Adni jó!
– Hej, az anyád ne sirasson!
A vásári forgatagban a mézeskalácsárus sátra körül állók meglepetten kapták fel a fejüket. Habár különös révületbe ejtette őket a végtelen emberáradat hullámzása, az áruk tömkelege, az illatok egyvelege az ordítás egy pillanatra mindenkit megijesztett.
A kiáltást követően szutykos rongyokba öltözött apró kölyök szaladt hihetetlen fürgeséggel az emberi lábak és a sátrakat kifeszítő ponyvák között, nyomában egy tagbaszakadt férfi lihegett. A fiúcska ijedten tekingetett jobbra-balra, végül oda, ahol a legtöbben mozogtak bevetette magát és eltűnt üldözője szeme elől.
A mézeskalácsos nem volt már fiatal ember. Deres haja válláig ért, szemöldökét és szakálla bozontját ezüstözte a idő. Azt rebesgették, valamikor családja is volt, de a járvány egyszerre vitte el szőke törékeny asszonyát, és néhány hetes kislányát. Azóta Mihály egyedül élt, egyetlen szenvedélye a mézeskalács készítés. Különös figurák kerültek ki a kezei alól. Csodálatos mesebeli alakjai mindenkit elvarázsoltak. Akadt még egy szokása a mesternek. Vásárnapokon déli harangszónál összepakolt, és indult hazafelé. Útközben a megmaradt, aranyhajú pólyásbabákat formázó mézeskalácsfigurákat szétosztotta a gyerekeknek, lánykája emlékére.
Azon a vásári napon, éppen öt éve volt annak, hogy szerettei eltávoztak a földi világból. Mélységes bánat nyomasztotta a lelkét. Sosem volt baja a gyerekekkel, maga sem értette miként történhetett, hogy rákiabált arra a kis bámészkodó ágrólszakadtra, sőt még meg is kergette a szerencsétlent, mert el az akart csenni a pult széléről egy mézeskalácsot. Bizonyára szegények a szülei, és nem tudnak néhány fillért édességre nélkülözni – gondolta. „Bárcsak visszajönne!” – dünnyögött magában. A nap folyamán gondolatai többször visszatértek a reggeli eseményhez. Hol a feleségét látta maga előtt karján a gyermekükkel, hol a kis koldust.
– Kezdek megbolondulni! – dünnyögte magában, feltekintve a szikrákat hányó napra. Olyan volt az odafönt, mint egy hatalmas mézeskalács korong. A fényességtől szemei kápráztak. Tekintetét visszafordítva nagy meglepődésére a kis tolvajt látta ismét sátra mellett. Már nyitotta a száját, hogy magához hívja, ám a fiúcska rájött, hogy észrevette, és sarkon perdülve futásnak eredt. Mihály is nekilendült, és ötven év ide, ötven év oda, loholt a gyermek után. A reggeli kudarcból kiindulva nem gondolta, hogy utolérheti, de a fiú szerencsétlenségére megbotlott egy kiálló sátorcövekben. Hatalmasat esett, éppen az arra sétáló csendőr csizmája elé. A hivatal embere úgy emelte fel, mint egy különleges bogarat, miközben szája torz vigyorra húzódott.
– Megvagy kis útonálló! – dörögte.
Elégedett képpel, büszkén nézett a körállókra, látja-e mindenki, mennyire jól végzi a munkáját.
A gyermek ijedten szepegett, szemeiből könnyek buggyantak végigperegve maszatos arcocskáján.
– Viszlek a megyeházára, ott majd eldöntik, hogy …. – dörögte a csendőr.
Alázatos hangon szólalt meg mögötte valaki:
– Bocsánat, igazán nem akarom megzavarni…
Mihály állt előtte, látszólag elfogódottan. Egyik lábáról a másikra billegett és sapkáját gyűrögette a kezében.
– Már mindenhol kerestem ezt a vásott kölyköt – szabadkozott, úgy tűnt restelkedve. – A szomszédom, Kozma csizmadia kért meg rá, hoznám el magammal a vásárba az unokáját – itt már bátrabban beszélt, hangosan –, de belátom, nagy hiba volt. Nem tud ez kérem viselkedni, hiába igyekszik mindenki a … jóra tanítani az utcában!
Beszéd közben megfogta a gyermek kezét, és lassan maga felé húzta. A fiúcska kissé vonakodott, de a csendőr összeráncolt szemöldökét látva úgy dönthetett, még mindig jobban jár a mézeskalácsossal, és ment vele engedelmesen.
– Hát ha elhozta, akkor a maga felelőssége, hogy ne zavarja a vásár rendjét! – dörögte a rend őre.
A körben állók összesúgtak. Akinek egy kis sütnivaló volt a fejében azonnal látta, hogy ez a szutykos kölyök ugyan nem tartozik senkihez. Meglehet, a csendőr maga is átlátott a szitán és hogy mégis látszólag elhitte az árus meséjét, annak igen egyszerű magyarázata volt, nem fűlt a foga ahhoz, hogy a kalodáig cibálja a koszos tolvajt. Belenyomta hát azt Mihály karjaiba, és tekintélyét megőrizve, dölyfösen lépkedett tovább.
