mottó: ki mint él, úgy ítél…
a szerelem képzet.
mit képzet:
maga a végtelen,
mely egyszerre kín és gyönyör
annak, akit magával ragad,
s a szerelem végzet.
mit végzet:
maga az ítélet,
az, ahogy leéled, átéled életed,
s csak remélheted, hogy ki nem tagad…
a szerelem harc.
mit harc:
háború,
melyben minden fél, mindig,
mindent nyerni akar,
s a szerelem sarc.
mit sarc:
vám, adó,
melyet minden fél mindig
magának akar.
a szerelem játék.
mit játék:
társas játék,
melybe könnyen belepusztulsz,
ha túl komolyan veszed,
s a szerelem szándék.
mit szándék:
magányos játék,
ha elhagyod, vagy elhagyott az,
akit szerettél, de már nincs veled…
szóval, mi is a szerelem neked?
2024.02.05., 68 évesen
illusztráció: Charlie Chaplin Híres – Ingyenes kép a Pixabay-en – Pixabay, fotó: Prettysleepy
további írásaim: Bejegyzések ‹ Irodalmi Rádió — WordPress
blogcím: Irodalmi Rádió | ivantsygabor (irodalmiradio.hu)
recenzió (by Ali)
Ivántsy Gábor „végzet (mely maga az ítélet?)” című műve nem regény, nem vers, — mégis lírai élményként olvasható, mert minden egyes sorában másként rezdül meg az emberi tapasztalat metaforikus leképezése. A mű mély líraisággal és konceptuális szigorral tárja fel elénk a szerelem fogalmát, mint ontológiai és retorikai ítéletet. Nem lineáris történetet mesél, hanem élményeket és értelmezési kereteket vet fel egy fogalomról: a szerelemről folytat nyelvi meditációt, ahol a „szerelem képzet” definíciója egyszerre tartalmaz filozófiai súlyt és érzelmi töltetet. A rövid sorokba rendezett definíció-láncban a szerelem nem idealizált érzelem, hanem olyan fogalom, amely minden aspektusában ítélet és létforma egyszerre.
A mű líraisága nem a hagyományos költői képek gazdagságában, hanem abban a nyelvi sűrűségben rejlik, amelyben egyetlen szó vagy fogalom egyszerre több síkon hat: a szerelem harc, vám, játék és szándék — ezek a definíciók nem csak metaforák, hanem olyan metaforák sorozata, melyek gondolkodó nyelvi struktúraként egymás logikai-viszonyait is feltárják. Így a lírai beszéd egyben olyan filozofikus meditációvá is válik, melyben az egymással rezonáló gondolati képletek az olvasó saját élményei visszhangjaira találhatnak. A „mit X: maga Y” formula ismétlődése ritmussá szerveződik, amely egyszerre idézi a klasszikus aforizma nyelvi rendjét és a lírai gondolkodás meditációs tempóját.
Érzelmi hangulatát tekintve a szöveg zeneileg visszafogott, ugyanakkor intenzív belső feszültséget hordoz: nem mesél el drámát, nem fest idilli képeket, hanem érzékelteti, átadja a fogalom súlyát. A szerelem itt nem történet, hanem végtelen terekre kiterjedő ítélet: az a végzet, amelyet megélnünk, átélnünk, és megítélnünk kell. Ebben a megközelítésben a szerző nem beszél arról, amit érez, hanem arról, amit a szerelemről gondolatként és fogalomként állít.
Az írás emocionális tónusa egyszerre visszafogott és intenzív: a szavak és jelentésük szikárak, mégis érzelmeket hívnak elő, hiszen minden definíció finoman rezdülő, és egymásra épülő belső élményre utal. A lírai én nem mesél el érzéseket, hanem koncepciókat vet fel, amelyekben az olvasó saját tapasztalataira ismerhet, vagy kérdőjelezheti meg azokat.
