idegenvezetőnek.

Aisa egyébként egy kicsit valóban megváltozott Abu Szimbel után. A változás leginkább látható jele az volt, hogy levetette a bokáig – vagy éppen azon alul – érő ruhát, s nadrágot húzott. Igaz, az a nadrág is fekete volt, mint jó muszlim nőhöz illett. És az is igaz, hogy Núbiában az asszonyok nem öltöztek mind egyformán, hanem voltak köztük szép számmal színes öltözetűek is, de nem egész Egyiptom Núbia, s ő jobbnak látta alkalmazkodni az arab többséghez amennyire lehet. Vagy ki tudja, hogy mi lehetett az oka annak az öltözködésben beállt változásnak. Hacsak nem az, hogy nadrágban könnyebb közlekedni egy hajón és nem esik hasra az ember amikor egy tartó bordát, vagy egy kifeszített kötelet át kell lépni.

Az éppen azután következő napon két nagyon híres ókori templom következett soron. Kom Ombó és Edfu. Aisa annyira érdekesen és pontosan mesélte el a kettő lényegét, hogy arról könyvet lehetett volna írni. Ki tudja, lehet, hogy volt is neki könyve hozzá?

– Lényege szerint Kom Ombó egy kettős templom. Vagyis két istenség tiszteletének van szentelve – mondta – A kettő egyike a jól ismert Hórusz, a sólyomként ábrázolt isten, akinek láttuk a születési helyét, szobáját, Philaeben. Hórusz egyébként az első királyként is ismert… volt, vagy tán ma is az… a helyiek tudatában, sőt, az előidőkben, még a dinasztiák előtti korban a királyok, Narmerrel kezdődően, az ő nevében uralkodtak. Sőt, minden valószínűség szerint az ő emberi megtestesülésének, vagy formájának tekintették magukat. Tehát a pilonokkal szembeállva, a templom bal oldala neki van szentelve. A jobb oldal viszont Szobeknek van/volt szentelve, a krokodilfejű istenségnek. Ő, a legenda szerint az unokaöccse volt Hórusznak, s mind emellett, vagy éppenséggel ezért, riválisa is a trónért folyt harcban. Vagyis trónkövetelő volt. Az a könyv, amelyből én is tanultam úgy írja, hogy az akkori papok (amikor építették persze) egy része Szobeket tisztelte, a másik rész pedig Hóruszt. A végén aztán megegyeztek, sőt alighanem győzött a Hórusz tisztelet, mert a mindjárt megnézhető másik oldali templom, Edfuban, már teljesen neki van szentelve. Annyit még hozzátennék, hogy azért a krokodilt továbbra is tisztelték, s minden valószínűség szerint ma is tisztelik, de nem a jóságáról ismert. Most tehát átmegyünk a másik oldalra, de estére visszajöhetünk, mert itt egy krokodil múzeum is van és biztosan van olyan, aki látni akarja. Egyelőre azonban úgy láttam jónak, hogy a két templomot egymás után lássátok, hiszen ugyanannak az istennek szentelték őket. Azok az utasok akik Asszuán után csatlakoztak hozzánk, talán jó, ha tudják, hogy az én népem a krokodilt háziállatként tartja. Mint a keresztények például a disznót.

Géza egy kicsit morgott amikor meghallotta, hogy Aisa még vissza akar térni a jobbpartra Edfu után, de be kellett látnia, hogy ez, ha több üzemanyagot fogyaszt is a vontatóhajó, akkor is így logikus. Géza egyébként délelőtt nem volt velük, hanem a kabinjába zárkózott, szabad választást adva Aisának, hogy mit hogyan vigyen véghez. Azt azonban el kellett ismerje, hogy a fiatal núbiai nő jól végzi a dolgát, érdekesen magyaráz, szóval megérte szabad kezet adni neki.

Ez volt egyébként az első alkalom, hogy Aisa a núbiaiakat, mint a népét említette az utasok előtt.

Délutánra aztán Géza is visszatért, együtt vezették a kis csoportot. Nem mindketten egyszerre az igaz, mert a kroki múzeumból Aisa egyszer csak eltűnt egy félórára. Sok magyaráznivaló nem volt, Géza láthatóan nem vette zokon. Sőt, mintha egy kis mosoly is körvonalazódott volt a száján. De olyan halvány volt az a mosoly, hogy igazán csak az vette észre, aki nagyon megfigyelte. És az is elmúlt, mint gyógyszer után a pattanás, amikor Aisa visszatért.

