A hajnali pára csaknem teljesen feloszlott. A hegy mögül előbukkanó napkorong fénykörébe vonta a kis erdei tisztáson gyülekező harmincegynéhány fős társaságot, akik vidám dalukkal köszöntötték a langymeleg októberi nyárutót.
E társaság tagjaként ért engem is a reggel. Merész elhatározással keltem útra, hátizsákomban néhány szendviccsel meg egy ásványvizes palackkal. Azt azért nem mondanám, hogy saját indíttatásból ébredtem hajnali négykor és csatlakoztam kollégáimhoz ezen a kellemes szombati napon, sokkal inkább főnökünk, Péter ösztönzésére, aki egy amolyan természetjárással egybekötött csapatépítő tréninget szervezett a hétvégére. A hosszú gyalogtúrával járó fizikai erőfeszítés növeli a kitartást és az állóképességet, ami egy telemarketinggel foglalkozó cégnél, mint a miénk, csakúgy, mint bármely más ügyfélszerzésre és eladásra épülő ágazatban, nem elhanyagolható erénye egy munkavállalónak, legalábbis Péter szerint. Az már csak hab volt a tortán, amire később, a helyszínen derült fény, hogy a túra részeként még egy gombaszedő versenyre is benevezhetnek a résztvevők. Természetesen nem kötelező, de ha már idáig eljöttünk, miért maradnánk ki egy ilyen remek mókából? Ötfős csapatokban lehetett nevezni, a kompániák nagyjából hasonló összetételben formálódtak, mint a szokásos trécselések alkalmával a munkahelyi kávészünetekben.
A természetben előforduló gombák begyűjtésére az őszi és tavaszi idény a legalkalmasabb, amikor a nedves, hűvös erdős részeken jelentős telepek képződnek a fák tövén. A versenyt értelemszerűen az a csapat nyeri meg, akinek a legtöbb ehető gombafejet sikerül a frissiben kiosztott papírzacskókba szednie.
A tisztáson történt eligazítás után ki-ki elindulhatott felkutatni a maga számára legszimpatikusabb gombatelepet. Magam is nagy virgoncan nekilódultam, lendületesen lóbálva kezemben a papírzacskómat, viccesnek gondolván, ahogy tűsarkúhoz szokott lábaimon tipegek a többiek után a nagyjából kétévente egyszer használatos terepjáró cipőmben. Útközben meg-megálltam, elgyönyörködtem a kéklő égen fodrozódó bárányfelhőkben. Velem szemben magasodott a hegy. A tölgyes és bükkös lombjainak sárgás-vöröses, imitt-amott már rozsdabarnává mélyülő színorgiájára rácsodálkozott a tekintetem. A lehullott száraz falevelek roppanásai adták a ritmikus zenei aláfestést lépteim nyomán a nem mindennapi látnivalóhoz, mely annyira elvarázsolt, hogy már a legelején sikerült elszakadnom a csapatomtól. Nem láttam értelmét, hogy a keresésükre induljak, inkább egyedül folytattam a versenyt. Igyekeztem a dolgok jó oldalát nézni. Ha üres zacskóval térek is vissza, mert nem találok egy fia gombát sem, legalább kicsit megszínesíti az arcomat az őszi napfény.
Rövid séta után a közeli várost kettészelő patakhoz értem, mely kristálytiszta erecskeként zúdult le a hegyről, és végigcsobogott a völgyön, medrébe gyűjtve a közelben eredő egyéb vízfolyásokat. Ennek partján volt egy kisebb erdős rész. Kicsit ódzkodtam attól, hogy így egymagamban hatoljak be a fák sűrűjébe, de a moha és avar egymásba olvadó, fűszeres illata oly hívogatóan kúszott a városi benzingőzhöz szokott orromba, hogy félretettem minden aggodalmamat, és lassú, óvatos léptekkel végigvonultam a fasorok közt húzódó nedves, csúszós avarszőnyegen.
Egy sárgalevelű fa törzsén mókus kapaszkodott felfelé, mókásan biccentgetett a fejével. Vörhenyes bundája tökéletesen illett az őszi erdő gazdag, meleg színvilágához. Leültem a sárga fa tövébe, a törzsének támasztottam a hátam és elfogyasztottam egy szendvicset. Közben az járt a fejemben, hogy ha volna tehetségem a rajzoláshoz és a festéshez, őszi tájképeket álmodnék vászonra napestig.
Épp leöblítettem a szendvicset pár korty szénsavmentes ásványvízzel, amikor a szemben lévő fa ágán egy szürkés tollú, füttyögő madárkára tévedt a tekintetem. Szerény külsejét meghazudtolták a csőréből előcsattogó zenei harmóniák. Régen volt már a biológia óra, ötletem sem volt, vajon melyik madárfajhoz tartozhat az aprócska erdei muzsikus. Nem jól van ez így, hogy mi, városlakók szinte már csak felvételről hallhatunk igazi madárdalt. Pedig ezernyi szín van ezekben a kristálytisztán áradó füttyös dallamokban! Hangok, színek, fények, erdei félhomály… a gombaszedésről meg közben teljesen megfeledkeztem – volna, ha kis híján orra nem buktam volna valami csúszós dologban, ami szinte levakarhatatlanul tapadt a cipőm talpára. Lehúztam hát a lábamról, és nekiláttam, hogy egy papír zsebkendővel úgy-ahogy ledörzsölgessem. Ekkor vettem észre, hogy a szennyeződés nagyon is úgy fest, mint egy széttaposott gombafej! Feltúrtam hát az avarszőnyeget, és egy leveleit erősen hullajtó, vastag törzsű fa földből kidudorodó gyökerei közt meg is leltem a kiterjedt gombatenyészetet.
Felfedezésemen felbuzdulva degeszre szedtem a papírzacskómat, meg még egy üresen maradt nejlontasakot is, amit a hátizsákomból bányásztam elő. Iparkodj, mondtam magamnak, míg valamelyik versenytárs csapat fel nem fedezi ezt a fantasztikus lelőhelyet! Egymás után húzgáltam ki a fehér, barnás, kalapos és tölcséres, illatos gombákat az aljnövényzet nyirkos hűvöséből. Lám, a Teremtő mily csodálatos alkotásokra képes, új életet lehelve a pusztulásra ítélt, rothadó növényi részekbe!
Kissé elbátortalanodtam, amikor rádöbbentem, hogy jóformán egyik gombafajtát sem ismerem fel, halvány fogalmam sincs róla, melyik ehető és melyik nem. Csiperke – ami úgy rémlik, mintha azonos lenne a sampinyon gombával, ahogy átvettük a nevét a franciáktól –, laskagomba, őzlábgomba, hirtelenjében ez a három fajtanév jutott eszembe. Így hát az ösztöneimre hagyatkoztam. Amelyik gomba szimpatikus volt, és egészségesnek tűnt, az mind a zacskókban landolt. Hogy melyik hasznos, és melyik értéktelen, annak megítélését a sorsra bíztam, illetőleg a Péter által szerződtetett gombaszakértőkre, akik egyenként vizsgálják majd át mind a hat csapat gyűjteményét.
Mikor visszatértem a találkozóhelyre, a tisztásra, csapattársaim, akiket láthatóan nem viselt meg túlságosan, hogy idejekorán elszakadtam tőlük, elismerő pillantásokat vetettek a két teli zacskómra. A gombaszakértők, egy középkorú férfi és egy idősebb, szemüveges nő szigorú ítészként elemezték ki a versenyzők szerzeményeit, kíméletlenül a szemetesnek kijelölt műanyag vödörbe hajítva az emberi fogyasztásra alkalmatlan példányokat. Mikor az én csapatomra került a sor, a férfi átvette tőlem a két zacskót. Sajnálkozva csóválta a fejét, miközben egymás után szedegette ki gyűjteményem általam rendkívül értékesnek vélt darabjait. Zacskóim tartalmának több mint háromnegyede a szemetesben landolt. Zsongott a fejem a sok fajtanévtől, az egymásra két tojásként hasonlító ehető-mérgező gombapároktól, amelyeket sikerült jó alaposan összetévesztenem. Ehető mezei szegfűgomba és mérgező kerti susulyka, szinte teljesen egyformák a felül kissé kicsúcsosodó kalapjukkal, aztán az ehető rókagomba és a mérgező tölcsérgomba… No de a feketeleves még csak ezután következett. Az időben alkalmazott kórházi kezelés hiányában végzetes, halálos kimenetelű májkárosodást okozó gyilkos galócát nagyvonalúan egybe gyűjtöttem az ehető fehér tarlógombával. A gyilkos galócának enyhén zöldes színben játszik a kalapja, ha másról nem, erről mindenképp fel kellett volna ismernem még az erdő félhomályában is. Sovány vigaszt jelentett az a tudat, hogy hasonló szarvas hibákat más csapatok tagjai is jócskán elkövettek.
Az utolsó előtti helyen sikerült zárnunk a versenyt, s bár meggyőződésem, hogy nem kizárólag az én hibámból, ennek ellenére még egy ideig ferde szemmel néztek rám a csapattársaim, mind a négyen. A fődíjat – öt személyre szóló hétvégi feltöltődést egy négycsillagos wellness hotelben, amit a cég állt az éves reprezentációs keretből – a Pénzes Katiék csapata nyerte. Vigaszdíjként mindannyian részt vehettünk az esti rántott gomba-partin. A menüt, amihez mi, versenyzők gyűjtöttük össze a hozzávalót, a közeli városban lévő szállodánk főszakácsa készítette el, sült krumplival és tartármártással körítve. A gondos szakértői ellenőrzésnek hála, mindenki megúszta ép bőrrel – akarom mondani, ép emésztőrendszerrel – a gombakalandot.
Vacsora közben, a fehér asztalnál jóleső érzésként tört rám a fáradtság. Gyakrabban kellene felállnom a fotelből, és kiadós sétákat tennem a harapni valóan friss erdei levegőn, morfondíroztam magamban. A posztmodern kor nagyvárosban élő embere lassan már teljesen elidegenedik a természettől. Ízfokozók nélkül nem érezzük ételeink valódi zamatát, és még az egyszerű őszi-tavaszi náthára is antibiotikumot szedünk, ahelyett, hogy a természet patikájában keresnénk rá gyógyírt. Ingajáratban vagyunk az irodaház és az otthonunkként szolgáló betonsivatag között, s csak néha-néha jut el a tudatunkig, hogy önző céljaink érdekében az élő természet csaknem utolsó darabkáit is beszántottuk és felemésztettük. Magunk alatt vágjuk a fát – szó szerint. Bölcsnek és tévedhetetlennek hisszük magunkat, miközben a legtöbbünknek fogalma sincs a legegyszerűbb dolgokról, például arról, melyik szabadon termő gombafaj ehető, és melyik nem. Ha sürgősen nem változtatunk a természeti környezethez való viszonyulásunkon, a nem is olyan távoli jövőben megeshet, hogy szűklátókörűségünk következményeként eltöröltetünk a föld színéről, ahogy a dinoszauruszokkal történt mintegy hatvanhat millió évvel ezelőtt. És nem is kell hozzá feltétlenül áradás, földcsuszamlás, vulkánkitörés, cunami, esetleg valami halálos, fertőző kórság. Pár szem gyilkos galóca a gombapörköltben tökéletesen megteszi.
Author: Bora Ildikó
Bora Ildikó az Irodalmi Rádió szerzője. Eddigi életpályám során jó néhány foglalkozást űztem, voltam tanár, ügyintéző, ifjúkoromban operaénekesnek készültem, de az írásban találtam meg igazán önmagam. Minden egyes fázisát élvezem, az alapötlet megszületésétől kezdve a kézirat nyomdakészre formálásáig. Szeretek csukott szemmel révedezni, sosem látott világokban jönni-menni. A történeteimben az lehetek, aki nem vagyok, és a történeteim által lehetek az, aki valóban vagyok. Gyermekkoromtól kezdve gazdag fantáziavilágról tettem tanúbizonyságot, az édesanyámtól hallott meséket továbbgondolva újabb és újabb történeteket találtam ki. Diákéveimben versekkel próbálkoztam, később felfedeztem, hogy a prózában is otthon érzem magam. Eleinte rövidebb humoros történeteket írtam, majd 2017-ben, az Aba Könyvkiadó gondozásában megjelent A rettegés piramisa című regényem, ami egy Egyiptomban játszódó, kalandokkal és szerelmi szállal fűszerezett bűnügyi história. Gyermekkoromban öt évet töltöttem Kairóban a családommal együtt, így a könyvben szereplő helyszíneket volt alkalmam a valóságban is megismerni. Rövidebb prózai műveim témáját egy-egy érzésből, hangulatból, színekből, illatokból merítem. Jártamban-keltemben figyelem az embereket, mozdulataikat, hanglejtésüket, és máris körvonalazódik a fejemben egy újabb novella szereplője. 2021 őszén csatlakoztam az Irodalmi Rádió alkotóközösségéhez, ez év novemberében jelent meg egy novellám (Lelki szemetes) az Irodalmi Rádió Szegény az ördög, mert nincsen neki lelke c. kötetében. Ettől kezdve az Irodalmi Rádió szinte valamennyi antológiájában olvashatók...