Fahíd. recseg-ropog, össze akarna dőlni, nem sikerül. Alatta patak volt. Most sziklák, kövek, kavicsok fekszenek a pillérek körül. Ha egy kóborló lépéseivel felébreszti őket, felragyog az arcuk. A vízre emlékeznek. Ilyesmi azonban ritkán történik, ugyan ki járna erre, minek? Nem tűnnek itt fel aranymosók, sem tolvajok, sem detektívek, sem újságírók. Nincsen híre a vidéknek, nincsen pulzusa, vérkeringése, csak kóbor lelke.
Neve is van a kóbor léleknek: Eurobinson.
Látja, a fahíd össze akar dőlni, mert nincs mit összekössön. Nincsenek partok, csak egy árok két oldalán lejtőkkel, de semmi sem egyengeti, semmi sem termékenyíti. Az árok egyik oldalán túl áll a város, a másik oldalán túl próbál élni az erdő. Nem látogatják egymást. A város nem érti az erdőt, az erdő sem a várost. A város azzal vádolja az erdőt, hogy nála mindig vasárnap van, s ez mégis csak túlzás. Nem hiányzik neki igazán az erdő, van neki közigazgatása, kaszinója, menhelye. Az erdő kibírja város nélkül, bár néha sóhajtozik, még van lélegzete. A hamburger sem hiányzik neki. És az ember?
Az ember egy olyan lény – emlékezett Eurobinson – aki koncesszióban kibérli egy életre a várost. Külföldi is marad benne örökre. Néha kimenekül belőle az erdőbe, de igazán már nem tud sokat kezdeni vele. Arra már rájött, hogy talán még sem kellene minden fát kiirtani, de itt sem álruhák, sem álarcok, sem utazási bérletek. Nincs protokoll. Itt hangyabolyok épülnek, és darazsak száguldanak sebességhatárok nélkül. A mókus sem keresi a vészjelzőt, ha nem működik a lift. Persze történnek itt is vad dolgok, a csapások mentén a leveleken vércseppek árulkodnak róla. A tisztáson őzbakok vívnak párviadalt kifulladásig, a vesztest a reménytelensége talán épp egy vadász célkeresztjébe vonszolja…
De ki tudja még, mit rejteget az erdő mélye? Különben is – gondolkodott el Eurobinson egy faágon ringatódzva – vajon a bújócskázó vagy a hunyó fárad-e el jobban? Nem kellene annyira komolyan venni! – vakarta meg a fejét oda aztán meg vissza…- Lehet az életet nem komolyan venni? És ha csak egy van belőle?
És ha valójában tündér jár a sűrűben? Ha megleped, néhány hajszálát marasztalja majd egy-egy ág, emléket lopva a reggeli napnak, amelyet a szerelem hajt fel az égre?
Elég az álmodozásból! – hunyta le szégyenlősen Eurobinson a szemét. A realitások tudomásulvételére figyelmeztet a híd korlátjának recsegése is, amelynek támaszkodva az erdő titkait kutatta tekintetével.
Nem tudott kiszakadni innen. A kiszáradt patakmederből cirógató dallamok kúsztak utána, ha a város, a megélhetés, az állás felé indult. Az erdő most sem engedte, az egyik kavics mesélni kezdett: ,,Valamikor itt olyan vasárnapok voltak! Erős, egyenes tekintetű, életvidám emberek éltek itt, pufók cipókat gurítgatott az ölükbe a kemence, s megesett, a fa alatt alvót fejére hulló gyümölcs ébresztette fel. Vasárnap a tánclépésekből ki lehetett olvasni gazdájuk szándékát, ez a szándék, a férfiszándék, a lányok dereka körül ólálkodott, ritkán hasztalanul. Talán a patak csobogása volt mámorító, vagy a malom forgatta a virágillatot olyan örvénybe, amely magával ragadta a lelkeket.”
– Hogy aztán majd mindannyian a városba kössenek ki – vetette közbe Eurorobinson, mire a kavics pillanatra elhallgatott. Kár lett volna vitatkozni, majd inkább beismerően folytatta tovább:
– Valahonnan egy ismeretlen tűnt fel köztünk, léket vert a földbe, megszúrta a sziklát, lefejezte az évszázados fatörzseket, gyárba terelgette a legényeket, és a patak vizét is elterelgette valahova. A lányok eleinte otthon maradtak, majd követték a legényeket, csak az öregek maradtak, akiknek túl hallgatag lett az otthon. Nézték a napraforgót, bámulták, hogy dorombol a macska, csak a gyerekek…na ők egyre ritkábban jöttek haza. Az emberi sorsok a futószalagok ütemére és a lövészárkok irányát követve teljesedtek be. lndulatait mindenki duzzasztógátak mögé , dossziék mélyébe rejtette. A felnőtt gyerekek, már akik felnőhettek, túlterjeszkedtek a merészség határain, lecsúsztak a meredek meddőhányókon játékokat keresve, végül találtak néhány okostelefont. Azóta nyomkodják…
Eurobinson indulatosan kiáltott fel: Valamit tenni kellene, legalább nekem! De én hasztalan tétlenkedő, mintha nem is lenne más dolgom, mintha ő is ezt akarná, azon tépelődöm, milyen színű is a szeme?