A hajóra visszatérve vették csak észre, hogy két ember hiányzik. Agács Tibor volt az egyik, a másik egy idős nő az új utasok közül. De ők is hamar előkerültek. Előbb Tibor, később a nagymama-szerű hölgy is. Azt mondta, hogy annyira érdekelték a krokik, hogy még időzött náluk egy kicsit. És elnézést kért a késésért.

Tibor nem szólt, nem kért elnézést, csak nagyon elgondolkozó volt az egész vacsoraidő alatt. Csak a legvégén sikerült neki egy percre kettesben maradni Aisával, de akkor is csak annyit kérdezett, hogy:

– Ez biztos? Hogy így kell maradjon?

– Biztos! – mondta a nő nagyon határozottan. Egyébként mindjárt vacsora után bezárkózott a navigációs kabinba és ki se jött onnan amíg utas volt a fedélzeten.

Különben is rövidre sikeredett ezúttal a vacsorázás. Nem beszélgettek mint máskor volt szokásuk. Mintha mindenkire rátelepedett volna az Aisa és a Tibor rosszkedve. Még Géza is morogva ment vissza a kabinjába.

Tibor pedig, aki szinte utolsónak maradt kint, felment az emeleti bárba. De nem azért, hogy igyon valamit, pedig volt ott előkészítve olyasmi is, az európaiak számára. Inkább kinézett az ernyő alól. A csillag természetesen a helyén volt. De a négy ága közül egy mintha visszahúzódott volna. És a többi is megkisebbedett.

Aztán visszament a kabinjába. Elővette a laptopját, s elkezdte, vagyis inkább folytatta a megírását annak, amiért voltaképpen visszatért Egyiptomba. Mert már az azelőtti évben megfogta valami meghatározhatatlan érzés, vagy inkább gondolat, olyan, amilyen már régebben is kísértette, s amely időnként olyan erősen tartotta fogva, hogy szinte nem is tudott másra gondolni. Nem volt az más mint ami részben már másoknak is eszébejutott, de addig, illetve addig még, nem talált olyan embert aki egyetértett volna vele a részletekben. Vagyis, hogy milyen mértékben tekinthető az ókori Egyiptom az Óvilág – Európa, Közép- és Nyugat-Ázsia és Észak-Afrika – civilizációs és igen a kultúrája bölcsőjének. Hogyan fejlődött odáig, hogy az lehessen, s hogyan történt a visszafejlődés, amely miatt át kellett adja, vagy talán kényszer nélkül is átadta a stafétabotot más, későbbi civilizációknak. Óriási gondolat volt ez, ki tudja, hogy befejezi-e valaki valamikor, vagy tán nem is érdekel senkit, mert éppen ma, mindenki mással van elfoglalva.

De nem sikerült sokat leírnia. Mert ahogy ott ült a helyén, valami fojtott vita vagy veszekedés eltompult hangjait hallotta valamelyik közeli kabinból.

Szokás szerint egy férfi s egy női hang vitatkozott. A férfi vastag hangon, talán durván is, nem volt kivehető. A nő finomabb hangon, talán ismerősnek is tűnt. Inkább valami panaszos hangsúlyra szorítkozott. Néha azért szavak is kivehetők voltak. Amikor a férfi parancsoló hangon akart valamiit elérni a nőnél. A nő meg csak hajtogatta, hogy nem lehet, nem tudja megtenni, meg, hogy ez ellenkezne mindennel ami az élete volt eddig. Szóval, valami ilyesmi.

Jó darabig folyt a győzködés, egyik se bírt a másikkal, s ahogy az idő múlt, egyszer csak a férfihang vált panaszkodóvá, a nő pedig továbbra is kemény volt az elhatározásában.

– De hát akkor mi legyen? – kérdezte egyszer a férfi, most már valóban egyre erőtlenebb, egyre panaszosabb hangon. A nő azt válaszolta, hogy nem tudja, de ő nem képes megváltozni és különben is semmi se biztos még. Amire a férfi azt válaszolta, hogy „ha visszajövök, majd beszélünk még!” majd hozzátette, hogy:

– Gondolkozzál! És szolgálatban is vagy!

Szolgálatban? Itt a hajón? Akkor csak Aisa lehet. A férfi pedig Géza kell legyen, gondolta Tibor. És hozzátette gondolatban, hogy: „Most mindjárt bemegy a navigációs kabinba és magára zárja az ajtót ha ő az”. Mert ezt tudta. Hogy ez a rend. Az ajtó zárva kell legyen. És csak akkor nyílik, ha belülről a kulcsot elforgatják.

Így is lett. Hallatszott egymás után mindkét ajtó hangja.

