A kovácsolt kapu zörögve, kelletlenül nyílik a kavicsos betonon, mintha már elunta volna ezt az egyhangú feladatot. Egy hasonlóan érdektelen férfi lesi komótos mozgását a vasnak, mielőtt a felhajtóra lépne az utcáról ami szürke, hűvös. Az a jellegtelen, átmeneti állapot telepedett a környékre amikor a nap már lement, s vitte magával a világosságot és meleget, de még igazán az este sem jött el a maga sötétjével, békéjével. Még a lámpák sem égnek. Nincs illat, nincs már madárcsicsergés, kizárólag a sorban lehúzódó ablakredőnyök, nyikorgó kertajtók és leparkoló kocsik mutatják, hogy itt valamiféle, egyre elcsendesülő élet folyik: elhaló motorzaj, ajtócsapódás hallatszik. A járókelők akik ilyenkor a környéken sétálnak, olyan egykedvűen, unottan teszik, mintha a másik irányba is éppen így mehetnének. Egyik lábuk fásultan mászik a másik után.
Az előbb említett ember végighalad a felhajtón, át a bejáraton, be a lépcsőházba és anélkül, hogy a lépcsőt használná már ott is áll lakásának ajtaja előtt. Azt hihetnénk, hogy a raktárba megy be, mikor eltűnik a fehér, kopott ajtó mögött. Bent egészen a konyháig viszik nehéz bakancsai. Ott a szék támlájára dobja vastag, fekete kabátját, majd ugyanazzal a karmozdulattal kinyitja a hűtő ajtaját és sört, húst vesz elő belőle. Ahhoz sem kell lépnie, hogy utóbbit a mikróba tegye. Majd leveti magát a székre és egy hajtásra kiissza a doboz felét. Feje felett egy bogár csapódik újra és újra a zümmögve dolgozó villanykörtének. A mikró halkan dünnyög.
A férfi egy darabig ezt a sajátos koncertet hallgatja, felszínesen, a gondolataiba mélyedve, mielőtt a már megszokott mozdulattal a rádióhoz nyúlna. Az, mint egy hűséges partner, azonnal életre kel és ontani kezdi magából a sporthíreket, melyeket Randall (mert így hívják barátunkat) előszeretettel hallgat. Őt magát is sportkarrier emléke dicséri, hosszú időn át volt olimpiai birkózó. Ennek emlékét ma is nyomokban felfedezni rajta, noha széles háta azóta meggörnyedt, vállai leereszkedtek, súlyos mellkasa behorpadt. Vagy csak lejjebb csúszott, mintha a szövetek, melyek harminc éve olyan feszesen tartották a helyén, mára kinyúltak volna. Most a hasánál domborodik.
Ami viszont mit sem változott (de tényleg, még csak por vagy szellő sem érte őket sosem), azok a lakásban gyülekező trófeák: serlegek, érmek, oklevelek, képek, újságkivágások. Valamint a Randall lelkében őrzött emlékek sem halványultak vagy koptak az évek során. Máig acélos tekintete, szigorú, markáns vonásai elárulják, hogy belül csöppet sem változott a harci szellem, nem enyhültek a sportolói ambíciók. Más boldogsága nem is volt az életben. Noha lehetett volna felesége, gyermekei, mostanra unokái (hiszen meglehetősen jóképű, tagbaszakadt, keménykötésű férfi volt) ő azonban minden lehetőséget szándékosan elszalasztott. Kizárólag és csak a sport, az edzések, a versenyek éltették. Pedig aztán pályája csúcsán igenis népszerű volt a szebbik nem körében, ostromolták a nők, lányok. De ő hajthatatlanul csőlátású maradt.
Ma már senkit sem érdekel. Azok akikkel annak idején együtt sportolt, mostanra népes, boldog családok tagjai és rég elköltöztek ebből a meddő kerületből, ahol csak a nyugdíjasok és a remeték húzódnak meg. Nem, Randallt ezt mind nem érdekli. A legnagyobb törés az volt az életében, mikor vissza kellett vonulnia. Ezt azóta sem heverte ki. Előtte sem volt az a mosolygós fajta, de azóta egyenesen mogorva lett. Utódait, a mostani fiatalokat végtelen, a gonoszság határát is súroló kritikával illeti, ahányszor csak alkalma nyílik rá. Sosincs velük megelégedve és ezt ahol csak teheti, különféle epés megjegyzésekkel közhírré is teszi.
,,Én sokkal különb voltam náluk!”
,,Ha negyedét bírnák annak, mint amit én…”
„Csak sejtenék, mire voltam én képes az ő korukban!”
Így kezdődött. Aztán idővel olyannyira beleforgatta magát az efféle gondolatokba, hogy elkezdett kacérkodni a visszatérés gondolatával. Ezt azonban a klub erősen tiltotta. Csak még inkább megsértették őt azzal, mikor ezt előrehaladott korára alapozták. Ekkor egyenesen azt vette a fejébe, hogy őt lenézik, félrelökik, szögre akasztják, mint valami elhasznált ruhadarabot. Tehetetlen harag, düh fogta el már a gondolatára is, a nap bármely szakában. Volt, hogy álmából is ezzel ébredt.
Most sem járnak különb képzetek a fejében. Sértve érzi becsületét, önérzetét. Hatalmas keze ökölbe szorul az asztalon. Olyat, most aztán olyat tudna ütni, hogy az valakinek a végét jelentené.
,,Bizonyítani kellene.”
Igen ám, de vajon kinek? A klubnak? A mai kölyköknek? Vagy sokkal inkább önmagának?
