Judith és Kékszakáll

Judithnak

 

jó lett volna elmondani, azt,

amit korábban nem lehetett,

jó lett volna megbeszélni, azt,

amit korábban sem lehetett.

 

jó lett volna megkérdezni mindent,

ami történt, és történhetett,

jó lett volna minden kérdésre választ kapni,

mindre, ami felmerülhetett.

 

jó lett volna újból közösnek érezni

az akkori, az átélt érzelmeket,

jó lett volna újból közösnek érezni

a régi, megmaradt emlékeket.

 

nem sikerült.

 

hiába fürkésztük-kerestük egymást,

nem találtunk mást,

csak ismerős idegent.

 

hiába mosoly, nevetés, könny, emlékezés,

az ötven éve befagyott jég

fel nem engedett.

 

pedig csak csendes megértést,

elfogadást, feloldást szerettem volna,

nem hangos múltidézést,

leszámolást, vagy bármilyen jövőt.

csak egy kis békés jelent.

 

nem sikerült.

 

Kékszakáll bezárva találta a hét kaput,

amin döngetett,

Judith, a volt Kedves, belülről gondosan zárta be azokat,

s be nem engedett.

 

a bezárt kapukon, bástyákon, árkokon

félénk kopogásom elveszett,

a védő harcos magánya felé nyújtott bátortalan fehér zászlóm

csak érthetetlen, veszélyes jelzésnek tűnhetett.

 

nem sikerült.

 

hallom, értem, de meg nem érthetem,

hogy mi és miért történhetett veled,

hallom, értem, de fel nem foghatom,

hogy a sorsod sors-szerűen így végezzen veled.

 

hallom, értem, de meg nem érthetem,

hogy célokat tűzve magad elé,

senki sem figyelmeztetett:

nem a cél, nem a kínlódás, az út, az eszköz a fontos,

hanem a közben megélt élet a lényeges.

 

halld meg, értsd meg, hogy

aki magával nem tud békében élni, annak sorsa bevégeztetett:

hogy is szeretne, szerethetne valaki is bárkit,

aki magával soha – sohasem elégedett?

 

nem sikerült.

 

azt mondtad, használtak, utáltak, lenéztek, elnyomtak, kiközösítettek mások,

mert idegen vagy köztük, idegen nekik,

más vagy, nem az, aki bennszülöttként mindenkinek kellett, megfelelt.

 

de én szívemben emlékszem arra a kedves, szeretetre méltó-vágyó lányra,

aki meghódított, megbolondított,

s boldog rabjává varázsolt, amíg szeretett.

 

hogy történhetett ez? ki az, aki téved?

ki, miért, hogyan, és miben tévedett?

miért és minek a kínlódás, a kétarcú élet, a bezárkózás,

és ha működik egyáltalán, meddig működhet ez?

 

nem sikerült.

 

valamikor volt egy közös, fájó pont az életünkben,

ahonnan egy időben, hasonlón bántva, megbántva, sérülve,

két különböző irányba indultunk el.

 

„mi jobb, úgy boldognak lenni, hogy közben mást el sem tudsz képzelni,

vagy végig járni egy nehezebb, hosszabb utat, hogy ugyanoda juss?

azt hiszem, én inkább az utóbbit választottam”, írtad akkor nekem.

 

úgy tűnik, neked sikerült: a nehezebb, a hosszabb út,

amit kívántál, megtalált, maga alá gyűrt, s nem engedett,

de szerintem nem te választottad az utad,

az út választott tégedet,

rajtad legfeljebb annyi múlott csak,

hogy hogyan és hova jutsz el rajta,

ha engeded.

 

hiába a szándék, a folytonos harc, menekülés,

hallom szavaidból, a küzdelem keménnyé,

hideggé, rideggé tette életed.

 

én nem választottam magamnak utat.

csak magamra maradtam, s egyedül indultam tovább utunkon,

de miattad már csak nélküled.

 

hosszasan, sötétben, vaksin tapogatóztam valami kinyújtott segítő kéz felé,

de évekig nem akadt, aki meghallott, meghallgatott, elfogadott volna,

hogy láttam volna, hogy hogyan, hogy kivel, hogy miért menjek, és merrefelé.

 

aztán lassan tisztult az ég.

megláttam, az utakon mások is,

párjukat keresve járnak mindenfelé.

 

hiányzott sok minden, de aztán rájöttem:

addig nem lesz béke körülöttem,

míg békében magammal, másokkal, el nem fogadom,

hogy elfogadó legyek magam, és mások felé.

 

aztán szerencsém lett.