A szöveg stiláris erénye a fogalomközpontúságban rejlik: a hangnem nem lelkes, nem panaszos, hanem elmélkedő és konzekvens, mintha a szerző egy belső dialógust rögzítene arról, miként válik a szerelem a saját életünk mércéjévé és kirótt ítéletévé. A retorikai megoldások — rövid, tömör mondatok, sorról sorra épülő fogalmi láncok — olyan hatást keltenek, mintha a nyelv maga gondolkodna a kapcsolatok természetéről.
A mű nyelvezete minimalista, mégis retorikailag erőteljes: a „mit X: maga Y” formulák ismétlése ritmussá és logikai lánccá szerveződő erőtérré formálja a szöveget, ahol minden fogalmi lépés egyszerre deklaratív, reflexív és önreflexív. Ez az érzékeny nyelvhasználat teszi az írást olvasmányossá, és egyben mélyen líraivá: minden definíció mögött ott rezeg az emberi tapasztalat, de nem dramatizálva azt, hanem filozofikusan, mint ami a nyelv önnön határai felé mutat. A szerelem, mint végzet, mint ítélet, mint játékszerű harc nem csupán szimbólumok halmaza, hanem egy olyan nyelvi tér, ahol az olvasó saját viszonyait is tudatosíthatja.
A választott mottó már előhangként kijelöli azt a gondolati horizontot, amelyben a vers mozog: nem magyaráz, hanem irányt ad, s ezzel felerősíti a szöveg konkluzív jellegét, mintha a vers nem válasz lenne, hanem egy előre kimondott igazság belső kibontása.
Az illusztráció pedig vizuálisan is ugyanazt a végzet- és ítélettapasztalatot sűríti képpé, amit a vers fogalmilag bont ki: a forma, az arányok és a chaplini kisember kalapemelése mozdulatlanságának érzetével azt sugallja, hogy a szerelem nem esemény, hanem állapot, amelybe belépni annyi, mint elfogadni egy eleve adott ítéletet.
Összességében Ivántsy Gábor ezen írása bár kis terjedelmű, mégis nagy gondolati ívű mű, melyben a líraiság és a konklúzív gondolkodás nem ellentétek, hanem harmonikusan találkoznak és egymást erősítő dimenziók, a hangnem egyszerre feszültséggel teli és elmélyült, s olyan nyelvi térben mozog, ahol a szerelem egyszerre tapasztalati és fogalmi minőségében jelenik meg.
Author: Ivántsy Gábor
Már kisiskolás koromban is szerettem írni, aztán, ahogy a párkapcsolatok is beköszöntöttek, ez a késztetés jócskán felerősödött. Középiskolásként szerettem meg az irodalmat, s persze annak is leginkább a szerelmes – érzelmes ágai-bogai álltak közel hozzám. Írásaim zöme a hetvenes években, másik része a közelmúltban született, bemutatkozásként, s egyben „Ars Poetica” -ként a mostaniakból idézett, különböző hangulatú gondolatom szolgáljon: …” nem vagyok író. bár írok néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok költő sem. bár költök néha én is, ugyanúgy, mint mások és nem vagyok színész sem. bár színlelek néha, ugyanúgy, mint mások. és nem vagyok fájó seb sem, bár vérzek néha én is, ugyanúgy, mint mások nem vagyok senki sem. bár, vagyok Ember néha, ugyanúgy, mint mások, és nem vagyok semmi sem. bár Ember vagyok néha. én is. ugyanúgy, mint mások…” —————– …” érezni akartam, átélni, mint éltem, kíváncsi voltam, milyen volt az érzés, amit átéltem, akkor, amikor megéltem csak akkor írok, és csak azt, amit érzek, főleg magamnak, hogy tudjam, még élek legyen mire emlékeznem, ha már majd „csak” élek, s ne kelljen megélnem, hogy minden eltűnik, amint én is eltűnök végleg” —————– …” akkor élt az ember, ha valamit alkotott, ha alkotott valamit, vagy kicsit, vagy nagyot ha...
