Csönd volt a világban, csak a természet muzsikált, selymes, andalító tavaszhangon. Jó volt odakint sétálni, gyönyörködni a finoman elmunkált rögökben, hinni, hogy a gondosan betakart magokból hamarosan új élet sarjad, ami később az ember hasznára válik. A kiserkenő csírák s a belőlük felszökkenő száracskák, levelecskék zöldje elringatja a szemet, és megnyugszik benne a lélek.
Csak ki kellett várni azt.
Albertet árjárta a nyugalom és az elégedettség, amikor az ágyások között sétált. Tudta, hogy nem várhat még semmit a földtől, a derekában benne sajgó fáradtság is óva intette ettől. Csak a minap vetette el a korait, s a munka nyomai benne voltak még a testében. Úgy mondták, nem lesz már nagy lehűlés, ha mégis csípni fog egy-két fokot, azt legalább annyira nem bánja már, ahogyan a magok sem. Legfeljebb később indul meg minden odalent, de hát innentől, idő, mint a tenger. Mindig azt vallotta, hogy legyen időben elvetve, aztán, majd a többit az Isten hozzáadja.
Sok mindennel nem próbálkozott. Tiszta homok volt a kert, hiába trágyázta, egy év alatt a nyári melegben felhevült homok elnyűtte a tápanyagot. A paprika aszott bogyókat adott, a káposzta meg sem nőtt, a sárgarépa is csak csúfondáros, girbe-gurba gyökereket növesztett. Kigúnyolása volt az a földdel való munkának. Megtanulta, hogy mindezzel ne foglalkozzék többet. Jó volt viszont a borsó, a hagyma is szép lett, és a gyümölcsfák között vígan elfutkostak a tökindák. Megtartották a vizet, meg aztán téli estéken jólesett a puha, édeskés húst elmajszolni.
Fákat vett továbbá, minden évben egyet-kettőt. Nagy gonddal metszette őket, permetezte is, de azt csak akkor, ha kellett. A legtöbbje még fiatal csemete volt, néhány éves. Csak nemrég kezdte el maga művelni a kertet, akkor halt meg az apja. Nem volt nagy az a porta, ahogyan a ház sem, de másnak nem kellett, nem is értettek nagyon a kerttel való munkához, de legfőképpen nem is akarták csinálni.
Albert annál inkább. Az első évben, éppen hogy alakított valamit a kert és az udvar arculatán. Valahol úgy érezte, hogy az apja odafentről figyeli, és meginti, ha olyat tesz, ami nem a kedvére való. Mikor fiatalabb volt az öreg, rendszeresen kivette a szerszámot a fia kezéből, hogy megmutassa, hogy milyen is a helyes munka. Megtette ezt még akkor is, amikor Albert már kész férfi volt. S Albert mindannyiszor átadta a szerszámot, meghallgatta az apja szavait, talán még bólogatott is hozzájuk, de minden egyes bólintással a maga akaratát ásta mélyebbre. Hogy jót akart-e minduntalan azzal az öreg, a fiú nem tudta bizonyosan. Olykor úgy érezte, csak azért javítja ki folyton az apja, hogy érezze, van-e még rajta hatalma. De Albert sosem csinált ebből szívügyet, egy idő után mégis ott remegett benne a bizonytalanság, ha valamihez egyedül kezdett hozzá.
S ezt az érzést az évek valahogy nem tudták magukkal sodorni, pedig sok eltelt belőlük, és egy napon magukkal vitték az öreget is, Albert apját. Talán három év is eltelt, mire a fiú mindent úgy formált, ahogy az szerinte jó volt, és ahogy látni szerette volna a portát mindig is. Már csak egy valamivel nem tudott kiegyezni; az öreg diófával, amely a ház mellett hatalmasodott el.
Albert napok óta méregette a matuzsálemet. Nagy volt az a fa, hatalmas, de csak a vesződség volt vele, mert diót nem adott, csupán megszenesedett múmiákat, amire ha az ember rátaposott, fekete hamu sercent ki a cipőtalp alól. Így volt már ez hosszú idők óta.
– Minek az ilyen fát meghagyni? – kérdezte egyszer az apját, aki minden ősszel vele takarítatta össze a lehullott faleveleket. Nagy csomója volt annak, s bizony nem egyszerre jött le, hanem hetekig adta a végeláthatatlan munkát. Az apja azonban valamiért szerette azt a fát, ahogyan szerette az összes többit is. Ha rajta múlott volna, minden csemete felnő, és soha egyet sem vágnak ki. A fia kérdésére ugyan nem durván, de határozottan felelt.
