Fegyverszünet

Renátó egyedül volt otthon a szobájában. Éppen a laptopja előtt ült és képeket keresett az iskolai kiselőadására. A világ legunalmasabb témáját kellett érdekessé tennie: a bethleni konszolidáció. Élete tizennyolc éve alatt semmit sem unt annyira, mint ezt a munkát.

Sóhajtozva pakolgatta tele a powerpoint prezentációját azokkal a cseppet sem érdekfeszítő fekete-fehér képekkel, miközben kedvenc bandája zenéit hallgatta.

Mennydörgés hangja hasított bele két jól összeillesztett akkord közé. Renátó leállította a zenét és magában számolni kezdett: egy, kettő, három… dörgés. Akkor jobb, ha kikapcsolja a kis gépet, és kihúzza a töltőt is. Inkább nem kísértette a sorsot.

Beült az ágyába és kézbe vette Stephen King legújabb könyvét. Általában itta minden szavát, most azonban nehezen tudott koncentrálni. A süvítő szél, zuhogó eső és üvöltő mennydörgés kegyetlen hármasa rémes robajt csapott. Aztán valami mást is hallott.

Panaszos nyávogás egyre közelebbről. Renátó az ajtaja felé nézett és a küszöbön ott állt húga hőn szeretett kiscicája, Kori.

-Mit akarsz? – kérdezte a fiú. Tisztában volt azzal, hogy a cica nem kedveli. Amikor csak kézbe vette, morgott és fújtatott, még a cirmos bundáját sem érinthette meg úgy, hogy az a kis állatnak a kedvére legyen. Ha pedig kinyitotta neki az ajtót, Kori csak feszülten nézett rá. Már hónapok óta inkább rá se nézett, ezért nem értette, hogy miért jött be hozzá.

Ekkor ismét jókora dörgés hasított bele a csöndbe. Kori nyávogott egy hatalmasat és közelebb lépkedett Renátóhoz. A fiú az ágya szélére ült és félretette a könyvet.

-Mi a baj, kiscica? – vette elő kedvesebbik hangját. Kori tovább panaszkodott, mialatt leült Renátó elé. Senki sem volt otthon, így végtére is érthető, hogy miért pont őhozzá jött.

Renátó megpróbálta ölbe venni a kiscicát, de az kikerülte a kezeit és hátrált, de egyre hallatta a hangját. Aztán a fiúnak is érthetővé vált a cica óhaja:

-Azt akarod, hogy kövesselek? – állt fel, mire Kori megindult kifelé, Renátó pedig utána ment a nappaliba egészen a fotelig. Kori felugrott a kartámlájára és hívta oda a fiút is cicanyelven.

Renátó leült és Kori most először hagyta neki, hogy hozzáérjen a feje búbjához. A fiú eleinte csak az ujjbegyeivel becézgette a cica homlokán sorakozó csíkokat. Amikor Kori dorombolni kezdett a tenyerével beletúrt cirmos bundájába, ami akárha selyem lett volna. Mintha a kis állat testét nem is bunda, hanem pihe borította volna. Bársonyos és puha, mint egy cicapárna.

Lassan Kori belemászott Renátó ölébe és a mellkasához nyomta a fejét.

-Értem. Szóval te félsz a vihartól. – mosolyogta a fiú. Nem várt választ, de Kori közvetlen közeledése és a tény, hogy hozzábújt nem adott kételkedésre okot  – Ne félj, na! Itt vagyok. – fonta körbe karjaival a kis testet. Érezte, hogy remeg egy kicsikét, de nem maradt abba a kedves kis dorombolás sem. Megbízott Renátóban és tudta, hogy megvédi ettől a borzalmas vihartól.

Amíg zúgott a kinti lét, Kori egyre csak körbe-körbe járkált Renátó ölén, és panaszosan hallatta vékonyka hangját. Renátó pedig mosolyogva nézte, kissé oldalra döntött fejjel. Szerette ő nagyon ezt a kiscicát. Olyan büszke, és boldog volt attól, hogy ez viszonzásra lelt, mert egy macska szeretetére rá kell szolgálni. Hiába érezte úgy, hogy nem tett semmit, mégis valami olyat adott Korinak, amire hatalmas szüksége volt. Időt, hogy a saját tempójában közeledjen hozzá. Mert minden macska egyéniség, mindnek megvan a maga tempója és a jó viszonyhoz csupán annyi kell, hogy Renátó ezt – tudta nélkül ugyan, de tiszteletben tartsa.

Majdnem húsz percig szeretgette a cicát, aki olyan jól érezte magát, hogy még azután is a fiú ölében maradt, miután lecsendesült az idő. Most már összegömbölyödve szundikált, miközben jól hallhatóan dorombolt. Renátó odaadóan simogatta a kis boholygombócot. Alig volt akkora, mint a tenyere.

Azonban egy kulcskattanás elég volt az idill végéhez. Kori szeme kipattant és egyből le is ugrott Renátó biztonságot jelentő öléből, célba véve az ajtót.

-Szépen vagyunk! – nevetett fel Renátó – Csak akkor szeretsz, ha nincsenek szemtanúk?

Kori, mintha válaszolni akart volna ránézett és  nyávogott egyet. Aztán visszafordult az ajtó felé, amin belépett Kori gazdája.

-Jaj, nagyon nagy eső esett! – rázta ki esernyőjét a küszöb előtt, mielőtt belépett volna – Szia, Drágám! – guggolt le Kori mellé és két kezével össze-vissza borzolta a kis állat bundáját – Nem félt? Amikor vihar van mindig hozzám menekül.

-Elvoltunk. – vont vállat Renátó.

Sejtette, hogy Kori eme kis kilengése nem feltétlenül a béke első lépése volt. Csupán egy fegyverszünet.

Author: Bognár Barbara

Mióta hét évesen megtanultam a betűvetés művészetét, attól fogva szakadatlanul foglalkozom történeteim leírásával. Akkoriban a cicáimról írtam tanulságos történeteket, azóta viszont komolyabb témák felé húz a szívem. Az ihlet és a szorgalom azóta is kitart és mint az szekrényeim, úgy az elmém is történetekkel van tele.