,,Vajon a fiatal Randall életének csúcsáról most hogyan tekintete rám? Ő is lesajnálna? Talán ki is ábrándulna belőlem. Félreállítana. No csak az kellene! Hiszen ha valaha képes voltam rá, menni fog most is. Elszántabb, konokabb is vagyok, mint akkor.”
Igen, egyenesen ellenfelének tekintette fiatalabb mását, akinek a teljesítményét mindenképpen meg kell ugrani.
„Annyit, minimum annyit, mint Ő!”
A rádió készségesen ekkorra, a végső elhatározás megszületésére időzítette a következő, sorsdöntő hírt: a hétvégén megmérettetés lesz, amelyre (korhatárra való tekintet nélkül) bárki jelentkezhet.
Randall majdnem leszédül a székről. Elméjében összemosódnak az adatok a hirtelenjében sebesen meginduló gondolatokkal, de a lényeget azért kihallja: maraton. Életének delén nem is egy maratont teljesített. Maga elé képzeli a kijelölt útvonalat, a környezetet, a hatalmas platánfát, ami a kanyart jelzi. Fantáziáját a múlt, a tapasztalat segíti. Bizony nagy feladat vár rá. De nem kérdés, hogy ő aztán nekimegy.
***
Sokat elárul egy emberről az, ahogyan reggel felkel. Randall mindeddig nehezen ébredt, többször is lenyomta a vekkert mire nagy sokára, elgémberedve kikászálódott az ágyból. Már jó ideje nem volt hova sietnie, nem volt sehol jelenése. Semmi sem izgatta az életben. Néha azt kívánta, legalább ne ébredne fel minduntalan.
Ezzel szemben ma már alig várta, hogy felkelhessen. Szeme azonnal kipattan és máris az órát keresi. Keze bizsereg a várakozástól, pedig még szinte alig tért magához. Jól emlékszik rá, mikor minden nappala így kezdődött. Ilyen várakozással vegyes izgalommal. Nagyot nyújtózkodik, lerázza magáról a tehetetlenséget. Azok az évek, mikor nyűg volt felkelni most, visszanézve nevetségesen rövidnek tűnnek. Mint egy rossz álom, melyből végre felébredt és innen már egészen jelentéktelennek tűnik. A tudat, hogy mégiscsak több van létezésében, hogy még mindig nem fújt ki, egészen újfajta erővel és magabiztossággal tölti el. Végre megszabadult attól az ürességtől, ami rátelepedett.
Ez nem csak rá igaz. Mindenki a közelgő maratonról beszél. A bágyadt kerület hirtelen megélénkül, a lakók kéjes örömet találnak abban, hogy a szájukat jártathatják, mert végre történik valami amire érdemes figyelni. Mintha csak ez lenne az élet fő-fő témája. Akárcsak egy mozdulatlan tó, amibe hirtelen követ hajítottak. Most minden fodra ugyanazon a ponton halmozódik fel: a város főterén.
Barátunk úgy megy oda, mint egy rendíthetetlen harcos. Összeráncolt szemöldökével, szikrázó szemével tör magának utat a tömegben, egészen a rajtvonalig. Hadd jöjjön, aminek jönnie kell. Ezzel a vak, vad elszántsággal áll ott egészen addig, míg eldördül a pisztoly. Ekkor egyszerre lódul meg az egész embertömeg, benne Randall-lal.
Eleinte minden ideális: megfeszült inak repítik, a levegő ütemesen, mélyen áramlik ki és be a szervezetéből. A tömeg együtt lép, együtt lélegzik, egyetlen hatalmas élőlényként, ő mégis magára érez. Úgy fut, mintha igyekezne lerúgni magáról az elmúlt éveknek még csak az emlékét is. Lássa most mindenki, mire képes ő. Mi gondja már neki! Sima az út, lábai viszik, álljon csak elébe, aki mer!
Pontosan nem is lehetne megmondani, mikor fordul meg ez a szilárdság. Randall fokozatosan lemarad a többiektől, arca egyre jobban kipirul, zihálni kezd, hideg verejték veri homlokát, mellkasát, hátát. Nemcsak végtagjai, úgy érzi, belső szervei is remegnek. A platánfa még sehol. Eleinte csak egyszer-egyszer nyitja ki száját, hogy lélegzetet vegyen, akár a víz mélyéről felbukó fuldokló, egy idő után azonban már ez sem elég, be sem csukja, tátott szájjal rohan tovább. Belül nyomást érez, nyakán megdagadnak az erek. Szeretne káromkodni, ha futná rá a lélegzetből.
Most már minden méterért küzd. Tüdeje sípol, a szíve szinte áttöri bordák szilárd kosarát.
BUMM – BUMM – BUMM.
Sőt, sokkal inkább DURR – DURR – DURR.
Mint egy kos, úgy ugrik újra és újra a megerőltetett izomcsoport a csontoknak. A test élet-halál harcot vív, de a lélek töretlenül küzd tovább.
„Az a másik képes volt rá!”
Egy vadállat makacsságával halad tovább. Küzd önmagával. A világgal. Nincs múltja, nincs jelene, nincs jövője, egész lénye egyetlen fájdalmas akarat. Szemére fátyol száll, megszűnik körülötte a világ, nem látja az út két oldalát, a kerítéseket, házakat, sem azt ahova tart. Nem ismer meg már senkit és semmit, bár már nincs is körülötte egy lélek sem. A tömeg eltávolodott, már egészen messze jár. Végül nem bírja tovább, megcsuklik. Pár méteren át még botladozik, mielőtt végképp megszakadna, mint egy túlfeszített húr. A futók ekkor érik el a horizontot, mit sem érzékelve mindebből.
Author: Horváth Vanessza
"A regényes látásmód sokszínűvé árnyalja a világot, olyanná, amilyen az valójában." Vavyan Fable