Még egy hét volt az iskolai ünnepségig, máris a gyomrában volt az a bizonyos gombóc, hogy kivakarhatatlanul ott zsizsegjen, ne hagyja nyugodni, ne hagyja békén egy percig sem.
„Talpra magyar!” – ott hangzott a fülében egyre csak Petőfi Sándor versének címe, ugyanis a Nemzeti dalt kellett elszavalnia a közelgő rendezvényen. Ki kellett tehát állnia, meg kellett mutatnia magát, s elszavalni a verset élettel telve, teli tüdőből, de legfőképpen hibátlanul. Izzadt a tenyere, folyt a homlokáról a verejték, és a gyomrában a gombóc még inkább rezgett, ha erre gondolt. Mi tagadás, nagyon utált szerepelni, a hideg kirázta tőle. Egyszer fel is vetette a dolgot a tanítónak, de az ellentmondást nem tűrve leintette, mondván; – Színötös tanuló, és ki akarja húzni magát a versmondásból! Azt állítsam a helyedre, aki még mindig fordítva írja az „S”- t?
Nem volt apelláta. Indulni kellett a versenyeken, szerepelni kellett az ünnepségeken, s mindez olyan súlyos terhet rakott a Marcira, hogy szinte meggörbült alatta a háta. Nem értette, hogyha tiszta lelkiismerettel elvégzi a munkáját, miért kell még több terhet róni rá, miért kell büntetni egyáltalán? Mert neki ez büntetés volt, nem tudta megélni másként. Ráadásul nem is tudott szépen szavalni. Mondhatni, semmi érzéke nem volt hozzá. Érezte minduntalan megremegni a hangját, s minden kínkeservesen kiejtett szavában benne volt a bizonytalanság, mely fölött baljós árnyként lebegett a hibázás lehetősége. Nem szerette ezt az egészet, nem akarta kicsit sem, mégis muszáj volt.
Az egésszel azonban nem csak ez volt a gond. Szorosan körbefonta, szinte fojtogatta egy másik dolog, mellyel nem tudott mit kezdeni, bármennyire is szeretett volna. Történt ugyanis, hogy ő egy év késéssel érkezett az osztályhoz. „Odahaza” minden rendben volt. „Odahaza”. Még mindig így hívta azt a helyet, ahol élete addigi részét leélte, pedig sejtette, sőt, nagyon is tudta, hogy az édesanyja aligha akarja önszántából visszavinni oda. Míg ugyanis neki az a hely az otthont jelentette, az asszonynak csalódások színteréül szolgált a kisváros. A válás és körülményei teljesen tönkretették a nőt, mindez alapjaiban rengette meg a lelkét.
Tehát Marci egy teljesen összeszokott közösségbe érkezett, ott kellett megtalálnia a helyét. Amely sikerült is volna, ha nincs az osztályban egy erőfitogtató hangadó, aki abban élte ki erőfölényét, hogy a nála gyengébbeket bántotta, amikor csak alkalma volt rá. S alkalmat mindig talált, vagy ha nem, hát csinált. Marci érkezéséig egy-két gyerek sínylődött képzelt, kierőszakolt hatalma alatt, aztán az új fiú megjelenése után fellélegezhettek, mert minden rosszindulat immáron Marci felé irányult. Ahogy mondani szokás, ő töltötte be a golyófogó szerepét. Hogy miért kellett ennek így lennie, azt nem tudta. Soha nem kérkedett, nem volt erőszakos, csúfolódó, s ha tehette, segített is, akin tudott. Valahogy mégis úgy jött ki mindig a lépés, hogy ő volt az, akit bántani lehetett. Molnár Jani örökös céltáblájává vált. Nevetségessé tette Marci egyszerű, szegényes ruházatát, madárcsontú alkatát, jó tanulmányi eredményeit pedig a tanítónőhöz való minduntalan hízelgéseként állította be. Mindezt persze sosem négyszemközt tette, hanem terjedelmes hallgatóság előtt. Marcinak ez fájt a legjobban. Nem a szavak, hanem a csatlósok nevetése, melyek csak erősítették, és táplálták az ellene irányuló rosszindulatot.
