Avagy egészséget mindenkinek! Nem csak karácsonyra!
(Írásom, ami a Tél ölelésében c. karácsonyi antológiából kimaradt…)
– Még egy öltés, és készen vagyunk. – mondja. Rutinból csinálja, ez teljesen érezhető. Azaz, hogy nem érzek semmit pici kellemetlen matatáson, meg húzkodáson kívül. Néha mintha szédülnék, bár fekszem. A hasamon. A hátam teljesen szabad. Még hat az érzéstelenítő. Negyed óra alatt végez, aztán sietős léptekkel megy a dolgára. December hatodika van. Este háromnegyed nyolc. Én vagyok az utolsó. Behívja a nővérkét, aki szakszerűen beragasztja a sebet (vagy nem tudom mit csinál, hiszen ugye nem látom…), és ellát mindenféle tudnivalókkal. A doktor még utánam szól az ajtóból: akkor két hét múlva találkozunk! Túl vagyok rajta. Legalábbis az egyik részén. Mondjuk, meg kell vallanom, hogy szebb Mikulás-napot is el tudtam volna képzelni… de tavaly ez jutott. Kifelé a recepciónál fizetek, elköszönök, aztán kinyitom a körfolyosós belvárosi bérház hatalmas fehér bejárati ajtaját.
Sötét van. Nem találom a villanykapcsolót, így a liftre esik a választásom; igaz, csak a második emeleten vagyok. Leérek. Becsukom magam mögött az ódon társasház hatalmas nagy, barna, nehéz kapuját. Ahogy kilépek, kicsit megkönnyebbülök.
Nyolc óra. Üllői út. A belváros már talpig karácsonyi pompába öltözött. A villanyoszlopokon világító díszek sorakoznak egymás után, ameddig a szem ellát. Szívem szerint kimennék a karácsonyi vásárba, ha másnem csak a hangulat miatt, de nem lehet, férjem hozott. A kocsiban vár. Telefonálok. Kérdezem hol van. Engem fél órája kitett a rendelő előtt, és utána keresett parkolóhelyet. Nem könnyű a belvárosban találni. Mondja merre forduljak, melyik keresztutcában áll kicsit odébb. Megtalálom. Beülök mellé. Azért félszegen megemlítem neki, hogy nem akarunk-e kimenni a karácsonyi vásárba, de hallani sem akar róla, merthogy ott a környéken meg aztán végképp nem lesz parkoló. Kicsit csalódott vagyok, de igaza van amúgy. Évekig laktunk a belvárosban. Évekig a vásáron keresztül jártam az akkori lakóhelyünkről a munkahelyemre, és onnan vissza. Már nem ott lakunk. Hazajövünk. Megy ki az érzéstelenítő, érzem. Víz nem érheti a kötést. Háton fekvés kizárt. Ha oldalra fekszem is húzódik. Ez lesz két hétig?! „De jó!” Pedig amúgy nem ismeretlen számomra az érzés. Csak…csak már elszoktam tőle.
De miről is beszélek? Joggal merül fel a kérdés, elismerem.
Tavaly szeptember elején észrevettem a bal alkaromon egy furcsa anyajegyet. Mintha befelé nőne, és nagyobb is lenne. Férjemnek mutattam, mondta, jelentkezzek be bőrgyőgyászati szűrésre. Őszinte leszek: nem szeretek orvoshoz járni fölöslegesen. Nem akartam elmenni, napokig húztam, halasztottam a dolgot. De mondom jó, legyen szent a béke, elmegyek. Nézzessük meg, biztos ami biztos. A szűrés végén mondták, hogy az egy fényfolt, és a kiértékelő lapban azt is leírták, hogy az már tavaly is ott volt. Jó, mondom, biztos minden rendben lesz akkor. Ez is egy fölösleges kör volt, és kidobott pénz. Férjemmel ebben nem értettünk egyet.