Tibor még ült egy darabig a helyén és: „úgyis elvitte az ördög már a munkát ma estére”!

Fogta magát és kiment. Szétnézett, majd odament a navigációs kabinhoz. Kopogott.

– Ki az?

– Tibor!

A zárban elfordult a kulcs. Az ajtó is nyílt.

– Szeretnél valamit?

– Nem! Én csak… – na, ezt most hogy mondja meg? Inkább azt kérdezte, hogy – Jól vagy?

A nő felemelte a szinte állandóan lesütött szemét és ránézett. Akkor történt. Talán valami szikrák, vagy inkább lángok csaptak ki mindkettőjük szeméből, s valahol közöttük találkoztak. Csakhogy azok a lángok nem égettek. Inkább simogattak. Aisa keményen markolta az ajtókeretet. Talán azért, hogy ki ne tudjon azon lépni. Tibor meg látta az elszánást és nem erősködött, hogy beléphessen. Különben is tudta azt amit abban a pillanatban tudnia kellett és ez AKKOR elég volt. Mindketten tudták. Aztán Aisa sóhajtott egy óriásit és csak annyit mondott, hogy:

– Köszönöm, hogy bekopogtál! A többit majd… egyszer…

És Tibornak ez akkor nagyon elég volt. Jó éjt kívánt és visszament a helyére. Még hallotta, hogy bezárul a navigációs kabin ajtaja.

Reggel Géza már korán felkelt. Azonban Tibort nem előzte meg. Mert a történész-biológus már fenn volt és sétálgatott csendesen a kabinsorok közötti keskeny folyosón. Amikor meglátta a túravezetőt azzal fogadta, hogy:

– Beszéltem a feleségeddel. Az este.

A vastag ember savanyúan elvigyorodott.

– Az bizonyára elég nehéz lehetett. Vagy telefonon?

– Aisával beszélgettem.

– Aisa nem a feleségem.

Tibor meghökkent. De aztán megtalálta a választ.

– Csak nem a testvéred miként Ábrahámnak Sára?!

– No! Ábrahám majd még szóba fog kerülni! Luxorban! – így a túravezető – De Aisa valóban nem a feleségem, sőt nem is volt az. És persze nem a testvérem, aminthogy te sem vagy fáraó.

– Akkor valami rokonod?

– Nem. Ő egyszerűen a tulajdonom.

– ???

– Látom, meglepődtél. Pedig így van. Megvettem a falujától. Jó amerikai dollárokért. És nem csak. Láttad a faluban azt a patakot, meg a tavat és a napelemeket?

Tibor bólintott.

– No, azokat én készíttettem a falunak. Valahogy át kellett emelni a vizet számukra a Nasszer tóból, hát ezt a megoldást választottam.

– Ezek szerint te mérnök vagy?

– Ezek szerint nem. Csak sok a pénzem. Jó! Nem vagyok egy Rothchild, de még a Soros gyuribá sem, de az átlaghoz képest van elég. Hát megengedhettem magamnak nemcsak a két hajót, Aisának meg a feleségemnek, de azt a kis átemelést is a núbiai törzsfőnök számára.

– És Aisa?

– Megkérdeztem a törzsfőnöktől, hogy van-e egy fiatal nő, aki hajlandó lenne velem jönni? Voltaképpen már akkor ki is néztem magamnak. Szép volt, egészséges, tanulni vágyott. Tehetséges is volt. Akkor már végzett tanítónő volt. De valahogy éreztem, hogy ez nem elég. Sem a vágyaihoz, sem a tehetségéhez. És igazam volt. Azóta elvégezte az egyetemet, letette a folyami kapitányi vizsgát és most itt van. Egyébként jó pénzt fizettem érte a falunak.

– És szerinted ez Egyiptomban érvényes?

– Nem barátom! Ez a világon sehol sem érvényes. Csak a becsületben. Amit Aisa nagyon komolyan vesz. Szerintem túlságosan is komolyan. És azzal gátol is néha abban amit el kell végeznem.

– Miben?

– Na látod, ez az amit nem kötök az orrodra. Egyébként mit beszélgettél vele a tegnap este?

– Csak megkérdeztem tőle, hogy jól van-e?

– Ennyi? És mit mondott?

– Azt, hogy jól van.

– Akkor barátom, ennyi. Ahogy a tengerészgyalogosoknál szokták mondani! De tényleg! Nemsokára a zsilipekhez érünk, s én szeretnék az elsők között átmenni. Talán majd még beszélünk. Valami okból rendesnek nézlek, de hát ez nem csak tőlem függ. De még egyszer: én rendesnek nézlek! És ez legyen neked elég! A jövőt meg nem tudom. Na, megyek!