Kinek, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött a patak legpufókabb kavicsa.
– Annak a lánynak, akinek már alig van vasárnapja. Még ez a megsérült, felborított vasárnap sem teljesen övé. Szalad vissza a városba, nekem meg még annyi sem jut, hogy a szemébe nézzek! Pedig mi mindent látok benne! Látok benne régebbi korokat, látom a gyermeki rajzaimat, a vigyorgó napot, a pipacsincselkedésű mezőket, no meg az óriásnyulat, amely úgy ropogtatta a fűszálat az erdei tisztáson, mintha a világ fenntartásának ez lenne az örök rituáléja…Látom benne a nyári szellőben hullámzó rétet, a burrogó galambpárt, a Bodza-forráshoz vezető pillangót…Ez mind az ő szeme, amikor belénéztem, másodpercre villant csak az írisze, de azóta azt kell újra látnom. Bújjék csak el a vasárnap, csak ő ne! Ennek a szemnek a viselőjével kell nekem új patakot, hidakat keresni, átkelőhelyeket énekelni partok, világok, emberek közé. Így nem vénülök meg. Nélküle széthasadok, elkorhadok.
– Te csak révülsz, ember! – csóválta meg a fejét a rozoga híd karfájára szállt fácánkakas.
– Az a kéz nem is hívogat téged, az a városba merül. Talán várja a futárt a plazából…Minden más fontosabb neki, mint te. Beszippantotta a ragadozók klubja, épp tanulja az érvényesülést. Közben csőtöréseket, felszedett járdaköveket kerülget, mert készül az új. Ő is megújul, már fel sem fog téged ismerni, nem is köszön már, integetni végképp nem fog! S talán nem is hiányzik már neki a vasárnap…Városiasodott…
– Nincs más hátra akkor, nekem kell bemennem a városba… Átgázolok érte hétköznapok kordonán, a meddőn percpergető órák farkasvermein, átugrom eltűnt vasárnapok rég elfelejtett ösvényein. Útlevelemet költő állítja ki, célba érek, ha útba igazítanak, otthon vagyok, ha tábortüzet találok. Ha lábam nyomát nem rúgja szét bakancs, megtalálom őt. Én nem rejtőzködöm, nem mentegetődzöm, nem érvelek. Utazom! Valamikor én is Ithakából indultam, vagy Urból. Mindegy. Templomom a szándék: nappal és éjszaka is betakarom , ha fázik. Vasárnap színű szemét nézem, benne vége a végítéletnek, Isten restaurálta az embert, új lelket lehel belé: végre élni fogunk!
– Mit csinálsz, vasárnapos ember, ha nem találod a városban?
– Az erdő koronaékszereivel terítem léptei nyomát. Megkeresem a költő szobrát, ilyen szobor minden városban akad, és mesélek neki róla. Megkérdezem, aludt-e már erdőben, csillagok alatt, legalább képzeletben. A képzelet fontos, és az álom is. Reggelente hajóm zátonynak úszik, és én kiúszom a partra. Európai part, egy földszintes Közép-Európa partja. Talán beülök egy ideológiába és körbekocsikázok néhány bölcsesség és dogma között. Nekem is képzelet már a vasárnap, az erdő, sok vén fám jutott szénégetők kezére, de egy liget él még bennem egy fél óra vasárnapig nyitott kapukkal. Ha az, akit keresek, követ, kivájt szemű tájolók, kidobott órák, nullás számú buszok, vagy villamosok maradnak mögöttünk.
A patakmeder kavicsai felsóhajtottak:
– Furcsa egy táj a vasárnaptalanított vidék, évszázadokon át dúló mágneses viharok lehetetlenítették el mára a pontos navigációt. Mérhetetlen önfegyelemmel illik ott tüzet csiholni, s éppen csak akkorát, amelyben még megperzselődnek a téveszmék. Az óceánjárók ezt a pislákoló fényt is szem elől tévesztik, és nem küldenek csónakot a partra.
– De hát hova is vinnének innen! – bólintott Eurobinson…Az emlékek, a lábnyomok, a borúk és a derűk idekötnek: a városba és az erdőbe. A tündérhaj is ott az ágon. A Nap abban látja magát a legszebbnek… éppen itt…vasárnaposan…még hétfő reggel is…
Author: Tajti József Zoltán
Tajti József Zoltán vagyok, 1966-ban születtem Zircen, Balatonedericsen élek. Budapesten az ELTE TFK-n diplomáztam 1994-ben. Általános iskolai magyar-történelem szakos tanár vagyok, Révfülöpön tanítok. Kb. egy éve kezdtem rendszeresebben írni, korábban iskolai lapokat szerkesztettem, a sümegi Marcal-parti újságban jelentek meg közéleti írásaim, 2000-ben az 1956-os Műegyetem Alapítvány Az utolsó lövés című válogatásában jelent meg Őszi kokárda című novellám. Utóbbi időkben verseket is írok, de inkább prózai irányultságú vagyok.