A Bajza utca sarkán egy vanília színű földszintes családi ház terpeszkedett. Üvegezett tornáca nádból készült asztalt, néhány széket és egy hintaágyat rejtegetett. Ablakai párkányán cserepes virágok nyíltak, az üveg felületén legyek legeltek. A szúnyogháló nem sokat ért! A repülő rovarok már kulturáltak voltak. Egyet zizzentek csengetés helyett és az ajtón jöttek be a házba.
A kert ápolt rózsákkal és csemete fenyőkkel büszkélkedett. Szélein szőlőültetvény nyújtózkodott, és türelmesen várta a fürtébresztő nyarat. Csendélet volt madárcsicsergéssel egészen kora délutánig, amikor Cin megérkezett a közeli iskolából. Leginkább a nagyszülei várták haza étellel, jó szóval egyaránt. A többi családtag napestig dolgozott. Akkor még úgy tűnt, kis kerti házra gyűjtenek.
Cin tornásznak készült. Remek kondícióban volt. Alacsony termetét kidolgozott izomzattal ellensúlyozta. Az emlékezetes délutáni órákat tanulás helyett gyakran vadász-szenvedélye csillapításával töltötte. Egy pontlövő Slavia légpuskát tartott a fedett terasz sarkában. A madarakat sohasem bántotta. Kutyájára sem lőtt rá. Az üvegen tollászkodó legyeket vette célba étkezés után.
Az ablakok nem örültek volna, ha Cin lövedéke szemen találj őket. Aggódó arccal figyelték, mi fog történni. Kissé megnyugodva látták, hogy a puskás ember műanyag töltényeket vesz elő és egészen oldalról, célkeresztbe fogja a puffadt, nagy legyeket. Idejük sem volt megijedni! Egy csattanás, és a száguldó lövedék hirtelen felkarolta őket, majd önfeláldozóan a tető alatti felső fakeretbe invitálta szétmállott testüket. Ezért kellett telente azt a felső keretet felújítani.
Amikor Cin lenyugodott, a szobájába húzódott vissza és elővette a földrajz atlaszát. Térképeket nézegetett. Először az európai városokat analizálta gondosan, majd a tengeri útvonalakról olvasott, végül Amerika partjaival foglalkozott beható figyelemmel.
Nagyapját gyakran meglepte ez a koncentráció, amit ő tanulás címén boldogan elkönyvelt magában. Pedig nem az volt. Pontosabban nem olyan, mint ahogyan az idős papa gondolta.
Ahogy teltek az évek, Cin egyre komolyabb, egyre fegyelmezettebb lett. A tréfákban benne volt, mégis egy kissé elkülönült az osztály tagjaitól. Csak Péterrel és Gáborral barátkozott, velük tartotta a kapcsolatot. Az órákon Csák tanár úr többször kapta rajta, hogy nem rá figyel. Közelebb ment. Szavaival még a vérkeringés rejtelmeit fejtegette, de kíváncsi gondolatait a pad alá figyelő diák kötötte le.
Az utcára néző ablakot gondosan és csendben behajtotta, közben, szinte monoton hangon folytatta a nagyvérkör elemzését. Úgy látszott, hatalmas kezeivel, lapátnyi tenyerével előkészítette az ilyenkor megszokott, rettegve várt pofon útvonalát.
Hangszínét megtartva kilépett az óra tematikájából és azt mondta az osztálynak:
-Fel fogok tenni egy egyszerű kérdést. Nyomatékosan megkérem, hogy senki ne válaszoljon rá! Érdeklődésem csak a padban elmerengő hallgatónak szól! Aki súgni merészel, egyest kap! A fiúk körmöst is!
Csend lett. Mindenki kíváncsian figyelt.
-Azt szeretném kérdezni, – mondta halkan, – hogy milyen színű a vér? Aki tudja, ötöst kap! Aki nem, az egyest!
Cin némán a pad alsó polcán fekvő Európa térképet tanulmányozta. Nem érzékelte a közeledő veszélyt.
-Na Cin? – folytatta, most már hangosan az osztályfőnök. Cin felriadt.
-Igen tanár úr!
-Milyen színű?
-Szerintem … ahogy tetszik mondani.
-Na, de pontosan milyen?
-Hát, úgy gondolom…
-Szóval?