Tibor is ment. Fel az emeletre. Meg akarta nézni a zsilipelést.

De később rájött, hogy az egész hosszadalmas és unalmas, hát inkább bement a kabinjába és folytatta az írást. És a gondolkozást. De ott se bírta sokáig, inkább megint felment. Akkor már Leventét is ott találta. A papot, akinek a foglalkozása mellett gépészmérnöki végzettsége is volt, egy laptop mellett találta, azon próbált meg valami eredményt produkálni.

– Te mit csinálsz éppen?

Levente felnézett a munkájából és azt mondta:

– Gyere, nézd meg!

A fedélzet fölött napernyő módjára kifeszített tetőféleség oldalához most egy létra volt támasztva, azon mentek feljebb, de csak annyira, hogy lássák a felső oldalát.

– Tudod, mi ez?

– Napelemek!

– Igen! Géza nem bolond ember. Itt annyi napfény van, hogy még másoknak is lehet adni belőle. Mármost, azt találta ki, hogy egy mokány kis villanymotort applikált a hajó hátuljához, amit – a konyhai sütőkön és a világításon kívül – szintén ezek a napelemek hajtanak. Így hát általában nincs szükség vontatóhajóra, csak akkor, ha hosszabb távon kell járatni a hajót. Én meg azt a feladatot kaptam, hogy számoljam ki, elég ez a zsilipeléshez, vagy tolóhajót kell fogadni? És én úgy számolom, hogy bőven elég. Mert a legnagyobbrészt úgyis széllel fogunk menni és csak a szűk részeken kerül sor a motorra. Szóval, a doki elégedett lehet a találmányával.

– Doki?

– Igen. Úgy kezdte. Fogdoki volt Amerikában a tengerészgyalogosoknál. Ott szerezte meg ahogy mondani szokták, az első millióját. A többi nagyjából magától ment.

– Egyszóval Géza amerikai?

– Úgy is vehetjük.

Ezután megint csak lézengett előre-hátra. Magának se akarta bevallani, de hiányzott neki Aisa. Persze csak a látása. Vajon hol lehet? Biztos navigál! Ilyenkor fontos!

Megint visszament a kabinjába és megpróbált az írásra összpontosítani, de nem ment.

A zsilipnél elég későn kerültek sorra, lehetett déli tizenkét óra mire végeztek. Aisa csak azután hagyta el a navigációs kabint. Nagyon fáradtnak látszott. Tibor nem is akarta zavarni. Hadd pihenjen!

Jól benne voltak a délutánban, amikor Luxorban kikötöttek. Az új utasokat várta valami kisbusz, ők tehát leszálltak. Aztán megjelent Géza. Neki is karikás volt a szeme. Azt mondta:

– Gondolom, már késő van ahhoz, hogy valamit is megnézzünk! Holnap reggel pedig kipihenten mindent láthatunk.

Ezzel ő is visszavonult.

Este Tibor megint kiment a fedélzetre. A csillag most is megvolt. De most összesen két ágát lehetett látni. Az egyik felfele, a másik meg lefele mutatott.

„Vajon mit akar mondani? Vagy mutatni? Jó lenne ha tudnám”!

De nem tudta. Így aztán megint visszament a kabinjába és korán lefeküdt aludni.

Azon az éjszakán mindkettőnek, Tibornak és Gézának is, különös álma volt.

Tibor azt álmodta, hogy ő voltaképpen egy fiatal fogdoki, és be kell rendezze élete első rendelőjét. Csakhogy valamiképpen mindig valami ócska, rozsdás bútort, idejétmúlt felszerelést talált ahelyett amit keresett. És amikor végre mégis talált olyat amire azt mondta volna, hogy azt szeretné, akkor mindjárt akadt valami ellenőr-féle, aki azonnal megmondta neki, hogy az miért nem jó és melyik szabálynak nem felel meg.

Géza viszont valami gyorsvonaton utazott álmában. Csakhogy annak a gyorsvonatnak a vágányai mind egyre rosszabbak lettek, míg a vonat maga, a síneket keresve, szép lassan a föld alá süllyedt. Ott aztán döcögött, feltúrta a százados port és szemetet, a végén pedig megállt félig a földbe temetve. Látva látta, hogy volna még lehetőség továbbjutni, de a vonat nem mozdult egy centit se.

Reggel mindketten izzadtságtól csuromvizesen ébredtek fel. És azután aztán már nem is sikerült nekik újra elaludni.