Eltelt így annyi idő, amennyi. Iszonyatosan nehéz volt teljesen egyedül, mindenki által kirekesztve élni a mindennapokat. Mégis feltétel nélkül bízott abban, hogyha továbbra is megmarad alázatosnak és jóindulatúnak, akkor egy idő után minden megtérül. Meddő, és egyben hálátlan gondolat volt ez csupán, ami kicsit sem hordozta magában a reményt. Olaj volt a tűzre az ismétlődő szereplési lehetőség, amikor is Marci személye még nagyobb perifériába került. Az órákon történő próbák mind élcelődések, gúnyok középpontjába helyezték a fiút. Hiába követte figyelemmel előadását a tanítónő, a háta mögül érkező csúfolódásokat, grimaszokat nem vehette észre. Marci zavarát elmélyítették ezek a történések, alig tudott koncentrálni feladatára, csaknem összeomlott a több felől érkező nyomás alatt.
Bánatát nem adta ki sehol. Magában tartott mindent, nem engedte, hogy akár az anyja is letörjön egy darabot a gondjaiból. Látta az asszony szemében is a mindennapi gyötrelmek nyomait, azokat, amiket még a múlt rakott beléjük. Hogyan is keseríthette volna el még jobban? Úgy gondolta, mindezt maga kell, megoldja, vagy ha nem tudja, viselni kell a megpróbáltatásokat, s bízni valamiben, aminek az eljöttében azonban egyre kevésbé lehetett. Aztán közelgett a nemzeti ünnep, s megint ki lettek osztva a feladatok. Marci kicsit sem örült annak, hogy újra soron volt.
– Még hogy, ez a „gyütt-ment” mondja el a Nemzeti dalt! – hörgött gúnyosan a háttérben Molnár.
Ez volt az a pillanat, amikor Marci csaknem olyan dolgot tett, amit nem lett volna szabad. Értetlenül, tele dühvel tekintett Molnárra, s érezte, hogyha még valami sérelem éri, nem tudja kontrollálni magát. Ócsárlója alighanem megérzett ebből valamit, mert nem szólalt meg újra, éppen csak gúnyos vigyorát mutatta a másik felé. Marci tele feszültséggel, megalázva tért haza. Felgyülemlett keserűségét a testgyakorláson vezette le. Minden erejét latba vetve elrohant a nem túl közeli erdő széléig, ott megpróbált karjai segítségével felhúzódzkodni egy faágon. Sikerült is neki egyszer, kétszer, s harmadjára nagy nehezen. Pihent egy kicsit, és fekvőtámaszozni kezdett. Talán tízet is lenyomott, amikor érezte, hogy a megerőltetéstől minden izma remeg. Lihegve felállt, mély lélegzetet vett, s teljes erejéből rohanni kezdett vissza. Mire hazaért, teljesen kimerült. Érezte izmai teltségét, tüdejének zihálását, vérének surranását az erekben. Jó volt mindez. Megvárta, míg megnyugodott a lélegzete, aztán odaállt a tükör elé, és elszavalta a verset. Tehette ezt kedvére, egyedül volt otthon. Megelégedettségére, jól sikerült a próba. Megingathatatlan határozottsággal mondta fel a verset.
Persze töretlensége másnap az iskolában, az óra alatti próbán hamvába halt. Ismét bizonytalan volt, amikor hallotta az alattomosan nekitámadók hangjait, s immár a tanítónő tekintetéből is mintha elégedetlenséget vélt volna felfedezni.
Ez így nem lesz jó! – gondolta magában, s nap végén azt fontolgatta, hogy megszökik, elmegy a világ végére, vagy ami még rosszabb… de aztán nem fejezte be a gondolatmenetet. Elnehezült szívvel inkább újra kiment futni, elvégezte a kimerülésig folytatott húzódzkodást, fekvőtámaszokat. A fizikai kimerültség ismét elvette az energiát az ártó gondolatok elől.
A napok ezután ilyen formán teltek. Mintha két lélek viaskodott volna benne. Az egyik, ami csak azért élt volna, hogy hordozza a keresztet, a másik pedig küzdött a boldogulásért.
