Elfáradt levél vagyok a fa tetején,
Egy gyenge szellő leszakítana ősz elején.
Lassú patak csordogál ereimben,
Súlyos kövekkel bélelt medreiben.
Lenge fuvallat! Ne hagyj a jegenyén,
Repíts át a sziklák zord peremén!
Moss hordalékot kavicsos partomon,
Aranyat remélve leáldozó alkonyon!
Én büszkén hullok alá a magasból;
Megleltem kincsem pusztán szavakból.
Földet érve termő talajjá változom,
Kinyílik, miről a lombtetőn csak álmodom.
Author: Barbina Melinda Barbara
Gyere közelebb... csak egy pillanatra. Írok, mert olcsóbb, mint pszichológushoz járni. 😀 Na, jó, most komolyabban: 2017 óta írom le azokat a gondolatokat, amik nem férnek el egy csetablakban. Szerelem, szeretet, önismeret, néha egy kis természet – meg minden, amit az ember az éjszaka közepén hajlamos túlkomplikálni. Néha rímes, néha csak rímelget. Hol szabad, hol klasszikus – de mindig őszinte, és mindig kicsit rólad is szól. Ha voltál már szerelmes, csalódott, kereső vagy csak simán ember, akkor talán itt találsz egy sort, amire épp szükséged van. Vidd magaddal. Olvass bele – nem harap. Csak néha a szívedbe.