A luxori templomegyüttesnél, valamikor délelőtt folyamán nagyon észrevehető volt, hogy Aisa igazán elemében érzi magát. Most, hogy már csak háromszemélyes hallgatósága volt, kedvesen, családiasan beszélt nekik azokról a régi időkről, amikor még Ábrahám, az óvilág népeinek az ősapja is Egyiptomba látogatott.

– Ez a látogatás körülbelül Jézus születése előtt kétezer évvel kellett történjen. Ezek a kosfejű szfinxek annak az időnek az emlékét idézik. Természetesen, nem akkor készültek, hanem jóval későbben, a Ramszeszek idején. Főképpen a másodikat és a harmadikat értem ezalatt. De minden bizonnyal léteznek még kosfejű szfinxek a föld alatt, talán több is!

És így mondta tovább, beszélt Hacsepszutról a nagy királynőről, és mindazokról akik annak a templomrendszernek az építésébe belefolytak.

– Itt pedig az a templom látható, amelyikben háromezer éve megszakítás nélkül dicsérik az Istent. Igaz, hogy eleinte Ammon volt a neve neki, aminthogy ez az egész templom-rendszer is neki volt szentelve, később a kopt keresztények vették át de nem túl sok időre, és még később, az arab térhódítással egy muszlim mecset dicséri Allahot. Még ma is.

Ezután átmentek Karnakba, a szfinxek útján, ezek már rendes emberfejű szfinxek voltak, és elmondta azt, hogy Ammon isten nappal Karnakban tartózkodik, este viszont átmegy Luxorba és ott alussza át az éjszakát. És nem szereti ha ilyenkor holmi apró-cseprő kérésekkel felriasztják.

A következő napon a Királyok völgye került sorra. Csendes nap volt. Aisa azt ajánlotta, hogy ne második Ramszeszt válasszák a meglátogatandó királysírok közül, hanem a sorban harmadikat.

– Ő is Ramszesz, ő is hódító, katonafáraó, de kevesebben tudják, s ezért kisebb a tolakodás.

Tibor emlékezett, hogy az azelőtti évben is így volt, valamilyen vele nem közölt okból ugyanazt választották az idegenvezetők. Ki tudja, talán második Ramszeszhez többletfizetség kellett volna? De ugyanakkor, szintén Aisa, még Merneptah fáraót is említette és ezt még nem lehetett tudni, hogy miért. Az előző évben nem így volt. Aztán kiderült, hogy Merneptah, vagy másképpen Merenptah, szintén Ramszesz rokonság volt, csak a neve volt más. És, mint kiderült, minden jelentéktelensége mellett volt egy különlegessége. Az ő uralkodásának az idejére esett a zsidók kivándorlása Egyiptomból. Legalábbis a tudósok mostani véleménye szerint.

Ezért az infóért Tibor még külön is hálás volt.

És folytatódott az utazás tovább.

Memfisz következett, majd Szakkara és végül a nagy piramisok.

Memfiszben történt az, hogy egyszer csak leszállt egy helikopter közel a hajóhoz, amit közvetlenül követett egy rövid megbeszélés Aisa és Géza között, majd a férfi beszállt és elrepült a géppel.

Nem akarta akkor rögtön megkérdezni az asszonyt, hogy mit is jelent mindez, nagyon nem szerette a visszautasítást. Már pedig megtörténhetett alkalomadtán az is, hogy a kérdésre a nő azt feleli, hogy: „semmi közöd hozzá”! És akkor, legalábbis így hitte, minden út be van vágva. Pedig akkor már úgy érezte, hogy ha ez megesik, akkor számukra nincs tovább. És addig se volt. Tovább.

Rövid beszélgetés Tibor és Levente között.

– Furcsának találom én ezt az egész ügyet. Vagyis inkább jelentősnek.

– Mire gondolsz?

– Hát itt van először ez az egész Ábrahám -látogatás. Amely után meghonosodott Egyiptomban a kosfejű szfinxek kifaragása. Jó, tudom, hogy ezek már nem eredetiek, hanem a Ramszeszek korából valók, de annál inkább jelentőségteljes ez az egész. Hiszen ez legalább annyit kell jelentsen, hogy majdnem ezer éven át megmaradt a faragásuk szokása. Valószínűnek tartom, hogy akkor már rég nem volt fogalma sem senkinek, hogy miért is teszik ezt így, de mégis tették, mert valami szent szokás, majdnem azt mondtam, hogy tabu, nem engedte, hogy másképp csinálják. Irtózatosan erős szokás lehetett!