Aztán eljött március tizenötödike. Marci már előző este alig tudott aludni. Érezte a szorongás tépő kínjait, rossz érzését semmivel nem tudta elhessegetni. Ébredés után ki volt készítve az ünneplő ruhája. A fehér ing és a vékony vászon nadrág olyan hidegen simultak rá a bőrére, mintha nyakig mártózott volna a jeges vízben. Didergett ölelésükben, s ami a legrosszabb, hogy nem volt, ki megölelje, bíztassa egyetlen szóval is. Anyja korán elment, hogy eleget tegyen a munkahelyi kötelességeinek. Elindult hát maga, erőtlenül, csaknem botorkálva. Közben a város már nemzeti színben pompázott, kisebb-nagyobb zászlókat hajtott a szél, de olyan távoli volt integetésük, mintha kicsit sem szólt volna neki. Csakhamar odaért az iskolába. A társai minden tehertől mentesen, felszabadultan örültek a tanítás nélküli napnak. Az osztályból csupán ő vett részt a műsorban. Az osztályfőnök hangja is kellett ahhoz, hogy az osztály végre elhalkuljon.
– Gyere, Marci! Szavald el még egyszer a versed. Legyen ez most a főpróba! – kérte a tanító, és rutinszerűen helyet foglalt a fiúval szemben. Érdeklődéssel figyelte annak minden rezzenését. Marci nem tudta sokáig az asszony fürkésző tekintetén tartani a sajátját. Pillantása hátrább esett. A szeme sarkából meglátta, hogy Molnár folyton rámutogat, idétlen pofákat vágva. Társai cinkosul vigyorogtak hozzá. Marci már azt sem tudta, hogy merre nézzen, végül kiválasztott egy pontot a falon, annak mondta el a verset. Erőtlenül, gyengén, szinte rebegve tette mindezt. Bármennyire is nem akart ráfigyelni, mégis látta a terem végéből felé irányuló hadonászásokat, s hallotta az elfojtott kuncogások töredékeit. Előtte a tanár, aki egy pillanatra el nem szaggatta róla a tekintetét. Marci érezte, ahogy a halántékáról egy vékony izzadságcsepp elindul, s ingerlően halad a nyak vonalában. Nem akart róla tudomást venni, de végül mégis odakapott, s ennyi elég volt, hogy kizökkenjen koncentrációjából, belegabalyodjon a szövegbe.
– Mindjárt kezdődik a műsor! Szedd össze magad! – halotta a mindvégig oly türelmes tanítónő ezúttal ellentmondást nem tűrő, már-már kétségbeesésbe fulladó hangját.
Marci rettenetesen elszégyellte magát, forróság öntötte el a testét. Ingje alól kipárolgó izzadságszaga majd elbódította. A félelem szaga fojtogatta.
– Ülj le, nincs semmi baj! – váltott gyorsan a tanítónő, és gyámolítón végigsimított a fiú arcán. Azonban amint távolabb lépett, a hátsó sorokból ismét záporoztak Marci felé a fricskák. Sőt! Akkor záporoztak csak igazán. Marci rettenetesen szomorú volt, s olyan ideges, mint még soha. Hogy valamelyest megnyugodjon, többször is elszavalta magában a verset, persze mindvégig hiba nélkül. Mégis arra gondolt, hogyha ismét ki kell állnia a közönség elé, újra elhatalmasodik rajta a pánik. Mély levegőt vett hát, nyugalmat próbált magára erőltetni.
Valamelyest sikerült is. Közben kicsengettek. Az idő telt.
– Marcikám! Lassan le kell, vonuljunk a tornaterembe! De van még néhány perc, ha enni, inni szeretnél, tedd csak bátran! Nem árt, ha bekapsz valamit! Hamarosan visszajövök érted! – mondta a tanítónő, s kilépett a folyosóra.
Abban a pillanatban ott termett Molnár, hogy közvetlen közelről is beszúrjon egy-két alattomos megjegyzést.
– Sírni fogok a röhögéstől, amikor makogni fogsz a színpadon! – vicsorogta.
