Kagán csak egy van
Tavasz közepén aztán valóban megindultak némi avar hadak Carolus Magnus birodalma felé. Nem igazán voltak nagy számúak, a tevékenységük is inkább csak piszkálódás volt, mint igazi hadviselés. Lám, helyesen ismerte fel Odo atya azt, hogy baj lesz abból az uszításból. Csakhogy az avar hadviselők csoportjai már eléggé elszoktak a háborúzástól, s hívásra sem mentek katonai kalandra. Miért nem?
Egyesek jobban el voltak foglalva azzal, hogy az aszályos időkben megtermeljék s családjuk számára azt, ami egyik napról a másikra elégséges az élet folytatásához. Olyanok is voltak, akikhez a hívás el sem jutott. Másokhoz eljutott éppen, de nem törődtek vele, mert lusták voltak, mert féltek otthagyni a családi tűzhely melegét és még ezernyi apró ok miatt.
Ami az eszékelyeket illeti, őket nem hívta senki sehova. Nem bíztak bennük, nem tudták, mi rejtőzik bennük, vagy egyszerűen levegőnek nézték őket.
No, ahova nem hívták őket, oda nem is mentek. Miért is tették volna?
Nem is volt a Tisza mellett valami nagy visszhangja az egész csatározásnak. „Ha ezt akarják, ám tegyék!” gondolták és megültek csendben ott ahol voltak. Harcos uramnak is akadt jobb dolga mint a hadakozás.
Később persze hallották azt is, hogy avar harcosok kifosztottak ennyi meg ennyi tanyát, miközben egyesek meggazdagodtak, mások pedig meghaltak. Nem nagyon törődtek az egésszel.
A pap még mindig náluk tanyázott, de most már másképp mint az elején. Elment, szinte elutazott, bejárva messzi vidékeket, felkereste az ott lakókat, kérdezgetett tőlük ezt-azt, majd aztán, néha napok, hetek múlva, hazajött. Otthon persze főképpen a fiatalokkal foglalkozott. Olyankor látszott, hogy igazából a tanítás az, amiben jól érzi magát.
És persze, készült az elmenetelre is. Meglebegtette a lehetőséget néha, aztán mégiscsak várt még. Mintha valóban várt volna valamire.
A négy fiatal persze örült, hogy marad még, mert érdekesen tudott beszélni, valóban tanultak tőle. Hogy a lányok is ennek örültek-e, vagy másnak, azt nem lehetett tudni, mert nem jelent meg azóta semmi a feljegyzéseiben. Amelyeket a család természetesen nem olvasott el. Egy részük azért, mert nem tudták volna megérteni, más részük meg egyszerűen szégyenletesnek tartotta a más titkát kilesni. De azt tudták, hogy az a feljegyzés van. Létezik. A feljegyzéseket csak a kései utókor embere olvasta el, de akkor sem mindenki.
A sűrű követjárás is folytatódott. Még fel is erősödött kissé, amit körülbelül az időközben nagyban üzemelő hidasnak lehetett betudni. Vagyis inkább a közben elterjedt hírének.
Harcos uram, mint kíváncsi ember, sokszor ki is kérdezte a követeket, s azok, ha nem volt éppen titkos a küldetésük, beszéltek is róla szívesen. Mint például az aki, szintén a kagán városába igyekezett és útközben információ-morzsákat hullatott el.
− De hát miféle ember is az a kagán? Elrejtőzik a saját népétől? Te láttad már valaha is, uram?
Harcos őszintén bevallotta, hogy nem, még nem látta.
− Na, nyugodj meg, mert nem is fogod. Csak a léhűtők, udvari tisztviselők veszik körül, csak azoknak mutatkozik meg! Senki más nem fér hozzá. Még mi sem látjuk, mert hasra kell vágódnunk előtte, mint ha Isten volna. Persze, mondják, hogy isteni eredetű. Hogyne!
Harcos uram nyugodt humorérzékkel fogadta ezt az örök történetet, amely minden uralkodó környezetében megszületik, ha az nem jár ki a nép közé. Talán azért, mert sok dolga van az uralkodással. De már a következő kérdésnél ő is meghökkent.
− Hogy hívják azt a kagánt? Mi a neve? Ugye, nem tudod? És az elődeit sem, fel egészen Bajánig! Mert neki még volt neve. És tudod, miért? Azért, mert ő valóban kagán volt. Az összes sztyeppei népek uralkodója. A kánok kánja. De ez?
Harcos elbizonytalanodott, mert a követ szavaiban az igazság érződött. És nem tudott ellene vetni semmit. Az utas pedig folytatta.