– Igen. De mint tudod, Ábrahámnak volt egy fia, Izsák, akit majdnem feláldozott. Amikor is az Úr, meggyőződvén arról, hogy mindenben képes alávetni magát, egy kost küldött neki, amit végül is feláldozott.

– Igen ezt én is tudom. De ez a legenda lehet másodlagos is. Mondjuk, csak azért lett ilyenné, hogy el ne feledjék!

– Szerintem kissé túlbonyolítod!

– Gondolod?

– Igen.

– Jó, akkor arra felelj nekem, hogy miért éppen kos?

– Hogyhogy?

– Miért éppen egy kost küldött az Úr? Mert küldhetett volna ugyanúgy egy csirkét, egy galambot, egy nyulat, vagy bármit. Számára nincs lehetetlen! Nem inkább arról van szó, az a lényeg a legendában, hogy éppen a KOST nem szabad elfeledni?

– Szerintem neked az agyadra ment a szerelem!

– Mii?

– Nem viccelek! Hisz a vak is látja, hogy úgy nézel szegény Aisára, mintha tőle várnád a megváltást!

– Te látod rajtam?

– Persze, te szamár! Szerintem mindenki látja! Még jó, hogy nem kaptál a tengerészgyalogostól egy jókora taslit!

Tibor elkomorodott.

– Jó! Látod, hát látod. De ez, amit mondok egy egész más valami. Arról van szó, hogy már régen ismert a klasszikus ókor népei között az, hogy a Zodiákus képei a Földhöz képest, nagyjából huszonnégyezer év alatt egy látszólagos kört írnak le. És éppen Ábrahám idejében egy váltás volt esedékes. Vagy talán akkor már meg is történt. A Bikát váltotta a Kos! És Ábrahám valamiképpen éppen ezért jött Egyiptomba, hogy tudósítást adjon, vagy tudja a kő, esetleg szerezzen arról a változásról.

– Jó! Akkor Aisától függetlenül, jön Ábrahám és elmondja, vagy éppen meghallgatja, hogy a Bikát a Kos váltotta fel. De mi lehetett ennek a jelentősége?

– Nem tudom. De a jelenség itt nem állt meg. Mert ugyan sokan késéssel, de mások is rájöttek ugyanerre. Más népek úgy értem. A bika kultuszát is felváltotta nagyjából a Kos kultusza. Marduk és Mitrász helyébe is mások jöttek.

– Jó, meggyőztél. De még mindig nem értem…

– Jó! Mármost a történetbe itt belekapcsolódik egy másik történet. Sőt, szerintem nem csak bekapcsolódik, hanem egyenesen rátevődik. Mert nagyjából a Ramszeszek idejében, vagyis inkább néhány századdal előbb akadt egy fáraó, aki, véletlenül vagy sem, elkezdett tudományosan gondolkozni.

– Szerintem Ekhnatonra gondolsz, akit eretnek fáraónak neveztek.

– Persze! Na végre kezdesz ráhangolódni! Mit jelent a tudományos gondolkozás? Mi a lényege?

– A fölösleges magyarázó tényezők elvetése. Occam borotvája. Nagyjából.

– Így van! És ez az Ekhnaton kitalálta azt a világrengető dolgot, hogy mi értelme van a világ eseményeit egy egész sereg istennel magyarázni, amikor nagyon elegánsan meg lehet tenni egyetlen Istent feltételezve?

– Ezt is értem, ezek szerint Ekhnaton…

– Ekhnaton egy abszolút koraszülött volt. Azt hitte, hogy az emberek meg fogják érteni az ő szavait. Pedig csak azt mondták, hogy értik! Mivel nála volt a hatalom. De mit mondott Aisa? Azt, hogy Ekhnatont megölték az Ammon papok.

– Igen ezt ma így tudjuk. És akkor? Hamvába hótt az egész műve.

– Éppenhogy nem. Mert élt egy kicsike nép, lehet, hogy nem is nép volt, hanem csak valami gyülevész, akikben megmaradt és részben túlélt az Ekhnaton tanítása. És akkor, amikor kiszabadultak a fáraók szorításából, akkor maguk között szigorúan meghirdették az egy Isten hitét. Természetesen a Mózes korában éppen alakuló zsidó népről beszélek.

– Jó, meggyőztél. De mi következik ebből?

– Rengeteg minden! Te pap vagy, tudnod kell. Én csak egy pontra koncentrálok a gondolataimmal. Arra a pontra, hogy Ábrahám idejével elkezdődött a kos világnapja. De ami elkezdődött, az véget is kell érjen egyszer. És mikor ért véget? Jézus földi életének idején!

– Na ez már nagyon merész!

