Judith és Kékszakáll

Judithnak

 

jó lett volna elmondani, azt,

amit korábban nem lehetett,

jó lett volna megbeszélni, azt,

amit korábban sem lehetett.

 

jó lett volna megkérdezni mindent,

ami történt, és történhetett,

jó lett volna minden kérdésre választ kapni,

mindre, ami felmerülhetett.

 

jó lett volna újból közösnek érezni

az akkori, az átélt érzelmeket,

jó lett volna újból közösnek érezni

a régi, megmaradt emlékeket.

 

nem sikerült.

 

hiába fürkésztük-kerestük egymást,

nem találtunk mást,

csak ismerős idegent.

 

hiába mosoly, nevetés, könny, emlékezés,

az ötven éve befagyott jég

fel nem engedett.

 

pedig csak csendes megértést,

elfogadást, feloldást szerettem volna,

nem hangos múltidézést,

leszámolást, vagy bármilyen jövőt.

csak egy kis békés jelent.

 

nem sikerült.

 

Kékszakáll bezárva találta a hét kaput,

amin döngetett,

Judith, a volt Kedves, belülről gondosan zárta be azokat,

s be nem engedett.

 

a bezárt kapukon, bástyákon, árkokon

félénk kopogásom elveszett,

a védő harcos magánya felé nyújtott

bátortalan fehér zászlóm

csak érthetetlen, veszélyes jelzésnek tűnhetett.

 

nem sikerült.

 

hallom, értem, de meg nem érthetem,

hogy mi és miért történhetett veled,

hallom, értem, de fel nem foghatom,

hogy a sorsod sors-szerűen így végezzen veled.

 

hallom, értem, de meg nem érthetem,

hogy célokat tűzve magad elé,

senki sem figyelmeztetett:

nem a cél, nem a kínlódás,

az út, az eszköz a fontos,

hanem a közben megélt élet a lényeges.

 

halld meg, értsd meg, hogy

aki magával nem tud békében élni,

annak sorsa bevégeztetett:

hogy is szeretne, szerethetne valaki is bárkit,

aki magával soha – sohasem elégedett?

 

nem sikerült.

 

azt mondtad, használtak, utáltak, lenéztek,

elnyomtak, kiközösítettek mások,

mert idegen vagy köztük, idegen nekik,

más vagy, nem az, aki bennszülöttként

mindenkinek kellett, megfelelt,

 

de én szívemben emlékszem arra a kedves,

szeretetre méltó-vágyó lányra,

aki meghódított, megbolondított,

s boldog rabjává varázsolt, amíg szeretett.

 

hogy történhetett ez? ki az, aki téved?

ki, miért, hogyan, és miben tévedett?

miért és minek a kínlódás, a kétarcú élet, a bezárkózás,

és ha működik egyáltalán, meddig működhet ez?

 

nem sikerült.

 

valamikor volt egy közös, fájó pont az életünkben,

ahonnan egy időben, hasonlón bántva, megbántva, sérülve,

két különböző irányba indultunk el.

 

„mi jobb, úgy boldognak lenni, hogy közben mást el sem tudsz képzelni,

vagy végig járni egy nehezebb, hosszabb utat, hogy ugyanoda juss?

azt hiszem, én inkább az utóbbit választottam,” írtad akkor nekem.

 

úgy tűnik, neked sikerült: a nehezebb, a hosszabb út,

amit kívántál, megtalált, maga alá gyűrt, s nem engedett,

 

de szerintem nem te választottad az utad,

az út választott tégedet,

rajtad legfeljebb annyi múlott csak,

hogy hogyan és hova jutsz el rajta,

ha engeded.

 

hiába a szándék, a folytonos harc, menekülés,

hallom szavaidból, a küzdelem keménnyé,

hideggé, rideggé tette életed.

 

én nem választottam magamnak utat.

csak magamra maradtam, s egyedül indultam tovább utunkon,

de miattad már csak nélküled.

 

hosszasan, sötétben, vaksin tapogatóztam valami kinyújtott segítő kéz felé,

de évekig nem akadt, aki meghallott, meghallgatott, elfogadott volna,

hogy láttam volna, hogy hogyan, hogy kivel, hogy miért menjek, és merrefelé.

 

aztán lassan tisztult az ég.

megláttam, az utakon mások is,

párjukat keresve járnak mindenfelé.

 

hiányzott sok minden, de aztán rájöttem:

addig nem lesz béke körülöttem,

míg békében magammal, másokkal, el nem fogadom,

hogy elfogadó legyek magam, és mások felé.

 

aztán szerencsém lett.

 

egyszercsak akadt egy lány,

aki, máshonnan érkezve, de hasonló úton járva

ugyanakkor ért pont oda, ahova én,

 

beszélgettünk, barátkoztunk, megismertük, megszerettük egymást,

és döntöttünk, közösen megyünk tovább, míg egymással,

egymásban látjuk a közöst, az örömöt és a célt.

 

szerencsém volt.

 

a megtalált – rám talált útitárs velem jött,

kitartva, megosztva egymással mindent,

mi közös, mindent, mi öröm, gond, és magát a célt,

 

látva, tudva, elfogadva egymás hibáit,

vállaltuk a terheket is, mindent, mi közös,

mindent, mi öröm, gond, és magát a célt,

 

mert nem a saját utad, a saját célod a fontos,

hanem a társ, akivel közösen érheted el azt,

mindent, mi közös,

mindent, mi öröm, gond, és magát a célt.