− Tudd meg uram, hogy igazi kagán csak egy van! Elteris, a türkök idején, ő valóban kagán volt! Mert nem volt senki, aki versenyre kelhetett volna vele. Bilge, a bölcs, úgyszintén. És valódi kagán volt Baján és Kuvrat a bolgároknál. Gondolom, tudsz róla. De ez?.. Tudod uram, néha elgondolkozom azon, hogy vajon nem éppen most készülődik valahol, hogy hol, azt legfeljebb sejteni lehet, egy igazi kagán. Az Ős Kagán méltó utóda. Hát látod, ezért járunk mi olyan sokat és olyan sokan keresünk. Keressük azt az ifjút, akinek a fejére illik Elteris, Baján, vagy Bilge süvege! Még nem leljük, de keressük. Talán itt, talán a kazároknál. Talán máshol. De minden esetre csakis pusztai népnél. Máshol lehet király, császár, fejedelem, de kagán nem lehet. Kagán csak egy van. És járjuk Carolus Magnus udvarát is, hátha onnét jön ki egy leendő pusztai uralkodó, aki méltó a kagán névre. Elvégre Elterist is egy olyan ifjú tette kagánná a maga idejében, aki idegen udvarból jött. Biztosan tudod – Helyeslő bólintás – de érzik is ezt a várakozást, ezt a keresést minden udvarban. És félnek. Vagy reménykednek. Hogy náluk lesz majd. Én nem tudom…
Az utazó ellovagolt. Harcos uram pedig hazamenvén, megbeszélte mindezt a pappal. Mert rájött időközben hogy a pappal sok mindent nagyon jól meg lehet beszélni, mert okos. Odo atya pedig igazat adott annak a követnek.
− Valóban! Én is hallottam valami olyasmit, hogy a kagán személyében az összes íjfeszítő népek többi urainak meg kell egyezniük. Régi szabály ez és érvényes. Még, ha leírva nincs is. Ám az a kifejezés, hogy íjfeszítő népek, eszébe juttatott valamit Harcos uramnak.
− És Attila?
− Ó! Attila! Vártam a kérdést! Ő sem volt kagán. A legjobb úton volt afelé, hogy kagán legyen. A legnagyobb. De megölték. Ő pedig az emlékekben maradt ami volt, nagykirály, nagy hadvezér! Isten ostora a bűnös népek felett. Aki fenyegeti őket, hogy jó útra térjenek. Tudod, hogy keresztény volt?
− ????
− Bizony! A mai keresztények nem vennék be a közösségükbe, mert Mani püspököt tisztelte, de az ő saját felfogása szerint keresztény volt. Manicheista.
− De hiszen én is az vagyok!
− Tudom. Már a legelső találkozásunk óta tudom. Azóta, hogy Öregisten nevével köszöntél rám. No, én nem tartalak titeket az eretnekek urának. Tisztességes, jó ember vagy, bölcs is, ha nem is olyan széles a tudásod mint sok bizánci filozófusnak, de az nem is számít. Azt tudod amit kell, de azt jól. Sajnálom is eléggé, hogy el kell mennem tőletek!
− Hát csak elmész?
− El! Ez nem kétséges. Csak még várok valamire. Ami meg fog történni. Megjövendölték. Arra várok. Utána búcsút veszek tőletek.
− És… rólunk nem szól az a jövendölés?
− Nem. Egyes emberekről, ha nem királyok, csak a legritkább esetben szokott szólni. De talán mégis! Nem fogsz sokáig élni.
− No, ehhez nem kell nagy bölcsesség! Ilyen zavaros időkben nemigen élhet sokáig az ember.
− De a fiad érdekes pályát fog befutni. Nem tudom, hogy sikeres lesz vagy nem, de minden esetre érdekes.
− Kerecse? Többet nem tudsz róla? És a családomról!
− Keveset. És azt sem mondhatom el. Mert azzal megváltoztathatnám és az rosszabb lenne. De még talán annyit…. Jaj, de nem! Már ez is beavatkozás lenne, s meghamisítaná.
− Sokat tudsz atya! Szerinted, ha tudok valamit azzal megváltoztatom a jövőt?
− Feltétlenül!
Így aztán véget ért ez a beszélgetés is. A házigazda nyugodni tért, a pap pedig a kuckójába vonult, s írta tovább rendületlenül a véget nem érő krónikáját.
Nyáron aztán valóban történt valami. Carolus Magnus hatalmas sereget gyűjtött és megtámadta Avarországot. A kagán pedig azt tette, hogy nem tett semmit. Mindössze egyetlen picike ütközet volt, amelyet a francok nyertek. Ennek ürügyével kiáltották ki győztesnek a hadjáratot. Na és, a visszavonuló kagán nyomában menve kirabolták a főváros, a „Hring” kincsestárát.
Miután mindezek megtörténtek, Odo atya is szedelőzködni kezdett, hogy megy. Basil azt kérte, hogy mehessen vele. A pap is úgy látta jónak, hogy vele menjen.
− Majd tanítom! Meglátjátok!
Author: T. Igor Csaba
1946-ban születtem, Marosvásárhelyen. Azonban a család nem sokkal azután Nagyváradra költözött, mivel apám ott kapott munkahelyet. De vissza-visszatértem Marosvásárhelyre, például az egyetem elvégzése céljából. Utána negyvenkét évig mint orvos tevékenykedtem. Bár az írást nagyjából negyven évig szüneteltettem, a végén annyi élmény és a betegek által elmesélt történet gyűlt össze, hogy bűn lett volna legalább az érdekesebbeket meg nem írni. Választottam (készítettem) a nevemből egy anagrammát (az ékezetek lehagyásával) és mivel a kétféle foglalkozást nem akartam összekeverni, azóta is T. Igor Csaba néven írok. Pedig azóta különböző és főleg nem tőlem függő okok miatt a nyugdíjaztatást választottam a kollégák mérsékelt örömére és a páciensek bizonyos ideig tartó bánatára. Azóta jól megszoktam az írói nevemet. És megint a szülővárosomban élek.
