Talán írói munkáját az elmúlt időben elhanyagolta a híres James Benett. Könyvei azonban még mindig a listák vezetői voltak. Az író már semmiben nem talált értelmet. Abbahagyta a miértek után való kutatást, befejezte a szerelem keresését. Nem volt öreg, hogy kíváncsisága alábbhagyjon, sőt … éppen csak túltette magát a huszonötödik életévén. Mégis úgy érezte magát, mint aki valósággal súrolja a hatvanat. Lehet csak megunta a sajtótájékoztatókat, a megjelenéseket és a hasonló tevékenységeket. Odáig jutott James Benett, hogy gömb kialakítású üveg télikertjéből bámulta a semmit. Ráadásul mindezt egy hintaszékből.
Az eső szakadt és James szíve is ugyanúgy hasadt szét a semmittevés sivárságától. Talán azért mert elhagyta a szeretője? Vagy azért mert a családja nem beszél vele? Nem akart találgatni, vagy okokat kreálni és még mélyebbre ásni, csak azért, hogy még jobban fájjon neki a semmi. Egy idő után az ember már csak bámul. Mereng az élet értelmén, a munkán, a rangon, a pénzen és leginkább azon, hogy valójában ki az az ember, aki gondolkodik a testében. James Benett soha nem gondolkodott. Általában a könyveit is úgy írta, mintha diktálták volna fentről. A szavak, amik a lapon díszelegtek mind az Istené voltak. Egytől egyig. Talán Linda, a papírra vetett hölgy is ezért ment el mellőle. Linda csak egy ficka volt egy cetlin. Vagyis valakinek biztosan, de James nem így tekintett rá. Olyan hölgynek tűnt, aki az elegáns kalapot inkább baseball sapkára cseréli, és fordítva hordja. Mikor először megrajzolta olyan tökéletes volt. Friss virágillatot képzelt a nő mellé. Az első rajz olyan volt, mint James legjobb és legzamatosabb borgyűjteménye. Nem is tűnt valóságosnak. Aztán idővel a rajzok, olyan … igazak lettek. Nem voltak már tökéletes, karcsú idomok, ápolt haj, vagy sima arcbőr. Striák a hason és pattanások az arcon. Nem James akarta így. A kezét mintha irányították volna. Linda, a rajzolt nő, olyan volt, mint múzsa a káoszban, amit életnek nevezett. Sehol nem látott még ilyen nőt. Aki elfogadja magát úgy, ahogy van. Nem küzd a tükörképe ellen és nem bántja önmagát. A férfi mindenhol és mindenkiben Lindát kereste. Egy olyan firkát, akit bár ő alkotott, nem létezett a valóságban. Szenvedélye lett a keze által alkotott személy. Függött. A semmitől. Azt akarta, hogy a nő, akit Lindának nevezett,bezárja a bőrébe, a csontjaiba, a szívébe. Reménykedett, hogy egy nap, majd ha kinyitja az ajtót, ő jelenik meg. De nem történt ilyen. A családja bolondnak titulálta. S James már néha magának is bevallotta, hogy bolond volt. A hírnevét eldobta. A semmittevés múzsája úgy ragaszkodott hozzá, mint lélek a testhez és ő rabszolgája lett. Szánalmasnak tartotta magát. Pár hete egy borongós hajnalon kidobott minden rajzot a nem létező hölgyről. Összesen harmincat. Majd egész éjjel hányt. Azóta sem tudja, hogy az undor váltotta ki, vagy az elengedés enyhe jele volt mindez. De már nem akarta tudni. Azt viszont annál inkább, hogy mikor végez vele a függőség és a depresszió. James Benett nem félt a haláltól. A semmitől viszont annál inkább. Így hát hagyta,hogy az idő feleméssze a testét, az érzéseit és a gondolatait. Elméjének zakatolását a csengő hangja szakította félbe, hátha felébred szorongásából. Nehézkesen kikelt jól megszokott hintaszékéből és elcsoszogott az ajtóig. Nehéz szívvel sóhajtott, majd kinyitotta az ajtót.
Linda
Előtte állt a rajzolt nő. Szürke grafit szemeibe bámult. Nem tudta mit kellene éreznie. Leginkább elveszettnek gondolta magát. Kérdések csüngtek a levegőben. Ezt vártam? Szürkeséget és grafitot? Ezért dobtam el magamtól az életet? Még mielőtt James Benett megszólalt volna, Linda szorosan magához ölelte. Fojtogatva szorította a férfi testét, pedig csak firkaként jelent meg előtte. James érzett valamit. Valamit, ami nem hasonlított a nyugodtság puhaságára. Kezei, karjai, amikkel Lindát ölelte koszos tintává olvadtak össze. Olyan volt akár a szurok, amiben benne ragadt. Szíve lefolyt a borda csontjain. Már nem látott, már nem hallott, nem érzékelt. Fekete tócsaként terült el a fehér szőnyegen.
Így történt hát az, hogy James Benett nem tudott elmenekülni a végzete elől. Linda lefeküdt mellé, majd darabokra szakadt, mint egy papír. A rajz már nem volt egyben. Már semmi nem létezett. Ő lett a múzsája, a maga kegyes kis káoszában.
Author: Szalai Regina
„Két világban élek. Az egyik a valóság, a másik pedig az amit én teremtek.”