 

egyszercsak akadt egy lány,

aki, máshonnan érkezve, de hasonló úton járva

ugyanakkor ért pont oda, ahova én,

 

beszélgettünk, barátkoztunk, megismertük, megszerettük egymást,

és döntöttünk, közösen megyünk tovább, míg egymással,

egymásban látjuk a közöst, az örömöt és a célt.

 

szerencsém volt.

 

a megtalált – rám talált útitárs velem jött,

kitartva, megosztva egymással mindent,

mi közös, mindent, mi öröm, gond, és magát a célt,

 

látva, tudva, elfogadva egymás hibáit,

vállaltuk a terheket is, mindent, mi közös,

mindent, mi öröm, gond, és magát a célt,

 

mert nem a saját utad, a saját célod a fontos,

hanem a társ, akivel közösen érheted el azt,

mindent, mi közös,

mindent, mi öröm, gond, és magát a célt.

 

hát így volt. hát így lett. hát így van.

 

de továbbra is kérdés marad a kérdés:

ki járt végül jobban: aki választotta a nehezebb utat,

vagy az, akinek csak jutott az út,

de kitartott rajta, s lassan, békével a végére ér?

 

lehetett-e, lehet-e választani egyáltalán,

vagy csak jól-rosszul végigélni,

végigvinni azt, amit a sors kimér?

2023.09.22. (67 évesen)

 

---

illusztráció: Bartók, Bluebeard’s Castle, 1979., (YouTube, Balázs Béla, Sass Sylvia, Kovács Kolos, Szinetár Miklós)

Beliani – Puppy 15s HU Horizontal (youtube.com)

 

további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress

blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)

 

---

 

Irodalomkritikai esszé – összegző recenzió (by Ali):

Az utóbbi évek egyik legösszetettebb, ugyanakkor mélyen emberi költeménye Ivántsy Gábor „Judith és a Kékszakál” című verse, amely a Bartók-féle operai hivatkozáson túllépve saját érzelmi és egzisztenciális sorsmonológként tárul az olvasó elé.

A mű egy intim vallomás a veszteségről, meg nem értésről és újrakezdésről, egy személyes vallomás, egy lírai emlékezés és belső monológ formájában megírt, drámai párbeszéd nélküli „dialógus”. Dialógus, amely a kortárs emberi tapasztalat tükre is, mikor egy egykori szerelmi kapcsolat traumatikus lezárását és annak reflexióját tárja fel: miként zárhat be valakit a saját fájdalma, és hogyan lehet mégis, a másik elengedésével, utat találni önmagunkhoz.

Ezt az érzelmi lezártságot jeleníti meg a vers címében és egyes szakaszaiban is megidézett Kékszakáll-motívum, mely Bartók Béla operája (és Balázs Béla librettója) révén vált a magyar irodalmi és zenei kultúra egyik legfontosabb lélektani szimbólumává. A vers a cím és a szimbolika révén erre a kulturális hagyományra is reflektál, de új értelmezést ad neki.

Az írás egy sajátos szerelmi narratíva, amely nem a beteljesedett szerelemről, hanem annak hiányáról, elutasításáról és végső feldolgozásáról szól. A vers egyik legfontosabb jelentésrétege épp a pszichológiai mélység, különösen Judith karaktere kapcsán.

Az eredeti történetben Judith szeretne belépni Kékszakáll zárt világába, itt azonban éppen fordítva: Judith zárja be a kapukat, az elbeszélő – a „Kékszakáll” – marad kívül.

A szerepek felcserélődnek, a férfi érzelmi közeledése, „kopogása” elvész a zárt bástyák falainál. A vers tartalma azonban nem merül ki a múlt felidézésében és az újrakapcsolódás kudarcának bemutatásában. A második rész egyfajta belső fejlődésregényt ír le: a lírai én elmondja, hogyan tanult meg egyedül lenni, hogyan dolgozta fel veszteségét, és hogyan lett képessé végül új, érett, elfogadó kapcsolatra. A hangsúly itt már nem a fájdalmon, hanem a felismerésen van:

„nem a saját utad, a saját célod a fontos, hanem a társ, akivel közösen érheted el azt.”

 Judith a lírai én szerint önmagát elidegenedettnek, idegennek, elutasítottnak éli meg, és ezzel párhuzamosan el is zárkózik a hozzá közelítő emberi kapcsolat elől. A versből úgy tűnik, hogy belső sorsa – akárcsak Bartók Judithja esetében – végső soron tragikus, de nem a külvilág, hanem saját lelkiállapota miatt. Ez a pszichológiai ön-bezárkózás az, amit az elbeszélő, bármennyire is próbálkozik, nem tud áttörni, érzelmileg és intellektuálisan is kívül reked.