– Egyáltalán nem! Mert nem mondom, hogy egyszerre ért véget és azt sem, hogy naptári nap szerint. Akkoriban! Ha érted mit mondok?

– Érteni értem. De mindez teljességgel bizonyíthatatlan.

– Hmmm… vagy legalábbis nem figyelünk a bizonyítékokra.

– Mégis mire?

– Hát például arra, hogy hogyan szokták nevezni Jézust még ma is? Ártatlan báránynak, akit feláldoznak a mások bűnéért. Aztán! Mi az egyetlen dolog amit, legalábbis az egyház kánonjai szerint Jézus leírt, vagy inkább lerajzolt? Az Abgar leveleket most nem is említem, mert csak összezavarnálak. Szóval Jézus egész földi tevékenysége során egyetlen egyszer rajzolt valamit. Egy halat a homokba. És mi következik közvetlenül a Kos világnapja után? A Halak kora. Figyelmeztetés volt, amire nem figyelt a kutya se. Pedig nem ártott volna. Mert most van vége a halaknak. És a Vízöntő már itt is van, kopogtat az ajtón. És hoz magával… senki nem tudja igazán, hogy mit és mikor? Na, azt hiszem eleget beszéltem. Pedig lenne még. Bizonyíték. Elég. De egyelőre békén hagylak.

Ez a beszélgetés délelőtt folyt le, pontosan ebéd előtt. Aztán a délutáni szieszta idején Aisa odament a fedélzeten félálomba merült Tiborhoz. Megfogta a kezét és azt mondta:

– Gyere!

– Hova megyünk?

– Ne kérdezz! Ha szeretsz, jössz. Nem kötelezhetlek!

Tibor azonnal felpattant.

– Mehetünk!

És attól fogva senki nem látta őket a hajón.

Hazatérés.

Szakkara után, már az alexandriai kikötőben, a hajó kapitánya egy emilt kapott. Igazából a navigátornak kellett volna kapnia, de ő valami okból éppen nem volt elérhető. Kereste pedig, mert bár a levél angolul volt írva és a kapitány jól tudott ezen a nyelven, de nem merte vállalni az esetleges későbbiekért a felelősséget. Azt tette tehát amit bárki tett volna az ő helyében. Megkereste azt, akit az utasok közül a legtekintélyesebbnek vélt. És mivel Levente volt termetre a legmagasabb, hozzá fordult.

– Uram, nem tudom, mit tegyek! Látod, nekem van címezve, de én nem merem vállalni a felelősséget! Olvasd el, döntsünk együtt!

Az angol nyelvű levél körülbelül a következőket tartalmazta (nem olvastam, tehát nem tudhatom pontosan):

„Az AISA nevű, dahabyia típusú hajó kapitányának!

Egyiptomban.

Tisztelt uram!

Mivel a pár nappal ezelőtt elküldött német nyelvű levelemre semmiféle válasz nem érkezett, kénytelen vagyok közölni a következőket:

Dr. G. Dan volt amerikai főorvos páciensünk régi limfómája az elmúlt néhány nap idején annyira agresszívvé vált, hogy a megszokott kezelés már semmi változást nem hozott az állapotában. Emiatt, kénytelenek voltunk megkísérelni az őssejt beültetést. Közlöm, hogy a beteg azon idő alatt nem volt tudatánál, a szervezete viszont valami okból nem tudta elfogadni az őssejtet. Emiatt, két órával ezelőtt le kellett vegyük őt a gépekről. Szinte azonnal megszűnt lélegezni.

Akkor, amikor még tudatánál volt, tanúk előtt úgy rendelkezett, hogy a két hajóját juttassák vissza az állandó kikötőjükbe. (Asszuán). A hajók és a teljes legénységük ott várják meg azt amíg az ügyvédei a hivatalos formaságokat elrendezik. (Öröklés, stb.)

A páciens felajánlotta a halála után a testét a rákkutató központunknak kísérleti célokra. Ez is két tanú előtt történt.

Kérem, hogy mielőbb válaszoljanak, s tegyenek úgy, ahogy azt az elhunyt kolléga meghagyta!

Tisztelettel: XXXXX

Igazgató főorvos,

Müncheni egyetemi klinika.

(olvashatatlan aláírás)”

– Hát ez elég világos – mondta Levente.

– Igen, de én értesíteni akartam Aisa asszonyt is! Hogy minden rendben legyen! – mondta a kapitány, akit a változatosság kedvéért Mohamednek hívtak.

– Hát akkor értesítse!

– igen, de nincs sehol! Szakkara óta senki sem látta!