-Ahogyan tanítani tetszett! – nyögte Cin és könyörögve nézett az osztály tagjaira.
Csák tanár úr egészen közel lépett hozzá. Senki nem mert súgni.
-Ötöst kapsz, ha megmondod! Milyen színű?
Ekkor Gábor lehajtotta a fejét és nagyon-nagyon halkan mégiscsak súgott: – Zöld!
-Hát zöld tanár úr! Zöld! – mondta Cin büszkén.
Az osztályból kirobban a nevetés. Még Csák tanárúr is mosolygott. Majd szigorú arcot próbált vágni és a naplóhoz lépett. Kinyitotta.
-Ez egyes! Fekete! – tette hozzá hangosan és messziről is látszó mozdulattal hatalmas egyest rajzolt a lapra.
Cin leült. Nem értett semmit.
A nevetés elhalkult, a csengő megszólalt. Nagyszünet következett. Amíg az osztályfőnök a krétanyomokat törölte a tábláról, Péter a naplóhoz lopakodott. Gyorsan belepillantott. A lap üres volt! Csák tanár úr csak a mozdulattal csapta be Cint. Nem írta be az egyest. Péter örömmel újságolta barátjának, hogy milyen rendes volt az osztályfőnökük.
Tanítás után közös foci volt az iskola udvarán. Amikor a játékosok elfáradtak, leültek a fűbe és Cint kérdezték.
-Mit néztél ott a padban?
-A térképet. Hogy hogyan jutok el Amerikába.
Már csak egy hónap volt hátra a tanításból. Még lehetett javítani. Aki készült rá, felelhetett a jobb jegyért és ezekben a napokban írták meg az utolsó dolgozatokat is. Az osztálybizalmi már a tabló fotókra szedte a pénzt.
Elkészült a díszes felirat is: 1964-1972 Cin a hét elején még bejött az osztályba. Elgondolkodva sétálgatott a folyosón, mintha mondani akart volna valamit Gábornak, de akkor épp a szomszéd osztály diákjai jöttek ki a tanteremből, így a beszélgetés elmaradt. Majd Cin még azon a héten, a pénteki napon eltűnt!
Az osztálytársak keresték.
-Biztosan legyekre vadászik! – mondták. Keressük meg!
Elmentek a családi házhoz. Senki nem nyitott ajtót. Másnap is meglátogatták. Üres volt az épület. Senki nem értette, mi történt.
Két hét múlva Gábor egy képeslapot kapott Jugoszláviából. Egy szó volt rajta. „Zöld.”
Gábor nem értette, de valami gyanú, egy merész gondolat motoszkált az agyában. Még egy hét telt el, amikor Cin nagyapja megjelent az iskola előtt. Megvárta, amíg Cin barátai elindultak hazafelé, majd utánuk ment és átadott nekik egy gyűrött levelet.
A fiúk értetlenül néztek rá.
-Én nem tudok semmit! – mondta a nagypapa. Olvassátok el! – tette hozzá és nagyot sóhajtva elindult a Bajza utcai családi ház felé.
Péter és Gábor összenézett.
-Nem hiszem el! – mondta Péter. Cin tényleg disszidált? Együtt nézték a papírlapot és benne a néhány kusza sort egy szökésről, éjszakai menekülésről, gyűjtőtáborról.
Tanácstalanul, döbbenten olvasták, amikor távolról, váratlanul hűvös szél érkezett és szitálni kezdett az eső.
-Gyere, menjünk vissza a suliba és vegyünk fel egy jó meleg kabátot! – mondta Gábor.
Így is tettek. Felfutottak, öltöztek, majd a metszően hideg időben a fák között gyalogoltak. Amikor kiértek az aszfaltos útra, arcukba csapott a jeges eső. Szinte nekitámaszkodtak a feléjük száguldó szélnek és a táskájukat maguk elé tartva próbáltak a járdán maradni.
Felszabadultan nevettek. Alig volt néhány ember az utcán. Kapualjtól kapualjig szaladtak a környéken lakók és vihartól kifordított ernyőiket rendezgették. Bátorságot gyűjtöttek a következő szélcsendes területig.
Akadtak olyanok is, akik a Kolibri cukrászdáig rohantak és bemenekülve a jó melegbe teát és édességet majszolva nézték a bukdácsoló embereket.