Marciban akkor elpattant valami. Molnár felé fordította a tekintetét, bőszen, hidegen. Hosszasan belemélyesztette pillantását a másikéba, s meglátta benne a meglepettséget, a félelmet, a mérhetetlen nyomort és rosszindulatot, torz lelkének minden kivetüléseit.
– Miért lenne az jó? Miért lenne az neked jó? Ártottam én neked valaha, hogy ilyeneket kívánsz nekem? – kérdezte halkan, remegő hangon, de tele indulattal. Egyre csak ezeket ismételgette, mintha választ kaphatott volna attól. Aztán megragadta Molnár ruháját, s erőnek erejével rázni kezdte, mintha ki akarná űzni abból a gyerekből a gonoszságot. Még akkor is azokat a szavakat ismételgette. S tette még azután is, amikor néhány pillanattal később a tanítónő csaknem sikoltozva választotta szét őket. Akkor már a földön fetrengtek.
– Elég legyen! Mit csináltok? Hogy lehet ilyet tenni? – kérdezte megdöbbenve, anélkül, hogy választ várt volna. Végigmérte mindkettőt. Látta Molnár döbbenettől remegő arcát, s Marcién a kétségbeesett elszántságot. Egy pillanat alatt megértett mindent. Persze, hogy megértett, hisz tanító volt.
– Menj innen, Jani! Eredj a tanári szobába, és szedesd rendbe magad! Később számolok veled! – rendelkezett gyorsan, majd Marcihoz fordult.
– Hogy nézel ki? Így nem mehetsz a színpadra! Ezt máskor is lerendezhettétek volna, s persze, máshogy! – mondta rekedtes hangon, együttérzéssel a hangjában.
Marci végignézett magán, majd, mint aki mindent rendben talált volna, nyugodt hangon csak ennyit mondott: – Elmondom a verset tanítónő!
– Hogyan? Hisz még az inged is véres! – hitetlenkedett a nő.
Marci egykedvűen végigmérte ismét a ruháját, majd egy lassú mozdulattal a foltra helyezte a nyakkendőjét, s fölötte rögzítette azt.
– Elmondom a verset tanítónő! – ismételte, majd ráemelte a tekintetét a nőre, s oly kedvesen, felszabadultan, örömtelien mosolygott rá, amilyet a nő soha nem látott még tőle.
– Hát mondd! – felelte a tanítónő, s szorosan magához ölelte a fiút.
Azon a napon, valami a helyére került. Ennek megnyilvánulásaként egy vidéki általános iskolában úgy harsogott a Nemzeti dal egy kisfiú szájából, mint ahogy annak idején a tömegek zúgták azt.
Author: Guti Csaba
Guti Csaba az Irodalmi Rádió szerzője. 1982-ben születtem Debrecenben. Életem nagy részét a Hajdúságban töltöttem, majd immáron tíz éve Dabasra költöztem, és véglegesen letelepedtem. Az olvasás nagy szenvedélyem volt gyerekkorom óta. Mindig is úgy gondoltam, hogy a könyv jó útitárs, így akárhová mentem, soha nem maradt el mellőlem az aktuális olvasmányom. A természetnek nagy tisztelője vagyok, ahogy a magam erejéből telik próbálom óvni. Novelláimat sokszor ihletik a fák, és az állatok. Írásaimmal próbálom közelebb hozni ezt a csodát az emberekhez, és a természet szeretetét megerősíteni az olvasóban. Számos novellám azonban humán indíttatású. Szeretek az emberek közt szemlélődni, fürkészni a tekintetükben, elgondolkodni szavaikon, cselekedeteikben a „miérteket” keresni. Próbálom beleképzelni magamat a helyükbe, átérezni gondjaikat, boldogságukat. Írásaim többnyire drámai hatásúak, hogy súlyt adjak egy adott problémának, amiről beszélni szeretnék. A nevelő szándék mellett többnyire reményt hagyok a végkifejletben, hogy az olvasó érezze, hogy mindig van kiút a gondokból. Ez sokszor nem több, mint választás, vagy kitartás kérdése. De a kulcs, ami feltétlenül szükséges hozzá: akarat, és a vonzódás a jó felé. Guti Csaba szerzőnk szerkesztőségünk által kiadott könyvei megvásárolhatók a Líra Könyv hálózatában:
