Valahányszor felnézett az égre, Szélvihar szinte hallotta magában az apja hangját, amint éppen arról mesél neki, hogy odafent, a világra boruló jégkupola tetején egy óriás lakik. A mondák szerint ez a behemót lény le szeretne jutni a földre és elpusztítani mindent, ezért újra és újra végighúz a jégen egy égő fáklyát, amelynek olyan erős a tüze, hogy még idelentről is érezni. Egy nap bizonyosan sikerül majd áttörnie, akkor aztán mindent és mindenkit megsemmisít. Ennek gondolata gyerekként egészen megrémisztette Szélvihart, és valamennyire még akkor is aggasztotta, amikor már felnőtt férfivá ért. Az ő saját kis világa aztán még azelőtt semmivé lett, hogy az óriás bevégezte volna feladatát.
Nemrég ugyanis, miután alaposan eltévedt vadászat közben, arra tért vissza a törzse táborába, hogy ott mindenkit lemészároltak. A nyomok alapján Szélvihar arra következtetett, hogy kardfogúak támadhattak a társaira, akik próbáltak védekezni ugyan, de végül alulmaradtak. A ragadozók láthatóan néhányuk húsából belakmároztak, de a legtöbb tetemhez nem nyúltak hozzá. Amikor Szélvihar odaért, a vadállatoknak már hűlt helye volt. Noha legszívesebben a kardfogú bestiák után indult volna, mégis inkább nekilátott, hogy eltemessen mindenkit. Mire végzett, úgy érezte, hogy nemcsak az ereje, hanem az életkedve is elhagyta. Először nem tudta, mihez kezdjen, de aztán eszébe jutott, hogy hallott egy klánról, akik valahol távol, a cégtelennek tűnő füves pusztákon túl élnek, és úgy döntött, felkeresi őket, hátha befogadják. Akkor indult útnak.
Több éjszaka eltelt már azóta, hogy nekivágott a pusztának, de azóta még egyetlen élőlénnyel sem találkozott. Szerencsére azonban bőven el volt látva szárított hússal, amit azon a szánon húzott maga után, amelyre a sátrát is felpakolta. Ennek az illatát érezhette meg a két hófehér farkaskölyök, amelyek egyszer csak utánaszegődtek. Szélvihar először elzavarta őket, és idegesen körbekémlelt, attól félve, hogy az anyafarkas bármikor rátámadhat, de közel s távol nyomát sem látta másik állatnak a kölykökön kívül. Mikor a két apróság rövid idő után visszamerészkedett a szánhoz, Szélvihar első gondolata az volt, hogy ha legalább az egyiket elkapja, végre friss húshoz jutna, de végül támadt egy jobb ötlete.
Felidézte, hogy apja – aki eredetileg nem az ő törzsükből származott, és fiatalon sokat vándorolt – egyszer régen azt mesélte neki: vannak emberek, akik egyes állatok kölykeit magukhoz édesgetik, aztán felnevelik azokat, és ha húsra van szükségük, csak leölik az egyiket. Úgy döntött, hogy tesz egy próbát a kisfarkasokkal, mert ha sikerülne magához szoktatnia és magával vinnie az állatokat, a szőrméjük és húsuk később remek ajándék lehet annak a törzsnek, amelyet megtalálni remélt. Biztos volt benne, hogy szívélyesebben fogadják majd, hogyha nem üres kézzel érkezik.
Így hát Szélvihar leguggolt a szánja mellett, és hívogatóan kinyújtotta kezét a nem messze álldogáló farkaskölykök felé. Az állatok néhány pillanatnyi habozás után kíváncsian odaballagtak hozzá, és előbb csak a kézfejét szagolták meg, aztán pedig alaposan körbeszimatolták. Ekkor Szélvihar elővett a mamutprém bundája alól egy darab szárított húst – amelyet arra az esetre tartott ott, ha menet közben megéhezett volna –, azt két darabra törte, és odadobta a farkasoknak. A két állatkölyök szinte egyszerre csapott le az ételre, és rögtön rágcsálni kezdték. Szélvihar elégedetten mosolygott, aztán felállt, és megvárta, amíg a kisfarkasok végeznek a hússal, közben a lándzsájára támaszkodva folyamatosan a környéket kémlelte. Továbbra sem látott semmilyen mozgást, a fűszálak hajladozását leszámítva halottnak tűnt a táj.
Amint a kölykök az utolsó falat húst is eltüntették, Szélvihar eltette a lándzsát, majd átvetette vállán a szán kötelét, és húzni kezdte. Néhány lépés után hátrapillantott, és elégedett mosollyal nyugtázta, hogy a két kölyök utánaindult, és serényen kapkodták apró lábaikat, hogy lépést tartsanak vele. Onnantól kezdve ők hárman együtt vándoroltak. Szélvihar hamar megszokta új útitársai társaságát, ami kifejezetten jól jött neki a hosszan tartó magány után. Idővel azon kapta magát, hogy amikor a pihenői közben leül, beszélni kezd a kisfarkasokhoz, mintha csak emberek lennének. Cserébe a kölykök elszórakoztatták azzal, ahogy egymással birkóztak vagy egy-egy faággal játszottak.
Szélvihar egyszer csak azt vette észre, hogy meg tudja különböztetni a korábban teljesen egyformának látott fehér farkasokat: halvány árnyalatokat és foltokat fedezett fel a szőrzetükön, amelyek egyedivé tették a kinézetüket. Aztán egyik éjszaka, amikor a felerősödött szél miatt kivételesen beengedte maga mellé a sátorba a kölyköket, és arról kezdett mesélni nekik, miért hívják Szélviharnak – felidézte a családjától hallott elbeszélést, amely szerint a születésekor hatalmas vihar volt –, hirtelen úgy döntött, hogy nevet ad a két kicsinek. Azt, amelyiknek a szeme alatt halványbarna, lefelé mutató csík volt, Gyászolónak nevezte el, mert az jutott eszébe róla, hogy úgy néz ki, mintha az elvesztett anyját siratná. A másik farkas pedig a Morcos nevet kapta, mert neki a feje közepén volt egy halvány folt, ami miatt úgy festett, mint aki állandóan ráncolja a homlokát. Onnantól kezdve mindkettőjüket a saját nevükön szólította, és idővel egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy már az állatok is megtanulták azokat.
Ahogy a farkasok egyre nagyobbak lettek, szokásukká vált, hogy egymást kergetve, vagy csak úgy, egymagukban egészen eltávolodtak a szánt húzó Szélvihartól. Ilyenkor azonban elég volt utánuk kiáltania, és a kezével intenie, azonnal visszatértek. Később már az is elég volt, ha a kezét felemelte. Az állatoknak nemcsak a termete, hanem az étvágya is folyamatosan nőtt, így Szélvihar készlete erősen megcsappant. Szerencsére időnként el tudott fogni egy-egy egeret vagy nyulat, és olyankor ő maga inkább azt ette a szárított hús helyett. Egy este aztán, amikor a férfi a sátor előtt üldögélve várta, hogy megjelenjenek odafönt a titokzatos világító lények, amelyek valahogyan az égi jégkupola aljához tapadtak, Morcos jelent meg előtte, egy nagy patkánnyal a szájában. A farkas Szélvihar lába elő dobta a zsákmányt, aztán leült vele szemben. Ahogy az állat a szemébe nézett, hirtelen elfogta egy különös érzés, amit a törzse elvesztése óta nem tapasztalt. Önkéntelenül előrenyújtotta a kezét, és megsimogatta Morcos fejét, akinek láthatóan tetszett a dolog. Szélvihar nem tudott nem arra gondolni, hogy a farkas szavak nélkül is beszélni próbál hozzá.
Attól kezdve Morcos és Gyászoló egyre többször aludtak a férfival a sátorban, neki pedig szokásává vált, hogy ébredéskor meg lefekvéskor is mindkettejüket simogatta és vakargatta egy ideig. Amikor viszont úton voltak, egyre többször fordult elő, hogy a két állat messze elkóborolt Szélvihartól, aki a szán miatt csak lassan haladt. Legkésőbb sötétedés után azonban minden alkalommal visszatértek a farkasok, időnként véres pofával, amiből a férfi sejthette, hogy valahol vadásztak és belakmároztak az elejtett prédából. Szélvihar a gyorsaságukat ismerve nem féltette őket, csak attól tartott kicsit, hogy mi történhet, ha idegen farkasokkal találkoznak, különösen egy magányos hímmel. Arról már egy ideje meggyőződött, hogy Morcos és Gyászoló egyaránt nőstény, ezért elképzelhetőnek tűnt, hogy örömmel csatlakoznának egy kanhoz. De végül is úgy döntött: hagyja, hogy szabadon császkáljanak, mivel se megkötözni, se leölni nem akarta őket.
Egyszer aztán, amikor zavaros köd ereszkedett a tájra, és Szélvihar újfent egyedül haladt a szánjával, hirtelen a farkasok ugatására lett figyelmes. Aztán meghallotta a mamutok semmivel össze nem téveszthető hangját, mire rögtön megállt, mint akinek földbe gyökerezett a lába. Idegesen a lándzsájáért nyúlt, és ahogy ott állt a fegyver fanyelét szorongatva, fülét hegyezve, rájött, hogy nem hallja a hatalmas állatok lábainak dobogását, ami azt jelentette, hogy a csorda nem mozdult. Mivel azonban a farkasok továbbra is hangosan csaholtak valahol a távolban, úgy döntött, hogy megnézi, mi folyik ott, és aggodalmát legyőzve elindult a hangok irányába.
Jó néhány lépés után végül földerengtek szeme előtt a mamutcsapat körvonalai: a bestiák körben álltak, méretes agyaraikat kifelé mutatva. Szélvihar látott már ilyet, és tisztában volt vele, hogy a felnőtt mamutok így védelmezik kicsinyeiket a ragadozóktól. Ezt a helyzetet megnyugtatónak találta, mert ha a csorda rájuk támadna, itt a pusztában esélyük se lenne elmenekülni, biztosan agyontaposnák őt és a két farkasát is. Az viszont nem tetszett neki, hogy Morcos és Gyászoló a mamutokat ugatják, mert attól tartott, ezzel esetleg felhergelik az ormányosokat, amelyek aztán végül mégis nekik rontanak. Éppen ezért hangosan elkiabálta magát, és magához szólította a két farkast. Azok ketten először elhallgattak, majd még vakkantottak párat erőtlenül, de aztán végül odaszaladtak hozzá. Szélvihar simogatni kezdte az állatokat, miközben igyekezett megnyugtató hangon beszélni hozzájuk – szeme sarkából pedig azt figyelte, hogy mikor indulnak el a mamutok.
Miután a farkasok elhallgattak, a csorda tagjai hamar felbátorodtak, egy kicsivel később pedig már elindultak, és szerencsére nem az ő útvonalukon, hanem egy egészen más irányba. Szélvihar még egy kicsit várt, majd Morcost és Gyászlót magával hívva visszasietett a szánhoz, hogy együtt folytassák az útjukat. Közben azon morfondírozott, hogy az előbb vajon saját magát féltette-e jobban, vagy inkább a két farkast – és egyáltalán nem volt biztos a válaszban.
Sok éjszaka telt el, mire a köd feloszlott, és Szélvihar újra beláthatta a terepet. Ekkor szembesült azzal, hogy egy széles folyó felé közelednek, amely egyenesen keresztezte az útjukat. Mivel jobb ötlete nem volt, egészen a folyópartig elhúzta a szánt, aztán találomra elindult az egyik irányba, remélve, hogy előbb-utóbb talál egy szakaszt, ahol sekélyebbnek tűnik a víz. Elég sok időt eltötlött így, a parton haladva, amit Morcos és Gyászoló láthatóan élvezett, mert időről időre megmártóztatták a lábukat a vízben, miközben próbálták elkapni a felbukkanó halakat. Szélvihar ilyenkor mosolyogva nézte őket, és gondolatban hálát adott nekik, amiért elterelik a figyelmét. Egyre jobban aggasztotta ugyanis az a tény, hogy sehogy se talált átkelőhelyet.
Végül, miután több éjszakát is a folyó mellett töltöttek, és a férfi már kezdte feladni a reményt, egyik este különös jelenség tárult a szeme elé: egy ponton a folyóból hosszú fakarók álltak ki. Közelebb érve azt is észrevette, hogy az egymással szemben két sorban, ferdén elhelyezkedő karókon keresztben egy hosszú, ágaitól megfosztott fatörzs fekszik. Rögtön tudta, hogy itt emberek munkájáról van szó, hiszen magától nem jöhetett volna létre ilyen átkelő. Először ugyan egy kicsit bosszankodott, mert az egyértelműen látszott, hogy az építmény túl keskeny a szán számára, de aztán arra gondolt, hogy majd szétszedi, és darabokban átviszi azt. De úgy döntött, mindez ráér reggelig, ezúttal csak a sátorhoz használt szőrméket és karókat cipelte magával.
A fatörzs viszonylag stabilnak bizonyult, de Szélvihar azért az első alkalommal nagyon lassan, araszolva kelt át rajta, és közben a lándzsáját a feje fölé emelve igyekezett megtartani az egyensúlyát. Két farkasa ellenben egyszerűen átrohant, majd amikor a férfi visszaindult a sátor elemeiért, akkor ugyanilyen iramban követték. Egyik alkalommal aztán Gyászoló megcsúszott, és belepottyant a vízbe. Szélvihar ijedten kiáltott fel, de aztán rögvest megnyugodott, amint észrevette, hogy az állat ügyesen kievickél a vízből a túlsó parton. Amikor ő is átért, egy kicsit meg is szidta Gyászolót, de azért utána megsimogatta a fejét, és megvakarta a nyakát, amiről tudta, hogy nagyon élvezi. Mielőtt pedig nekiállt volna felállítani a sátrat, tüzet rakott, hogy a farkas megmelegedhessen és megszáradhasson a lángok közelében heverészve.
