Túl, emésztő gondokon,
Durva ráncú homlokon,
Túl fekélyes mételyen,
A mindennapos kételyen,
Túl az időn, és teren,
S, mindenen, mi lételem,
Túl a múlton és jövőn,
A folyton folyvást kétkedőn.
Itt a jelen csendje szól,
Mi bennem szótlanul dalol.
Simogat lágyan, kedvesen,
Hangtalan súgja meg nekem,
Hogy végre megérkeztem én.
Otthonom föld, s, a csillagok,
Végtelen égen, s földtekén,
Minden mi ragyog, én vagyok.
S, ha néha fakad indulat,
Látszólag tetteid miatt,
Az is csak bennem bódulat,
Hisz lelkem többé nem riad.
Hálával fordulok feléd,
Hogy benned láthatom magam,
Hisz tőled megtanultam én,
Hogy minden-minden rendben van.
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