– Nem vágjuk ki! Kell ez a fa, és kész! – dörmögte. Albert soha nem kérdezte többet ugyanezt tőle, csak dacosan gereblyézte a leveleket, s ha az apja nem látta, olykor a szerszámnyéllel megütötte a törzset vagy az ágakat. Kölyök volt akkor még, akinek kisebb dolga is nagyobb lett volna azoktól a levelektől. Ő játszani akart, csavarogni, horgászni, vagy később a lányok után járni. S az a diófa mindezt elvette tőle. Sok időt elvett, annyi bizonyos.
De immáron ez is csak a múltat jelentette, mert már nem volt senki, hogy megállítsa a fűrészt markoló kezet, mint ahogy azt sem mondta volna senki, hogy; márpedig az a fa állni fog, ki ne vágd! Albertben mégis meg kellett, hogy érjen a dolog, pedig akkor sem szerette jobban azt a fát, hisz még mindig nem adott egészséges diót, csak munkát, az amúgy is keményen átdolgozott napokban.
Egy reggel aztán mégis előhozta azt a fűrészt. Direkt csak arra az alkalomra vette. Erős, motoros fűrész volt.
– Ha egész nap meg nem állok, estére fel is tudom aprítani, nem hogy kidönteni! – suttogta, miközben a bivalyerős gép felvisított egy gombnyomásra.
Nem volt jó érzés odaérinteni az ágakhoz a sivalkodó láncot.
„Hús ez is!” – gondolta Albert.
Mégis megtette.
Amint lehullott egy ág, összedarabolta, talicskába rakta, majd már hordta is be a fáskamrába. Úgy gondolta, ha nem csinál sokáig egy munkafolyamatot, akkor kevésbé fárad el. Mindenképpen ki akarta egy nap alatt vágni azt a fát. Úgy vélte, annyival mégis tartozik neki, hogy nem hagyja napokig szenvedni.
Reggeli nem volt, az ebéd is talán tíz percig tartott. Nem is lett volna érdemes tovább kérődzni rajta, mert érezte a munka fáradtságát minden tagjában, amely egyre inkább sanyargatta, miután megpihent. Talán még rágott, amikor újból kézbe vette a fűrészt. A hátralévő munkát egy szuszra elvégezte. Már alkonyodott, amikor az utolsó gally is összevágva pihent a tető alatt. Mikor a szerszámok is a helyükön nyugodtak, Albert kisétált a kertbe, hogy megnézze, mit végzett egész nap. Ugyanúgy lépkedett, ahogy korábban az ágyások közt. Akkor azonban nem töltötte el a lelkét a nyugalom és a jó munka után érzett elégedettség. Talán magának sem vallotta be, de a lelke sajgott, miként bűnbánó tekintettel végigpásztázta az elanyátlanodott kertet.
Az a kert már más volt. Szinte kongott az ürességtől.
Albert megállt a lecsonkított tönk mellett, s nézte a belőle kiszivárgó vizet. Aztán megállt mellette másnap is. Nem állt az meg addigra sem, s még azután sem nagyon hosszú ideig.
Sokáig vérzett az a fa.
Egyre hullatta a könnyeit.
***
Aztán az idő telt, a napok sodrásában kergették egymást az évszakok. A tavasz nagy viharral érkezett. Szelek tomboltak, cibálták a fák ágait, rángatták az emberen a kabátot, s bele-belekapaszkodtak a tetőbe is, ott tettek kárt, ahol tudtak. Az öreg ház széldeszkái lehullottak akkor, és néhány cserepet is felforgatott a kíméletlen vihar. Tehette azt kedvére, nem állt már őrt a hatalmas diófa, ami oly hosszú ideig pajzsként fogta fel a szelet. Hogy milyen öreg és kiszolgáltatott volt az a ház, az azon a tavasszal kiderült. Albert bosszankodva mászott fel tetőt javítani, amit tudott elvégzett, a többihez mestert hívott, mert ő sem értett mindenhez.
Majd hat hétig fújt a szél, hol jobban, hol kevésbé. Aztán egyszer csak abbamaradt. A maga nemében a nyár is igazán erősre sikerült. Akkor már jó lett volna, ha jár egy kicsit a levegő, árnyékban volt majd’ negyven fok. Átmelegítette a hőség hamar a vékony falakat, s hiába volt letakarva az ablak is, összegyűjtötte a meleget, s a ház estére olyan lett, mint a kemence. Nem lehetett abban megpihenni.
Áhították a falak a régi diófa hatalmas lombjait, amelyek enyhet adtak a legnagyobb melegben is, és nem engedték fojtogatni a lehullott vakolat alól kitekintő rojtos szélű téglákat. Azt bizony áhíthatták; nem volt friss diófalevél az egész kertben.