A részletes eredményt majd négy hét múlva küldik. De nem izgultam miatta, hiszen a számunkra gyanús anyajegy teljesen rendben van. A doki is megmondta. Igazából el is felejtettem.
Egy hónappal később:
Ülök a bölcsi folyosóján aggódó szülőként, hogy a kislányom hogy veszi a beszokás akadályait. Most került először közösségbe. Kedd van, október. Ma alszik először ott. Itthon is hagy némi kívánnivalót maga után az altatás, meg kell hagyni. Hát hogy lesz ez egy számára egyelőre teljesen idegen környezetben? Izgulok kicsit. Közben egy hasonló cipőben járó másik anyukával beszélgetek. De néha-néha a mobilra pillantunk mind a ketten. Új üzenet. Csatolt fájl. Nézzük. Megnyitom. Olvasom. Bevallom, nem teljesen az, amire számítottam. A lelet második oldalán hidegzuhanyként ért, hogy találtak a jobb lapockám alatt egy másik anyajegyet, melynek állítólag tavalyhoz képest változott a szerkezete, és nőtt is. Mielőbbi kimetszés javasolt.
Jön a bölcsis gondozó néni mosolyogva, hogy kislányom elaludt, és minden rendben volt. Próbálok, de nem tudok igazán figyelni rá. Közben a diagnózis járt az agyamban. Aztán hazajöttünk, és el is felejtettem.
Végül november közepén elmentem a kerületi SZTK-ba, hogy a sebészeten időpontot kérjek az anyajegy-eltávolító műtétre. A legelőbbi időpont: január huszonhatodika tizenkettő óra tizenöt perckor lenne. – mondja az orvos. Mondom: jó. Ezt a dátumot biztosan nem felejtem el, mert évekkel ezelőtt ekkor volt az államvizsgám, és évekkel később férjemmel ezen a napon költöztünk be az új lakásunkba. Vegyes érzések vannak bennem, mert ez még bő két hónap. Soknak tartom.
Férjem azt mondja, inkább menjek magánba, ha tudok előbb. Elkezdek a mobilomon keresgélni. Hát jó drága mindenhol, de egy helyen szövettannal együtt ennyi, máshol az még külön pénz. Felhívom őket. A legelső időpont: december hatodika, este fél nyolc. – mondja a vonal végén egy hölgy. Ez jobban hanzik mint a január, meg kell hagyni. Beleegyezek. Megtörténik az anyajegy-eltávolító műtét.
Két héttel később:
A szövetteni lelet már fönt van az elektonikus egészségügyi rendszerben. Nem bírom ki, megnézem. Diagnózis: egy hosszú latin szöveg. Nem értem. Még internetes-fordítóval sem igazán, de nem olyan megnyugtató. Mindegy, majd az orvostól rákérdezek, hogy ez mit jelent…
Bejöttem a belvárosba varratszedésre. Most egyedül BKV-val. Férjem dolgozik, gyerek a mamával. A doki adja a szövettani lelelet, azt mondja, rendben van, de megjegyzi a bajsza alatt, hogy: „jó, hogy kiszedtük azt az anyajegyet!”. Aztán mondom, ha már bent vagyok, és még egy napig bérletem is van, körbenézek a karácsonyi hangulatú belvárosban. Négy nap múlva szenteste. Kimegyek a Szent István Bazilika elé a vásárba. Persze tömeg van, hallom, hogy egy kórus karácsonyi dalokat énekel. Látom, hogy az árak elszálltak. Gondolkodom, hogy azért csak veszek egy forralt bort vagy teát, de nincs kedvem sorbaállni. Kürtőskalácsot meg háromezerért bevallom soknak tartom. Nem kicsit. Nem is veszek itt semmit. Átmegyek az Országház elé, megnézem az ország karácsonyfáját, lövök pár szelfit, hogy itt is voltam, aztán beülök a mellette lévő cukrászdába, rendelek egy zserbót és egy kapucsínót. Közben karácsonyi zenék szólnak a vendégtérben. Elfogyasztom. Jó volt. Kellett ez most így a lelkemnek. Végül búcsút intek a belváros karácsonyi pompájának, felülök a kettes metróra, és elégedetten robogok hazafelé. Kislányom már biztosan vár. Bár csak egy bő két órára jöttem el, de már nekem is hiányzik.