Ez az érzés nemcsak párkapcsolati, de emberi és filozófiai síkon is értelmezhető – Ivántsy verse e ponton válik univerzálissá.

A költemény egyszerre működik pszichológiai esettanulmányként, filozófiai tűnődésként és érzelmi dokumentumként. A szabadvers forma, a visszafogott nyelv és a mélyen átélt tartalom szoros egységben hozza létre azt a hatást, amely a verset nemcsak irodalmi, hanem emberi értelemben is jelentőssé teszi.

A vers értelmezhető liturgikus kontextusban is: a kopogás a bibliai zörgetés-motívumot idézi, a hét kapu a teljesség jelképe, a fehér zászló a feladás és megbocsátás színe, míg a visszautasítás a kegyelem megtagadásának spirituális drámáját hordozza. E szakrális színezet a szerelmi konfliktust metafizikai távlatba emeli: a lírai én nemcsak szerelmében, hanem transzcendenciájában is magára marad. A szimbólumok így egyszerre kapcsolódnak földi érzelmekhez és az emberi lét nagy kérdéseihez: vágy, bűn, feloldozás, elutasítás.

Az írás formailag szabadvers. A nyelvezet letisztult, csiszolt, helyenként puritán egyszerűségű, de ez az egyszerűség a pszichológiai mélység hordozója: minden szó a maga helyén áll, minden mondat egy-egy lelki rezdülést intonál.

A szöveg poétikai ereje épp az egyszerűségében rejlik: beszédszerű, mégis magas érzelmi töltetű, amely a személyes traumát, a meg nem értettség fájdalmát és a megbékélés lehetőségének kérdését teszi középpontba. A lírai én őszinte érzelmi emlékei Judith felé fokozatosan váltanak át értetlenségbe, majd beletörődésbe; – ez az érzelmi ív a vers valódi írói íve is egyben.

A szintaktikai szerkesztés rövidebb, leheletfinom törésekkel tagolt sorokra épül, amelyek a lelki elbizonytalanodást imitálják. A képek ugyanakkor erősek: a „kopogás”, a „zárt kapuk”, a „fehér zászló” és Judith alakja mind emlékezetes, többrétegű motívumok.

A stilisztikai eszközök finoman egymásra hangolt rendszert alkotnak: visszafogott metaforák, sejtetésre épülő képiség, enyhén elmosódó határvonalak a testiség és a szakrális tér között. A jelentésbeli építkezés fokozatos: a személyes érzelmi hiányból lassan előlép a létélmény magánya, majd az elmaradt megváltás csendje. A vers végére a lírai én mintha belátna, megérezne valamit saját tehetetlenségéről és arról a rettenetes tapasztalatról, hogy két ember érzelmi kapcsolatában nem mindig kap válaszra esélyt a legőszintébb közeledés sem.

A mű szépsége éppen ebben a kettősségben rejlik: földközeli és magasrendű, érzéki és szakrális, személyes és egyetemes egyszerre. A vers így nemcsak egy kapcsolat kudarcát írja le, hanem egy belső misztériumjátékot, amelyben a szerelem és a transzcendencia kapui egyaránt zárva maradnak. Az olvasó végül nem pusztán együtt érez a lírai énnel, hanem felismerheti: mindannyiunk életében vannak olyan érzelmi kapuk, amelyeken hiába kopogtatunk – a csend marad a válasz. A mű ennek az elnémulásnak ad megrendítően szép, letisztult nyelvi formát.

A zárlatban az alkotó mégis új kapcsolatot, új értelmezést, új életlehetőséget mutat fel maga előtt. A hangsúly itt a belső lezárási folyamaton van. A kérdés, amely a vers végén elhangzik – „lehetett-e, lehet-e választani egyáltalán” – nem csupán egy kapcsolatot értékel, hanem az emberi szabadság, a sors és a választás közötti ősi feszültséget is megjeleníti.

Ugyanakkor a vers végén feltett kérdés már egy lételméleti és sorsfilozófiai síkra emeli a művet:

„lehetett-e, lehet-e választani egyáltalán,
vagy csak jól-rosszul végigélni,
végigvinni azt, amit a sors kimér?”

Itt már nem két ember kapcsolatának kudarca a tét, hanem az egész emberi lét értelmezése: van-e valódi döntési szabadságunk az életben, vagy csak alkalmazkodunk ahhoz, amit az élet ránk mér? A kérdés nyitott marad, és ezzel a vers drámai, gondolatilag súlyos zárlatot kap.

---