De legalább ősszel nem kellett összegereblyézni sem.
A lehűlés özönvízszerű esővel és jéggel jött. Nagy jég volt az, olyan, mint a varjútojás. Albert az ablakból nézte az ítéletidőt, szinte remegett az izgalomtól, hogy miben tesz kárt. S bizony volt is mitől félnie, de az csak akkor derült ki, amikor elült a vihar, és a férfi körülnézhetett. Az előtető sínylette meg a dolgot, éppen ott, ahová az öreg diófa egyik ága hajlott korábban. Nem volt már diófa, nem volt már előtető sem.
Ősszel hamar áthűltek a falak, míg telefújta hóval az ajtót a tél. Fűteni viszont volt mivel, a tüzelő roskadásig állt a fáskamrában. Kemény fa volt, nehezen hasadt, s talán túl nemes is ahhoz, hogy a parázs felett elégjen. Mégis odakerült.
S a napok teltek, hónapok köszöntek le egymás után. S minden évszaknak megvolt a maga átka. Albert valamennyit végigszenvedte. Akkor kesereg annyit az ember, hogyha egedül van. S ő nagyon sokszor úgy érezte magát.
Aztán azok az idők is elteltek, s valahogy mégis szép lett körülötte minden. Egy nap arra ébredt, hogy meleg szellő lengedez, az égen egyetlen elanyátlanodott felhőcske sem poroszkált, csak a nap sütött, adta a meleget erősen. Az első ilyen nap volt, de alig delelő után máris megjelentek a rovarok a levegőben. Veszélyes játék volt az a részükről, hisz egy keményebb este elvihette volna mindet. Mégis előbújtak vackukból, hamar élet szökött a testükbe, s vígan döngicséltek a langyos melegben. Albert csak mosolygott rajtuk. Annak ellenére, hogy sok bosszúságot okoztak egy nyár alatt, akkor szinte örült, hogy látja őket. A tavaszról suttogtak azok az apró rovarok.
Gyorsan csizmát húzott, szerszámot hozott elő, és elkezdte a földet forgatni, egyengetni aszerint, hogy melyik darabka mit kívánt. Az öreg diófa csonkja mellett kemény volt a föld. Hogy is ne lett volna, hisz letaposta körülötte erősen a csizmatalp, amikor kivágta a fát. Jobban meg kellett ragadni az ásót, hogy beleszaladjon a földbe.
– Nem baj! – gondolta Albert, tudta, hogy jól meg kell ágyazni azzal a munkával a következő facsemetének. Almafát akart oda. Zamatos húsú, lédús, nagy gyümölcsű almát. Akképpen forgatta hát ott a rögöket.
Aztán egyszer csak megtorpant a mozdulatában. Egy pillanatig mereven nézett a lába elé, oda, ahol az ásó a következőt fordította volna. Volt ugyanis azon a nyomnyi földön valami. Albertnek közelebb kellett hajolnia, hogy jobban lássa. Letérdepelt, mintha igen nagy csudát talált volna a kopár homokszemek között. Akkor ismerte csak fel, mire is lelt.
Egy apró diófacsemete árválkodott a csonktól nem messze. Egy apró kis fa, hártyavékony levelekkel, fűszálnyi törzsecskével.
– Hát egyetlen egészséges diót mégis csak neveltél! – suttogta Albert, miközben tűnődve nézte a pici fakezdeményt, amely félig már kiemelkedett a földből, amint az ásó alákapott imént.
Sok pillanat telt el így.
Aztán a férfi nehézkesen feltápászkodott, hunyorogva belenézett a messzeségbe, miközben mindkét kezével újra megragadta az ásónyelet. Viszont ahelyett, hogy kiemelte volna a földet, óvatosan kihúzta a szerszámot, majd arrébb vágta bele a földbe. Végül megfordult, és elindult a ház felé.
Alig töltött időt bent. Amikor újra kilépett az ajtón, egy darab madzag volt nála. Szőlőt szoktak az olyannal kötözni. Karónak valót vágott a fáskamrában, volt még elég az öreg diófából. Azt szúrta a kicsi csemete mellé, majd gyöngéden, ahogy pólyás babát öltöztetnek, a madzaggal a karóhoz biztosította a száracskát. Miután meg is locsolta a tövet, Albertet átjárta a nyugalom és az elégedettség.
Olyankor esik az meg emberrel, ha jót cselekszik. Aztán mosolyogva megragadta a szerszámot, és körbenézett a portán. Új helyet keresett az almafának.
Author: Guti Csaba
Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában: