Isten könnyei

Szép tavasz volt.

Lágyan ringtak a búzakalászok a határban, mintha csak láthatatlan angyalkezek simogatták volna őket. Olykor kibukkant a lassan aranyba boruló mezőből egy-egy vöröslő pipacs is, de senki nem haragudott rá. Éke volt a nagy mindenségnek, táplálta a lelkét annak, aki csak ránézett.

Kibújt addigra a földből a kukorica, és szétvetette maga körül a rögöket a napraforgó csírája is. Erő volt bennük, s az élni akarás utáni csillapíthatatlan vágy. A gazda szétnézett maga körül, majd messzire eresztette a pillantását.

Elégedett volt, s így boldog is.

Miért is ne lett volna az?

Zöldült a határ, az ő szíve is zöldbe öltözött. Attól szebb szín nem is létezhet egy gazda számára.

– Nagy eső jön! – pödörte meg a bajuszát, miután megvizsgálta a felhők dolgát is. Attól az egyetlen pillantástól végképp megnyugodott. Tudta, ha a földjei még egy esőt kapnak, akkor jó ideig nem lehet baj. A nyáron meg aztán majd csak lesz valahogy.

S az eső jött is, gyorsabban, ahogy a gazda hazaért volna. Csurgott a gallérról a víz, miután fedél alá ért. De nem bosszúság ez annak fejében, hogy mennyi hasznot hoz magával egy ilyen eső. Nem is bosszankodott egy percet sem, éppen csak inget cserélt, és azzal el volt minden rendezve.

Aztán telt-múlt az idő. Napokat, heteket szárított gurigába az országra hirtelen rárontó hőség. Talán eleinte még jól is esett azt a meleget magán végigfuttatni az embernek, de már a gondolatba akkor belefészkelte magát az aggódás, hogy talán nem ez volna még a rendje ennek az időnek.

S ez a gondolat egyre csak hízott, míg aztán nem lehetett tőle látni semmi mást. A meleg ugyanis nem csitult, pedig éppen csak nyár volt még. Olyan meleg volt az, hogy szinte pirította maga alatt a földet, az ember nem állta magán sokáig a napsugarakat, pedig dolog lett volna elég a földeken. Aztán, amikor kijutott a táblákhoz, látta szenvedni a növényeket, amiket olyannyira sanyargatott a forróság. A kukorica máris furulyázott, félő volt, hogy nem ad csövet. A búza megtorpant a növekedésben, szárat alig növesztett tavasz óta, s lehetett attól tartani, hogy elpergeti a szemeket. A napraforgóról pedig nem is lehetett mit mondani.

– Csak jön egy eső! – rebegte a gazda, de ahogy feltekintett az égre, egy újabb ráncot vásott rá a teljesen tiszta, felhőtlen égbolt látványa.

Az eső ugyanis nem jött.

Sem kicsi, sem nagy, sem annyi, amennyi éppen a majorságnál elverje a port. Harmat sem volt, hogy legalább azt igya be a növény. A dolog úgy festett, hogy minden, amit tavasszal adott az idő, azt alig később vissza is vette. S talán akkor tette mindezt, amikor legjobban fájt a földeknek, a legjobban fájt a gazdának.

Eső helyett azonban lett soha nem látott hőség, amely szüntelenül kínozta a világot. S nem egyedül jött, hanem szél hátán, hogy együtt hamarabb kitakarítsák a földből az utolsó csepp nedvességet is.

Alig volt július, s már látni lehetett, hogy nem lesz a földekből semmi, vagy ha akadnak is még termő területek, azokon is alig lesz annyi, hogy bezsírozzák a kenyér nemesebbik felét.

A gazda nézte az eget, szinte könyörgött az eső után, de nem hallotta szavát senki, mert az eső nem jött. Nem várhatott már semmire, ha azt akarta, hogy legyen valami terménye, idejekorán hozzá kellett fogni aratni.

Sokan így tettek, s igazuk lett, mert az eső még akkor sem jött.

Eltelt így a június, a július, s az augusztus nagy része is elmorzsolódott már.

A kenyér ünnepére készült az ország, de sovány volt az a kovász, ami ahhoz a kenyérhez adódott.

Hanem előtte még nagy baj történt.

Nagyon nagy baj.

Tűz lett a határban, rettentő tűz, s marta a füvet, a tarlót, csámcsogott szörnyű lángpofával. Hamar kiszaladtak az emberek tüzet oltani, tette mindenki, amit tennie kellett, de kevés volt a cselekedet a katasztrófát megfékezni. Az arra szakosodottak éjt nappallá téve próbálták menteni a menthetőt, de hiába dolgoztak véres verejtékkel, nem bírtak az elemi erővel tomboló lángokkal.

– Ötszáz hektár ég! Már ezer! Már attól is több! – jöttek a hírek, s az ember már csak arra gondolt, hogy volt egyszer egy özönvíz, ezúttal viszont a tűzzel büntet az Isten.

Első este úgy tűnt mégis, győz az ember. A lángok valóban kialudtak, de amott, ahová a szem nem látott be, veszedelmesen pattogott az avar, s hirtelen csattanásokkal repedeztek a fák forró törzsei.

Bízni kellett erősen.

Nem sikerült.

Másnap újult erővel támadt fel fészkéből a hamu alatt izzó parázs, hogy még veszedelmesebben rontson neki a természetnek. Óriási területen pusztított már akkor, s aki a falvak határaiban lakott, félhetett, hogy hozzá is berontanak a lángok.

Bozót égett, szálasok égtek, fák égtek, minden égett. Erős szél jött hozzá, táplálta a lángokat, szinte seperte maga előtt a pusztítást.

– Add uram az esőt! – mondta a gazda, aki gépet hozott elő, és mély szántásokat vájt a lángok előtt.

– Add uram az esőt! – mondták a tüzet oltók, a hatóságok, s mindenki aki élt, és tenni akart.

Nem voltak akkor haragosok, egymásra fanyalgók, gyűlölködők, hanem egymás kezébe adta mind a szerszámot, hogy végre elpusztuljon a tűz. Aki mást nem tudott, az kenyérrel és vízzel kínálta azt, aki bírta még erővel.

– Add uram az esőt! – zengett a határ, miközben dolgozott a kéz, inak feszültek, test izzadt a kíméletlen hőségben.

A lángot azonban megfékezni nem lehetett.

– Már kétezer hektár ég!

Úgy szállt le az este. De az a sötétség csak a füstöt nyomta el. A lángok farkasként vicsorogtak a gazda arcára, aki immáron a földje végéből figyelte a veszedelmet.

– Ahogy lesz, úgy lesz! Én innen el nem megyek! – mondta, s a fáradtságtól bénultan leroskadt a gépje mellé.

S akkor valami koppant mellette. Majd újra, és megint. Érzett is valamit az arcáról lecsorogni.

Odakapott.

Egy pillanatig az ujjbegyeit dörzsölve vizsgálta azt, ami reá hullott.

Víz volt az, de nem hitte el. Pedig akkor már szinte dörömbölt körülötte a tanya. Zápor verte a tetőt.

– Esik! – rebegte, s új erőre kapott a tudattól.

Felpattant.

– Esik! – üvöltötte akkor már, s széttárta karjait. A távolba nézett. Igen, zuhogott. Amott, a lángok is mintha máris kisebbek lettek volna.

– Most kell agyonütni! – mart belé a tudat, s két szökellésből beugrott a fülkébe, hogy egy pillanat múlva újra csatába induljon a lángok ellen. Ott volt megint mindenki, talán egy pillanatra el sem mozdultak onnan, s tették a dolgukat, de úgy, mintha soha el nem fáradtak volna. Valami megszállta akkor az embereket, valami erőt adott nekik, valami elhitette velük, hogy győzhetnek.

Úgy lett.

Másnapra nem égett már semmi.

Az eső még akkor is esett.

A gazda kiment a határba a csupa korom földekre, a múmiává égett fatörzsek közé. Nem volt szép az a föld, s nem voltak szépek azok a fák. Nehéz volt a szív, s alig talált kapaszkodót a lélek. A gazda számot vetett mindennel, majd nagyot sóhajtott.

– Ebből kell építkezni. Talán lehet is! Csak egymást el ne hagyjuk! – mondta, majd újra beült a traktorjába, s elindult arrafelé, ahol a legnagyobb kárt sejtette.