– Csak nem nyelte el a föld…

– Az nem, de a vízzel megeshet! Amilyen búvalbélelt volt mostanában. Még azzal az önök barátjával beszélgetett néha. Ha szólnának neki!

De Tibor sem volt sehol. Se a hajón, se a közelben.

– Nos, kapitány úr,

– Mohamed, ha kérhetem!

– Nos Mohamed, ebben az esetben csak egyet tehet. Itt letesz minket, s talán szerez egy taxit a repülőtétre, hogy hazamehessünk, elvégre úgyis vége már a kirándulásunknak, azután pedig úgy tesz mindent ahogy a müncheni igazgató kérte. Mi pedig már most az aláírásunkkal tanúsítjuk, hogy mindenben a törvénynek megfelelően járt el.

Így lett. Aztán, a repülőtéren, amikor senki sem látta, a két európai úriember köpött egyet-egyet, ki jobbra, ki balra. És hallgatólagosan megegyeztek, hogy az Agács Tibor nevet hacsak lehet, soha életükben nem fogják kimondani.

És itt talán vége is lehetne a történetnek.

Ha az előbb elmeséltek után valami több mint egy évvel, Talay Leventének nem akadt volna véletlenül valami olyan gondja, amit általában a DEZSŐ KOCSMÁJA nevű intézményben lehetett legjobban megoldani.

Amolyan botcsinálta pszichológiai műhely volt akkoriban az a bizonyos kocsma a hegyoldalban. Amikor már egy gond, vagy kellemetlenség végképpen rázápult egy vigyázóvári emberre, vagy éppen házaspárra, akkor volt szokás az élet kocsmáját bizonyos rutineljárások alkalmazásával, meglátogatni. Levente is így tett, bár a gondja/gondjuk nem volt éppen életbevágó. Csak kellemetlen. És mivel jó fiú volt, Beátát is vitte magával.

Szerencséjükre éppen akkor mindketten otthon voltak. Mármint Sándor is (aki egy régi szabály értelmében a vendéglőben a Dezső nevet kellett viselje, persze Anikónak könnyű volt, azonos polgári nevével) és a felesége is.

Mivel a Talay házaspár gondja nem volt életbe vágó, mindössze kellemetlen, hát elég hamar kiókumulálták azt, hogy hogy lehet megoldani.

– Az ám – jelentette ki Sándor, akinek mégsem fért a begyébe a dolog – Él még a barátunk! Méghozzá igen kellemesen.

– Tibor? – kérdezte Beáta, hogy mégse Leventének kelljen kimondania azt a bizonyos nevet.

– Úgy biza! És még csak nem is követett el semmi bűnt! Még erkölcsit se!

– Akkor meg hová tűntek el mindketten egyszerre?

– Münchenbe! Ott voltak Géza mellett az utolsó óráiban.

– És aztán? – kérdezte Beáta, aki nő volt, tehát kíváncsi is volt.

– Aztán? Két hét után összeházasodtak és élnek szépen Núbiában mint a galambok.

– Az Aisa örökségéből?

– Nem csak. Elvégre nem hiába töltötte Tibor a fiatalsága nagy részét a Greenpeace nevű cég alkalmazásában. Ott sem rossz a fizetés. Persze amíg rá nem jött, hogy a legnagyobb része a cégnek csalásokon alapszik. Amikor is otthagyta őket. De ez egy régi történet. Viszont minden esetre van mit a tejbe aprítaniuk. Méghozzá szó szerint is, mert mezőgazdasággal foglalkoznak. Az egész falunak jót tesz a Tibor biológiai tudása! Már egy gyerekük is van azóta. Egy kislány. Jozefin a neve.

– Nahát! Miért pont az?

– Ejnye, hát azért, mert ezt a nevet spanyolul egy bizonyos módon szoktak becézni.

– Pepita! – vihogta el magát Beáta – De azért gondolom, nem olyan?

– Nem hát! Nagyon is szép egészséges barna színe van. Egyébként muszlimok mind a hárman.

– És miért nem jöttek Európába?

– Ebbe a mi mostani Európánkba? Dehát ők szerelmesek, nem pedig sülbolondok! Ide, ahol egyre vészesebben kacsintgat mindenki egy öldöklő háború igézetébe? Mint éjjeli lepke a lámpába amíg meg nem ég? Na neeeeem! Jó nekik ott, ha meleg is van.

– És mi lett az igazi feleséggel? A valódi özveggyel?

Sándor, aki Dezső volt, elkomorodott és csak annyit mondott a foga között:

– Nem tudom!

Vége

2023. április 10.

Búzaháza