Péter és Gábor egy irányba laktak. Náluk nem volt ernyő. Jókedvet vittek csak magukkal abban az időben is. Péterékig, az Attila utcáig kellett eljutniuk, hogy a kis kertes ház védelmébe érjenek. Gábor azt gondolta, ott majd megvárják a vihar végét és a kettővel távolabbi Baross utcai lakásba már eljut egyedül is. Addig beszélgetnek, készülnek a másnapi dolgozatra, miközben a nagymama, – aki a laboratóriumot mindig larabatóriumnak mondta, – egy tál meleg ételt tesz eléjük.
Gábor gondolatai hamar visszatértek a zivataros jelenbe. Péterrel együtt dacoltak a természet tomboló erejével. Lépésenként, gatyáig elázva, vacogva haladtak, amikor mögülük, az iskola felől egy Barkas érkezett a közelükbe.
A sofőr lassan vezetett. A fiúk oldalról látták, amint rátapad a kormányra és az ablaktörlő alatt próbál kinézni az útra. Olyan sebességgel mehetett, ahogy az osztálytársaik szoktak futni focizás közben a suli udvarán.
Péternek és Gábornak ez a jármű olyan volt, mint a tank hátulja a katonáknak, háború idején. Védelem és biztonság.
A kocsi mögé futottak. Az őrjöngő szélből, a záporból szinte nem éreztek semmit, úgy lefogta a fagyos szelet az előttük haladó sárga Barkas. Teljesen rátapadtak és vigyorogva néztek egymásra.
-De jó meleg van itt mögötte! – kiáltotta Gábor.
-Bár arra menne, amerre mi lakunk! – kiabálta Péter.
Így szaladtak a géppel együtt egy percig is talán és a hátsó ajtó ablakán át látták az utat, a hajladozó fákat és a sofőrt, aki a visszapillantóból már észrevette őket. Futottak, örültek ennek a váratlan segítségnek, amikor a sofőr hirtelen beletaposott a fékbe!
A fiúk nekicsapódtak a kocsinak és a fejük nagyot koppant a hátsó ajtó hideg vaslemezén.
A sofőr gázt adott és gonoszul nevetve elhajtott.
A fiúk megdöbbentek! Az arcukat, az orrukat tapogatták és az élménytől, no meg az esőtől-széltől könnybe lábadó szemmel, szótlanul gyalogoltak tovább.
Már nem számított a hideg, tovatűnt a jókedv, elrepült a varázslat. A természet nem talál ki ilyet. Csak az ember gonoszkodik szándékosan.
Közel voltak a nagyi házához, amikor már ismét nevettek és befutottak a házba, a jó meleg szobába, ahol egy pillanat alatt előtermett a nagymama, vele együtt egy-egy tál étel és az otthon meghitt varázsa. A két ázott, jókedvű barát még sokáig beszélgetett. Kíváncsian várták a holnapot, vajon mit hoz majd eléjük ez a bolondos, változatos, ismeretlen élet.
( folytatása következik )
Author: Bujdosó Miklós Gábor
Bujdosó Miklós Gábor vagyok. A „Tél és Karácsony 2022.” c. pályázatra küldött írásom óta nagy örömömre az Irodalmi Rádió állandó szerzője lehetek. Gyermekkorom óta olvasok és mesélek. Prózákat, verseket írok. Emlékeket kaptam idős emberektől, frisseket gyűjtöttem fiataloktól. Dolgoztam szállodákban, voltam kertész, fotográfus, hivatásomként evezős edző. Találkozásaimat papírra vetve igaz és kitalált történetekkel igyekszem meglepni az érdeklődőket. A szürreális, fordított mesék is a kedvenceimmé váltak a gyerekek rámhatásaként. Megjelent egy rajzokkal díszített önálló mesekönyvem és 2024 Könyvünnepén megszületett a Lírában kapható új, kilencven novellát tartalmazó kötetem „Szökés a felhők fölé” címmel. Antológiákban is fellelhetőek gondolataim. Továbbra is érdekel, hogy miként érzi magát az Ecset, a Kisegér, az Ember, ha belép a történeteimbe. Írásaimhoz kívánok egy kényelmes fotelt és benne örömteli időtöltést minden kedves Olvasómnak! Bujdosó Miklós Gábor
