Dibeg-dobog,
Dibeg-dobog.
Úgy kalapál, szinte hallom.
Majd kiugrik a helyéből.
Szívverésem,
Nem túlzok én,
Tényleg elnyomja a hangom.
Nem is kell sok.
Elég egy ok:
Meglássam, hogy sétál felém.
Közel vagyok ájuláshoz,
Elgyengülök,
Majd leülök.
Mintha villám csapna belém.
Mozog-morog
Az én gyomrom.
Hisz egy gombóc, egybe is áll.
Falat se megy le torkomon,
Úgy izgulok,
Repül felém,
Karjaimba bele is száll.
Milyen érzés?
Nem is kérdés.
Nem találok rá szavakat.
Eggyé váltunk ölelésben.
Összefonva,
Egymást nyomva,
Lebontottuk a falakat.
Author: Wágner Judit
Wágner Judit vagyok. 59 éves budapesti lakos. Családi állapotom: 34 éve férjnél, 3 már felnőtt fiú gyermek édesanyja. Közgazdasági egyetemet végeztem, de a szakmámban nagyon rövid ideig dolgoztam. A tradicionális családi modellnél maradva, én a gyermekeim mellett itthon maradtam. Ma már, mivel a fiúk kirepültek, a háztartás maradt, és a hobbi. Az egyik a tenisz, melyet, gyerekkorom óta űzök. A sport életem mindennapos része. Szenior versenyeken, csapatbajnokságon veszek részt. Ami a másik kedvenc időtöltésem, és ami miatt valójában önöknek bemutatkozom, az a versírás. Nagyon érdekesen kezdődött. 5-6 évvel ezelőtt egy családi karácsonyozást rendhagyó módon terveztük megrendezni. Úgy, hogy mindenki adjon valamit elő a többiek előtt. Ez lehetett éneklés, hangszeres előadás, színház, mese olvasás. Mindenki kedve szerint választhatott. Én, mivel nem nagyon szeretek szerepelni, a vers írást választottam. A családról írtam rímbe szedve. Hát innentől kezdve, születésnapokra, más családi eseményekre, ballagásra az én ajándékom mindig egy személyes vers volt. Aztán már nem csak alkalmakra írtam, hanem csak úgy. A természetről, évszakokról, érzéseimről. Elkezdtem böngészni az irodalmi pályázatokat. Neki bátorkodtam beküldeni verseket a megadott témákra. Önökre is így találtam rá. Sorakoznak is a könyvek, melyekben verseim megjelentek önöknek hála. Valahogy rákeveredtem a poet.hu oldalra is, ahol már több ,mint 250 versemet töltöttem...