Létezik a valóság, létezik a fikció és ami a kettő között életre kel.
Violet az iskola mosdójában zokogott. Remegő kézzel nyúlt egy újabb nyugtatóért. Reménykedett benne, hogy a fájdalomcsillapító és a nyugtató keveréke segít neki abban, hogy egy kicsit ne érezzen … semmit. Elvettek tőle mindent, amiért küzdött. Ellopták a bizalmat, a szerelmet, ellopták az utolsó csillagot is a fekete égboltról. A remény, hogy valaha tartozni fog valahova, megszökött a lány elől. A düh végig futott erein, az egész testében. Csapkodni kezdte a csempét. Miután zokogása alábbhagyott, erőtlenül suttogta „segítség”. Bezárták a lelkét. Elvárták tőle, hogy tűrjön, megvetették, kinevették. Violet hazudna, ha azt vallaná, hogy a halál még nem hívogatta. Szirének éneke volt ez, drága orvosság. A legdrágább fajta. De a hídon átmenni gyávaság lett volna. Másra hagyni a fájdalmat szégyen és szánalom. A szavakat azonban nem tudta leradírozni magáról, mert a bőrére voltak vésve. A teste magába szívta a borzalmat és bezárta oda azokat. Ott a lelke mélyén várta azt az egy szót „bocsánat”, de pontosan tudta, hogy soha nem fogja megkapni. Violet a mosdóban ülve várta, hogy elméjét elnyelje a sötétség. Szemei lecsukódtak. A teste cseppfolyóssá vált, csontjai, mint a homok és virágszirmok a lágy szellő hatására eltűntek belőle. Két világ közötti pengén táncolt és nem bánta, hogy érzi a végzet illatát.
Két világ között átívelő híd. Alaposan megmunkált beton. díszes kanyarulatok és csigák. Az utat vastagon narancssárga virágszirmok borították. Violet csak állt. Nem tudott megmozdulni. A gyönyörű látvány nem volt más, mint hiteles hazugság. Hamis ígéret, hogy megszűnik a fájdalom. Egy ígéret, ami nem teljesül be. Egy szerelem, amit fel kellene éleszteni. És egy tükör, Violettel szemben. A lány megijedt. A szél suttogott a fülébe. Mindent, ami valaha számított. Violet a tükörre nyomta tenyerét. Egykor nem így nézett ki. Régen boldog volt. Elvettek tőle egy álmot, ami az övé, csakis az övé lehetett volna. Felégettek egy hidat és most már semmi sincs amiért küzdene. Harcolt. Folyamatosan harcolt. Senki nem értette meg mekkora vihar tombolt benne. Néha azt kívánta bárcsak testet cserélhetne valakivel. Valakivel, akinek kevésbé fáj, vagy lepereg róla. Annyi álmatlan éjszaka és annyi fojtogató gondolat. A magány meggyötörte. Pontosan tudta, hogy már soha nem lesz az, aki volt.
A hídon lámpások gyúltak. A tükör Violettel szemben megrepedt. Apró szilánkok hevertek szerteszét. A lány kezdte azt hinni, hogy megőrült, de valójában most volt igazán magánál. Két világ között vergődött, de nem adta fel. Érezte, hogy neki is jár a boldogság, amiért egész életében szenvedett, amiért mindenki meghurcolta a sárban. Ő nem tett semmit. Semmit az ég világon.
- Engedj el! – suttogta egy hang.
Violet megfordult. Egy szellem volt. Szeme sötét volt és vörös egyszerre. Ruháját foltok borították, lába csupasz, haja pedig kócosan kontyba volt fogva a feje tetején.
- Ki vagy te? – kérdezte Violet.
- Én TE vagyok! – felelte a szellem. – Engedd el magad! Te nem hibáztál! El kell engedned! – miközben kecsesen odalépdelt saját képmásához. – Megérdemled a boldogságot! Engedd el a kezem! Ne ragaszkodj a sérelmeidhez!
- Nem tudom elfelejteni, hogy megaláztak! A bőrömre van vésve a történetem.
- Nem kell elfelejteni, csak bocsáss meg! Magadnak és mindenki másnak. – simogatta meg a szellemalak Violet arcát.
Violet szemei megteltek könnyel. Már nem tudta megállítani őket. Ott a virágszirmok között folyamként ömlött ki lelkéből minden kínzó fájdalom.
- Zokogj! Semmit ne tarts odabenn! – parancsolta gyengéden a szellemalak, amely halványodni kezdett.
- – Nézd ki van ott! – mutatott a lány mögé.
Violet háta mögött ott állt a fiú. Az a fiú, akire a lánynak szüksége volt, aki megmentette.
- De hát ez hogy…..- fordult a lány a képmás felé.
- Büszke vagyok rád! Köszönöm! – a szellem már a szélben suttogott. Fátyolos alakja a hídon éterien lebegett, majd eltűnt a virágszirmok között.
Violet ruháját fehérre festették a fények. A fiú szorosan az ölelésébe vonta. Már nem a hídon álltak. Egy végtelenségbe nyúló virágos réten kéz a kézben.
- Vége van Violet!
Author: Szalai Regina
„Két világban élek. Az egyik a valóság, a másik pedig az amit én teremtek.”
