Utazunk… Egy fárasztó nap után… Már hazafelé…
Az utat szegélyező fák sűrűjét fürkészem. Keresem a lombok között azt a nagy, messzeségbe zuhanó, szürke Bihari hegyet, amelyet tiszta időben, a jó öreg református templom tűz a kalapjaként szolgáló tornya fölé, mint egykoron a pocsaji legények tették ezt a kunkorgó árvalányhajjal, amit a közeli Kopasz-dombon lehetett akkoriban szedni. Már látom is, ezüstös-üvegesen csillognak egymásra – a hegy meg a torony. A májusvégi eső után a lenyugvó nap fénye vonta be őket ilyen fényes pompával.
Suhanunk…
A lehúzott kocsiablakon ömlik befelé a fülledt, bodzaszagú meleg és a madarak vidám csicsergése, a mogorva tavaszi zápor után, hiszen kicsiny fészkeik kiállták a vihar próbáját, így megannyi apró bölcsőcske ring tovább boldogan a lomb-sátrak sűrű rejtekében. Fácánkakas kémlel ki a selymes búzamező biztonságából a gőzölgő kövesút lucskára, ahol bánatosra horgasztott vegyszerezővel zötyög haza egy öreg ’67-es Belorusz traktor, neki van mára igazán este, hiszen az esővel együtt megszűnt a dolga is.
Odébb a temető nyírfái tiszta, fehér kérgükkel hívogatják az emlékezőket oda, ahol a haragos szél megszelídülve simogat végig a sírokon, amitől ijedten torpan meg az idő a virágcsokrot szorongató anyóka mellett, mert tudja, hogy nincs hatalma az emlékezők fölött.
Az autó alattunk lomhán kanyarog tovább és elérjük a falut, a mi falunkat. Az első házak ablakaiból lépten-nyomon, leomló muskátlik és petúniák köszönnek egy „Istenhozzáddal” ránk.
Most meg nemrég nyírt fűillat lopódzik be a kocsi ablakain és a tócsák szélén piciny madárkák kutatnak apró alamizsnák után. Itt is, ott is békés kis embercsoportok beszélik meg, hogy mennyit is ért valójában a mai, májusi eső. Ők is egy illat varázsában élnek közben, várják az esztári kenyeres autót, ami a frissen sült, szinte még gőzölgő cipóval kecsegtet. Engem is magával ragad ez a hangulat, arra emlékezem, amikor aprócska kislányként Anyám kenyérért szalajtott és mire hazaértem vele, már kevesebb volt az oldalából kimajszolt durcával.
Haladunk, a széles, hosszú-hosszú utcákon, ahol az állandóságot meg-megtöri egy hajtű-kanyar és felébreszt ebből a Pocsaj nevű álomból. Az idill most már igazi, előttünk sietős biciklik karikáznak a nagy „rocska”, a csarnok felé. Mostanság kevés lett a faluban a tehénke, nincs benne haszon, ahogy igazán semmiben sem már, ami földhöz, jószághoz tartozik. De ezt szoktuk meg itt falun, nem lehet a tiszta, nemesen egyszerű munkát feladni, amiben ez a nép annyi éven át élt és boldogult. A ringó búza, a hófehér zsíros tej, a rózsaszín malackák visítása, a hajnali kakasszó, a sárgán mosolygó napraforgó, a kócos kukoricacső, a friss széna illata, ez mind-mind a mi lelki örökségünk, amit féltőn mélyre zártunk, és kimondva vagy kimondhatatlanul, de bárhová vetett bennünket ez a sors nevű „micsoda”, mi mindig hazatérünk érte.
Ez a mi „hazánk”, tépheti bármilyen vihar, szilárdan áll, mint a szikla, vagy épp ahogyan a fiam nevezte el őket kisgyerekként, a „csillagos” és a „keresztes” templomaink büszke tornyai. Örök Pocsaj, megérkeztünk haza, hozzád! Az esti szél üdvözlőn hullatja ránk a kapunkban a dísz-szilvafáink rózsaszín szirmait, mint az örökkévalóságba forduló Philemonért és Baucisért, akik a jóság, az emberszeretet, a tisztesség okán kapták az istenektől az öröklét jogát. Megkondul az alkonyban a hívogató harang, értünk, mert mi vagyunk azok, az újra és újra hazatérők, akikért a harang szól, mindig szól!…
Author: Vajna-Kánagy Rozi
A nevem Vajna Tamásné. Írásaim alkotójaként Vajna-Kánagy Rozi, az Irodalmi Rádió szerzője vagyok. A Hajdú-Bihar vármegyei Pocsajban élek, egy felnőtt fiú és leány boldog édesanyja, egy csöpp tündérkislánynak pedig a nagymamája vagyok. A mesékből is ismert Hencidáról származom, ahol valóban egy mesevilágként éltem meg a gyermek- és ifjúkorom, ugyanis csodás természeti környezet vett körül és olyan kivételes emberek, akikről számtalan verset lehet írni, vagy meséket szőni. Hosszú évek óta óvodapedagógusként dolgozom a település Kikelet Óvodájában, ahol a legkisebbek között töretlen szeretettel gyakorlom a hivatásom! A családom és a hivatásom mellett a legtöbb művészet lelkes rajongója voltam mindig, legyen szó irodalomról, festészetről, szobrászatról, építészetről, színházról, zenéről, de bármi másról. Mivel vidéken élek, ezer meg ezer szállal kötődöm a természethez, így szűkebb és tágabb környezetemhez, a vármegye ilyen és fentebb említett értékeihez is. Régóta írok mindarról, ami belülről megérint, megindít, de eddig csak a fiókban porosodtak az írásaim. Úgy gondoltam, most bátorkodom a fiók mélyéről kilépni és az első bizonytalan lépéseket megtenni írásaimmal a külvilág felé.
