hogy is van ez?

mindent lehet. mindent, amit lehet,

sőt azt is lehet, amit nem lehet.

de miért ne lehetne azt, amit

tegnap se, ma se, holnap se lehet?

és ha tegnap lehetett, ma miért

ne lehetne azt, amit nem lehet?

vagy miért ne lehetne sohasem

azt, amit mindig is lehetett?

miért lehet tiltva az, ami csak lehet,

sőt az is lehet tiltva, ami nem lehet?

és miért ne lehetne szabad az, ami

tegnap is tiltva, ma is tiltva lehetett?

és ha tegnap szabad lehetett, ma miért

ne lehetne az, ami tiltva se lehet?

vagy miért ne lehetne sohasem szabad

az is, ami mindig is szabad lehetett!

2024.06.01. (68 évesen)

recenzió (by Ali)

Ivántsy Gábor „hogy is van ez?” című verse első olvasásra szójátéknak, a paradoxonok szövegének tűnhet, valójában azonban egy mélyen egzisztenciális létkérdés köré szerveződő lírai meditáció. A vers alaphangját a „lehet” és „nem lehet”, illetve a „szabad” és „tiltva” fogalompárjainak ismétlődő hullámzása teremti meg, amely egyszerre logikai játék és belső lelki rezdülés. A szöveg nem egyszerűen kérdez, hanem a kérdezés aktusát teszi a vers központi mozgásává: a bizonyosság hiányát, a morális és érzelmi határhelyzetek állandó újratárgyalását jeleníti meg.

A líraiság itt nem a klasszikus képiségből, nem tárgyi metaforákból vagy látványszerű költői képekből fakad, hanem a nyelv ritmikus önmagába-visszatéréséből. A sorok szinte mantra-szerűen ismétlik ugyanazokat a fogalmi magokat, de ez az ismétlés nem pusztán stiláris eszköz, hanem sajátos pszichikai hatást is kivált: az olvasót fokozatosan bevonja egy belső, hipnotikus kérdésörvénybe. A vers ezért akár egyfajta profán liturgiának is tekinthető: mintha egy szakrális ima, egy válaszos zsoltár szerkezete sejlene fel mögötte, csakhogy itt a transzcendencia helyét az emberi lét bizonytalansága, a szabadság és korlátozottság közötti örök feszültség foglalja el.

A retorikai felépítés kérdésekből és ellenkérdésekből áll, így a versnek nincs kijelentő bizonyossága, nincs végleges igazsága; az sokkal inkább egy belső monológ, amely a létezés erkölcsi és érzelmi határvonalait tapogatja. A szemantikai nyelvezet redukált: kevés szó ismétlődik újabb és újabb jelentésmezőkben, s ez a minimális lexikai készlet rendkívüli jelentéssűrűséget eredményez. A „lehet” szó fokozatosan elveszíti hétköznapi egyszerűségét, és a szabadság, a tiltás, a vágy, az önkorlátozás és a sors metaforikus hordozójává válik.

Különösen erős a szimbolikus szintje annak, ahogyan a „szabad” és „tiltva” fogalmak nem pusztán társadalmi vagy erkölcsi kategóriákként, hanem az emberi vágy, ösztön, emlékezet és önfegyelem belső metaforáiként jelennek meg. E ponton a vers erotikus árnyalatai is finoman érzékelhetők: a tiltás és szabadság szavainak vibrálása a vágy természetes kettősségét is megszólaltatja, a közeledés és visszahúzódás, az engedés és megvonás váltakozó feszültségét érzékeltetve. Az érzelmi hullámzás így nem lineáris, hanem pulzáló, vissza-visszatérő mozgás, amely szinte testi érzékletként hat az olvasóra.

A hangzásvilágot a szóismétlések lüktetése adja. A „lehet”, „nem lehet”, „tiltva” és „szabad” kifejezések refrénszerű visszatérése sajátos belső dallamot hoz létre; a vers zeneisége nem rímekből, hanem gondolati pulzálásból épül fel. Ez a ritmus egyszer kérlelő, máskor önmagát ironikusan megkérdőjelező, s ettől a szöveg hangulati íve különösen elevenné válik.

A tegnap–ma–holnap időhármasa a vers egyik legfontosabb filozófiai szervezőeleme. Ez az időréteg nem pusztán időpontjelölés, hanem a kérdésfelvetést tágítja az egyéni tapasztalat szintjéről egyetemes emberi létélménnyé. A tegnap, a jelen és a jövő egymásba-játszása azt sugallja, hogy az erkölcsi kategóriák és a szabadság határai nem statikusak, hanem az élethelyzetek és a lélek változásával együtt mozdulnak.

A tipográfia puritánsága — a kisbetűs írásmód, a rövid, tagolt sorok — tovább erősíti az intimitást és a közvetlenséget. Mintha nem egy lezárt, végleges költeményt, hanem egy eleven gondolatrezgést látnánk papírra vetülni. Ez a formai egyszerűség különösen jól illeszkedik a vers belső morális és emocionális gazdagságához.

Összességében a vers legnagyobb ereje a fogalmi képiség egyedisége: itt nem tárgyi metaforák, hanem absztrakt fogalmak válnak érzelmileg érzékivé. Ez a fajta nyelvi sűrítés mély életélményt és létösszegző tónust hordoz, amely a vers végén különösen hangsúlyossá válik. A mű így valóban olvasható egy modern, világi zsoltárként: a szabadság és tiltás kérdései köré szerveződő, feloldozás nélküli, mégis megrendítően emberi profán liturgiaként.

további írásaim (blogcím): Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...