A gyermek ijedten pislogott a mézeskalácsosra. Nem moccant, de amint a csendőr eltűnt a sokadalomban, azonnal veszetten rúgkapálni kezdett.
– Tegyél le! – sziszegett dühösen mikor Mihály a hóna alá csapta.
A foglyul ejtőnek esze ágában sem volt engedelmeskedni, és hiába mart, harapott, átkozódott a kölyök, vitte magával. Sátrához visszaérve leültette egy székre. Elé állt. A fiúcska pimaszul bámult a képébe, lábait lóbálta, borzas fejét vakarászta.
– Hogy hívnak? – kérdezte a mézeskalácsos.
Mérges szuszogás, nyelvöltés volt a válasz.
– Kik a szüleid? Él anyád, apád?
Ennél a kérdésnél a kölyök arcáról eltűnt a vagányság, szája lebiggyedt, sírva fakadt. Ökleivel mázolta szét a könnyeit, mind a két füléig maszatos lett.
– Éhes vagy? – kérdezte Mihály halkabban. Szíve körül furcsa sajgást érzett a nyüszögés hallatára.
Válasz most sem érkezett, ám heves fejrázással bólogatott a fogoly, és sóvárgó tekintete a mézeskalácsokra esett. Nem kerülte ez el Mihály tekintetét.
– Majd később lesz az is.. – dünnyögte. Hófehér batyuba csomagolt kenyeret és szalonnát tolt elé. – Előbb lakjál jól ezzel!
A kölyök hitetlenkedő tekintettel nézte az ennivalót, majd a következő pillanatban feje eltűnt az óriási karéj kenyérben. Néhány perc múlva egyetlen morzsa sem árválkodott a ruhán, a szalonnának is csupán a héja.
– Bodri örülni fog a vásárfiának – nevette el magát a mézeskalácsos elégedetten. Egy mézes lovashuszárt nyomott foglya kezébe. Piros egyenruhája volt a bábunak, sárga tésztából készült kard ékesítette az oldalát. A gyermek forgatta a kezében, és tágra nyílt, csodálkozó szemmel nézegette.
– No’, ej, mi az ördög – mordult rá Mihály –, tán’ bizony nem szereted? Akkor reggel… – nem fejezte be a mondatot. Sután állt, értetlen arccal úgy leste a fiúcskát.
– Én még soha… nem – suttogta az.
Most értette csak meg Mihály, a gyermek nem evett még ilyen édességet!
– Akkor éppen itt az ideje, hogy megkóstold – dörmögte, torkából az elfogódottságot felköszörülve.
Aprót harapott a fogoly a mézeskalácsból, majd szinte egy falatban nyelte le a maradékot.
– Miklósnak hívnak, anyám, apám meghalt a nagy járványban – suttogta egy szuszra, madárka hangján.
Mihály meg akarta simogatni a torzonborz fejecskét, és szomorúan nyomott el magában egy sóhajt, mert a gyermek elkapta magát a keze elől. „Idő kell a bizalomhoz!” – gondolta reménykedőn.
– Akarsz-e mézeskalácsos lenni? – kérdezte egészen váratlanul a fiút hirtelen ötlettől vezérelve.
Ijedt tekintet volt erre a felelet.
– Nem tudok én olyat… – rebegte a gyermek.
A mester elnevette magát.
– Senki sem születik annak! Majd én megtanítalak!
Boldogan pakolt össze, külön kosárkába téve a kimaradt aranyhajúra festett mézeskalács babákat. A lovaskocsira felrakodott holmik tetejére legvégül a széket dobta föl, és az ülésre felültette a gyereket. Az apró kezeket, az arcocskát vizes ronggyal megtörölgette, és odanyomta neki a kis kosarat. Lovát csettintő hanggal indulásra biztatta.
– Első feladat, jól nyisd ki a szemed! Ha gyermeket látsz, én megállok, és te odaviszel neki egy mézeskalácsot. Rendben?
A kisfiú értetlenül kérdezte:
– De miért?
– Mert adni jó – hangzott a válasz. Mihály mosolygós tekintete a két galamb röptét követte, melyek a kék ég felé rebbentek az út menti fehér virágokkal teleszórt akácfáról.
Author: Hodos Éva
A hatodik X-et hagytam magam mögött már, mikor elkezdtem írni. Valahol mindig is bennem volt a késztetés, papírra kellene vetni a gondolataimat. Az élet sokszor más lehetőséget nyújt, nem kínálva választást. 40 éves közszolgálati jogviszony után nyugdíjazásommal érkezett el az én „szabadságom”, végre tehetem azt, amit mindig is szerettem volna. Legtöbben az életükről kezdenek el írni, nálam sem volt ez másként. Vidéki ember vagyok. A levegő mellett tartozéka ennek a létnek a fű, a fa, a virág, a rét, az állatok, egyáltalán a táj minden varázsa. Ha százalékban kellene kifejezni azt mondanám 90%-át írásaimnak a természetábrázolás teszi ki. Ezen kívül megtörtént bűneseteket dolgozok fel, elképzelt lélektani helyzetekkel, ahol nem a nyomozás áll a központban, hanem az emberi lélek formálódása, torzulása. Szívesen nyúlok a paraszti világhoz, de modern korban is játszódik ilyen témájú írásom. Verseket és prózákat is írok.