Később, mikor már a sátorban feküdt, és a mellette elterülő állatok szuszogását hallgatta, a férfi úgy döntött, hogy felhagy eredeti tervével, és nem keresi meg az errefelé élő törzset, inkább visszafordul. Nagyon hozzászokott már a két farkas jelenlétéhez, és biztos volt benne, hogy hiányolná őket, ha már nem lennének az élete részei. De legalábbis nem akarta volna végignézni, hogy leszúrják és megnyúzzák őket.
A következő reggelen, mire Szélvihar felébredt, már egyedül volt a sátrában. Ez nem volt újdonság, mivel gyakran előfordult, hogy Morcos és Gyászoló hamarabb felkelt, és míg ő aludt, elkóboroltak valamerre. Éppen ezért a férfi a legnagyobb nyugalommal mászott ki a szabad ég alá, hogy aztán előkaparja az előző esti sült hal maradékát a rejtekhelyként használt kőhalom alól, és megreggelizzen. Az étkezést követően szép lassan szétszedte a sátrat, miközben egy régi, gyerekkorától ismert dalt dúdolt, amelynek a szövegét úgy írta át, hogy róla és a két farkasról szóljon. Amikor végzett, szólongatni kezdte Morcost és Gyászolót, azonban a két állat nem szaladt oda hozzá, és a hangjukat sem lehetett hallani.
Szélvihar nem örült, hogy éppen most csatangoltak messzire az állatok, amikor szeretett volna visszaindulni, éppen ezért némileg bosszúsan indult el, hogy körülnézzen. Ahogy lépkedett előre a fűben, hirtelen megérezte, hogy egy enyhén emelkedő domboldalon halad. Aztán amint elérkezett a domb tetejére, hirtelen megváltozott előtte a táj, és ő rögtön megértette, hogy mi ennek az oka: míg a folyó felől lankás emelkedő volt, itt már meredekebb lejtő fogadta, így a domb egészen eddig eltakarta előle mindazt, ami azon túl elterült. Ezért nem láthatta eddig azt a cserjést, amely a domb másik oldalán húzódott, se azt a sátortábort, amelyet a bokrok mellett húztak fel.
Hirtelen támadt lelkesedése azonnal el is illant, amint észrevette, hogy odalent a sátrak között éppen két fehér farkasprémet feszítenek ki néhány karóra. Elkeseredetten térdre rogyott, felpillantott az égre, és magában azért fohászkodott, hogy az óriás ne várasson magára sokáig, szabadítsa meg végre a szenvedéstől. Néhány lélegzetvételnyi idő után felállt, és elindult vissza, a domb aljába, ahol a sátra állt. Ahogy haladt lefelé, egyszer csak füst szaga csapta meg az orrát, mire megszaporázta lépteit.
Author: Barna Benedek
Lengyel Menyhért és Veres Péter szülővárosában nőttem fel, a csodás világokat és különös figurákat felvonultató történetek bűvöletében. Idővel magam is elkezdtem ilyeneket kitalálni, a sztorik egy része pedig végül betűk és szóközök halmazaként egy lapon vagy fájlban végezte. Eleinte az ötleteimből többnyire rövidebb-hosszabb novellákat farigcsáltam – illetve néhanapján, ha az ihlet úgy hozta, megformáltam egy-egy versfélét is –, aztán a közelmúltban úgy döntöttem, hogy ideje nagyobb lélegzetű alkotásokba vágni a fejszét. Témát, műfajt, és hangulatot illetően szeretek kísérletezni, de elsősorban mesék és fikciós irodalom területén szorgoskodom. Terveimet pedig nem is számolom. Sokáig nem kerestem igazán a lehetőségeket a publikálásra, csak az utóbbi időben kezdtem ezzel foglalkozni, nagy örömömre nem is eredménytelenül. Egyik első hosszabb munkám, a „Mesélj még, Rémusz bácsi!” című mesegyűjtemény az Irodalmi Rádió gondozásában jelent meg 2024-ben. Időközben pedig több rövid írásom is napvilágot látott, ezekből válogatok az alábbi felsorolásban: – „A gödör” (novella, a „Cirkusz a moziban” antológiában, 2023); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/02/18/a-godor/ – „A minden kívánságot teljesítő gép” (mese, a Szitakötő folyóirat 65. számában, 2024); online is elérhető: https://ligetmuhely.com/szitakoto/barna-benedek-a-minden-kivansagot-teljesito-gep/ – „Miért ment szabadságra a Húsvéti Nyúl?” (fiktív levél, a „Mit rejt az üde függöny?” antológiában, 2024); online is elérhető: https://irodalmiradio.hu/2025/04/16/miert-ment-szabadsagra-a-husveti-nyul/ – „Elkeseredett haragosok” (novella, a „Falvak-városok”...