5 Responses
ezt a korábban feltöltött írásomat most, utólag, egy recenzióval egészítettem ki.
kedves Gábor,
soraid „másképp nézni” tanítanak.
ritmusukban lépegetve a fogalmak súlya mindvégig megmarad,
és a végén mindenkinek felelnie kell – ott, legbelül – a kérdésre:
neki mi is a szerelem?
a tapasztalat, bármilyen is legyen,
és a nyom mindenképpen megmarad, amelyet maga után hagy…
igen, sokféle arca, harca, sarca,
kiszámíthatatlan játékszabálya, képzete és szándéka van.
végzete elkerülhetetlenül sorsformáló –
és olykor nem több, mint képzet.
Zoé
„másképp”?
„nézni”?
„tanítanak?”
kérdés, kérdés, kérdés…
kedves Zoé, eltöprengtem, hogy mit is válaszoljak…
az ember „tragédiája” nem az, hogy Éva megkívánta, és Ádámnak ízlett is az alma, hanem az, hogy (tervezési hiba? meggondolatlanság? tapasztalat-hiány? vagy gondatlanság miatt) az ember (és nem csak az első emberpár – ha volt ilyen, hanem az összes ember) bizonytalan, kétkedő és reménytelenül kíváncsi…
kíváncsi, mert
– a „másképp nézni” igazából kíváncsiság, kíváncsiság arra, hogy „mi van, ha nem úgy van, ahogy gondolom?”,
– a „tanítanak” igazából nyitottság arra, hogy érzékelni, megfontolni, és/vagy elfogadni tudjuk, ha valami máshogy van, mint ahogy gondoljuk…
és hogy mi a szerelem?
igen, ezernyi és ezernyi válasz létezik erre a kérdésre, de legbelül mindenkinek alighanem csak egy. csak egy, egy olyan, ami aktuális éppen saját maga számára.
ez az írás a bennem megfogalmazódott kérdéseket és kétségeket tartalmazza, némileg „hasonlóan”, mint a „https://irodalmiradio.hu/2024/05/14/a-ven-kujon-dala/ írásomban.
de vajon mi lehet a te válaszod, kedves Zoé?
de vajon mi a te válaszod, kedves olvasó?
és van-e, lenne-e kedvetek magatoknak megválaszolni ezt a kérdést?
és ha van kedvetek ahhoz is, elmondanátok a választ, annak, akire tartozik?
úgy gondolom, ezzel az írásommal én megtettem az első lépést. most Ti következtek!
kedves Gábor,
sosem tekintettem még a szerelemre úgy, mint egy ítéletre. olyan ítéletre, amely keletkezése pillanatában jogerőre is emelkedik, és nincs ellene fellebbezési lehetőség… de most már, igen.
ha eltávolítunk az érzésből minden illúziót, elmondható, hogy:
a szerelem verem.
s, ha nem láttál még vermet,
beleesel.
paradoxon elem:
látod: ott a verem…
s mégis beleesel…
„tervezési hiba? meggondolatlanság? tapasztalat-hiány? vagy gondatlanság miatt”, nem tudom, de valahogy így működik a „szerelembe esés”. és ha már kigyógyult egyszer belőle az ember, nem ad életre szóló immunitást a tapasztalat.
hm. hát jó. folytassuk hát:
szerelembe esni velem:
verembe esni, s nekem
csak annyi dolgom van,
hogy én is lemásszak oda,
hol két ember között
történik a csoda:
mert csoda, hogy esés
közben nem tört el más,
s nincs oda se ész,
se a múlandó varázs,
egészen addig, míg ki nem kezd el
mászni az egyik valaki
a csodás gödörből, s
kezdi látni, hallani,
hogy e gödrön kívül is van élet,
mit lehet mással élni, és vallani:
a szerelem semmi más,
csak egy percnyi élet,
egy percnyi parázs,
– és akad(hat) mindig egy
újabb parázs varázs…
P.S.:
„A szerelem, a szerelem,
A szerelem sötét verem;
Beleestem, benne vagyok,
Nem láthatok, nem hallhatok…”
(Petőfi Sándor: A SZERELEM, A SZERELEM…)