 

hát így volt. hát így lett. hát így van.

 

de továbbra is kérdés marad a kérdés:

ki járt végül jobban: aki választotta a nehezebb utat,

vagy az, akinek csak jutott az út,

de kitartott rajta, s lassan, békével a végére ér?

 

lehetett-e, lehet-e választani egyáltalán,

vagy csak jól-rosszul végigélni,

végigvinni azt, amit a sors kimér?

2023.09.22. (67 évesen)

illusztráció: Bartók, Bluebeard’s Castle, 1979., (YouTube, Balázs Béla, Sass Sylvia, Kovács Kolos, Szinetár Miklós)

Beliani – Puppy 15s HU Horizontal (youtube.com)

Ivántsy Gábor
Author: Ivántsy Gábor

Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...

Megosztás
Megosztás

4 Responses

  1. „nem a cél, nem a kínlódás,
    az út, az eszköz a fontos,
    hanem a közben megélt élet a lényeges.”

    Hosszú, tartalmas a vers, sok gondolatot és kérdést felvet.

    Szeretettel: Rita

  2. kedves Rita, köszönöm szépen ezt, és a napokban küldött többi értékelést-véleményezést is.

    írásaim nemigazán „versek” (bár formailag valóban akár annak is tűnhetnek), inkább csak írásba foglalt érzések, érzelmek.

    jó, és örülök neki, ha ismeretlen másokban „gondolatokat és kérdéseket” vetnek fel, és még jobb, ha azok meg is fogalmazódnak, például az általuk generált „válaszversekben” …

    köszönettel: Gábor

  3. Igyekszem az érzéseim, gondolataim én is szavakba foglalni, hogy vers, hol próza formájában. A hozzám leginkább közelálló műfaj a szatíra, mármint azt gondolom, hogy talán abban vagyok „jobb”.

    Szeretettel: Rita

  4. facebook levelezés:

    P 20:22
    Te küldted
    kedves Irma, örülök, hogy tetszést aratott a „Judith és Kékszakáll” című írásom. mivel ez egy elég személyes jellegű „alkotás”, érdekelne, hogy miért? köszönettel: Gábor
    Szo 19:50

    Irma küldte:

    Kedves Gábor! IR tag vagyok én is, de én novellákat írok, a versekhez nem értek, pláne írni? Eszembe sem jut. Olvasom az ismerőseimét, ha tetszik odateszek egy jelet.

    Ez a vers kivétel volt. Annyi minden megragadott benne, sorok, amik mellbevágtak, sorok, amik pofon vágtak.

    Az élet keserű és rossz oldala, a feloldozás, amiről még magam sem tudom eldönteni valóban megoldás és feloldozás-e. Lehet-e igazán felejteni?

    Lehet-e valóban úgy továbblépni, hogy minden más feledve legyen és elégedett legyek?

    Értem a személyességet és az egyediséget a versben, de annyiunk életében benne vannak ugyanezek a kérdések és válaszkeresések, hogy ez a vers – bizony kedves Gábor – sokunk kérdéseit felveti.

    Újraolvasva még jobban tetszik! Lehet, hogy te (69 éves vagyok) mást akartál elmondani, de nekem ez jött át és érintett meg nagyon. Köszönöm, hogy olvashattam! Üdv. Irma

    19:45
    Te küldted
    kedves Irma, köszönöm szépen. különös érzés, amikor valaki megköszöni, hogy „olvashatta” ezeket a gondolataimat, pedig hát ez csak egy amolyan egyszerű betűkbeszedett magambanbeszélgetés…
    Elküldve

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Így aludj

Így aludj   Álmod könnyű legyen, Mint a téli hó pihék; Mezőről s virágokról álmodj, Melyen repülnek a lepkék. Láss csodákat, S szép messzi földeket;

Teljes bejegyzés »
Versek
Ivántsy Gábor

en.krisz

kisKrisz -nek valahogy mindig mással vagyok, amikor valakivel lennem lehetne. veled is: mire az éjjelvonat gőzös-hideg reggelbe zakatolt, eltűntem a szemed elől. kedves voltál, de számomra halva született zsoltár

Teljes bejegyzés »

Nyári hőségben

1. Nyár van és igazán nagyon meleg. Messzebb elmosódnak az árnyak. S én távoli lidérc-képbe merengek. Minden mozdulat új erőt von el. S egy egykori

Teljes bejegyzés »

Bársony palást

Szeretettel osztom meg új versem. Hullámok új vizeken. 🙂   A Bársony palást a Bársony-trilógiám első része. 😉       Author: Faragó Maia Faragó

Teljes bejegyzés »

Nagyapa

Nagyapa   Rosszkor született, rossz helyre, mikor több mint 110 évvel ezelőtt meglátta a napvilágot. Cserébe olyan őserővel ruházta fel a természet őt és korosztálya

Teljes bejegyzés »

Virágok,állatok,emberek

Edit Szabó : Virágok,állatok,emberek „Aprócska házban, völgy ölén „, ölében cicával itt éldegél anyóka a mesebeli házban, körötte virágok pompáznak, gyönyörködik saját világában. Körben az

Teljes bejegyzés »