Hogy miért éreztem úgy, hogy ezt a történetet most le kell írjam?
Mert talán picit tanulságos. Ha csak egyvalaki elgondolkodik rajta, hogy ő is elmegy egy szűrővizsgálatra, már megérte leírni.
Persze, mindenki tudja/hallja, hogy milyen fontosak a szűrések. Sokan mégsem mennek el, mert idő…mert pénz…(ha magába mész), mert várakozás…(ha SZTK-ba). Kifogás mindig van és mindig lesz. Én sem vagyok ez alól kivétel. 2021-ben öt év után mentem el újra anyajegy-szűrésre. Előtte 2016-ban szedtek le hármat SZTK-ban nekem, SZTK-s bőrgyógyász javaslatára, és maximálisan elégedett voltam vele és az SZTK-s sebésszel is. Minden rendben volt, hála Istennek! Aztán utána nem is gondoltam, hogy menni kéne… mégcsak eszembe sem jutott. Pedig évente lenne ajánlott megnézetni… nekem most szerencsém is volt, hogy – igaz, egy másik miatt mentem ugyan, de – időben kiderült, és levették.
Robogok a kettes metrón, aztán a hetes buszon hazafelé. Hosszú az út a belvárosból a külvárosba. Közben kicsit keserédes szájízzel arra gondolok, esetemben igaz szó szerint is, nemcsak átvitt értelemben, de való igaz a talán sokszor közhelyesnek gondolt mondás, hogy az egészség a legdrágább ajándék.
(Ha olvasnál tőlem/rólam még személyesebb tartalmakat, kövess a Facebook-on is, a szerzői oldalamon, az alábbi link alatt: Budavári-Bókkon Andrea szerzői oldala )
Author: Budavári-Bókkon Andrea
Budavári-Bókkon Andrea vagyok, de sokan csak “Bókkon Andi”-ként ismernek. 🙂 Az Irodalmi Rádió által kiadott antológiák közül a Rókaerdő c. kötetbe került be először az írásom, majd a karácsonyi pályázat próza kategóriáját sikerült megnyernem 2022-ben egy régi történettel. A novellám a Meleg szívek c. antológiában olvasható. Ezen kívül még a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által kiadott 2022-es Életmesék, illetve az Illír Kolostor szerkesztésében megjelent Megérzés című antológiában olvashatóak az írásaim, melyek egytől egyig rólam, a saját megélt érzéseimről szólnak. 2023-ban pedig az Irodalmi Rádió Bálint-napi versenyén próza kategóriában különdíjat kaptam. Erre a versenyre küldött írásom a Szerelmemnek Bálint-napra 2023. c. antológiában olvasható. 2023-ban megjelent írásom még az Illír Kolostor által szerkesztett Véletlen c. antológiában, az Irodalmi Rádió 94. Ünnepi Könyvhétre megjelentetett Múzsa, magam ma neked megadom c. könyvében, bekerült egy írásom a Debreceni Nagycsaládosok Egyesülete által, 2023. június végén kiadandott Kárpát-medencei Életmesék 2023. c. antológiába, továbbá az Irodalmi Rádió által kiadott „Cirkusz a moziban – Novellák 2023” antológiába, továbbá II. helyezést értem el az Országos Mécs László Irodalmi Társaság által kiírt Erdélyi Csillagok pályázaton. Nekem az írás egy terápia is egyben. Picit rólam: Eredetileg sümegi vagyok, de 16 éve Budapesten élek. 8 évesen, karácsonykor kezdtem el naplót írni. Húgomat rábeszéltem, hogy...