Véget ért a műszak. A mozigépész a táskájáért nyúlt, és hazagondolt. Ismerős érzés harapott a mellkasába, és az agyáig kúszott. A szemét! Sziszegte hangosan, és táskáját a székre csapta.
Széthajigált néhány dobozt, mire megtalálta a holnapi filmet. Rutinosan behelyezte a vetítőbe, majd egy teátrális mozdulattal kikapcsolta a telefonját.
Duzzogott még jó ideig, mire elkezdte látni, amit néz, a holnapi filmet. A címére sem emlékszik, annyira lekötötték a gondolatai, amelyek a sértődöttség érzésén keresztül híztak benne egyre elviselhetetlenebbé. Majd szétfeszítették a testét. Rohadtul elegem van! Csapott a szék karfájára.
Óriási robbanás rázta meg a hangszórókat, ami hirtelen kizökkentette a gondolataiból, és rájött, hogy fogalma sincs, eddig mit látott a vásznon. Elkezdte figyelni a cselekményt. Ahogy teltek a percek, fokozatosan összeállt benne, mi is lehetett a történet eleje, hiszen öreg róka volt már a szakmában. Lassan belefeledkezett a filmbe. Észre sem vette, hogy miközben végre a sztorit kezdte figyelni, a teste megnyugodott, bosszúvágya semmivé lett.
A történet nem volt túl izgalmas, de otthon érezte magát benne, valahogy ismerősnek tűnt számára. Bár még sosem láthatta, hiszen holnap lesz a premier előtti vetítés. Ahogy telt az idő, egyre jobban azonosult a főhőssel. Hogy lehet vele ennyire gonosz, gondolta, és ezzel egy időben visszatért testébe az ismerős érzés, ami akkor jön elő, mikor a felesége porig alázza. Mondd meg neki! Magyarázd meg neki, hogy végre megértse, nem beszélhet így veled! Meglepődött, mikor meghallotta saját hangját. Főleg azon, hogy így kiborult.
Ám, egy vidám esemény ismét megragadta a figyelmét, és a rossz érzések hirtelen újra szertefoszlottak. Mindaddig, míg egy újabb filmbéli veszekedés megint csak feldúlta a lelkét. Mikor a hősnő kiviharzott az ajtón azzal a felkiáltással, hogy soha többé nem jön vissza, először meghökkent. Ennek meg mi baja? Még ő akar elmenni, gondolta, hiszen számtalanszor akarta már otthagyni a feleségét. De valami folyton visszatartotta. Mindig úgy hitte, a megszokás miatt maradt.
Hirtelen azt vette észre, hogy már a szereposztás fut, és fogalma sincs róla, mi lett a sztori vége. Onnan, hogy a filmbéli asszony otthagyta a férjét, teljes pánikba esett. Nézte a vásznon a filmet, de csak a párját látta maga előtt.
Kattant a vetítő, az utolsó filmkocka is lepergett, a mozigépész állt az üresen maradt vászon előtt, és nem értette mi történik vele.
Érezte, ahogy egy kövér könnycsepp fakad ki régen kiapadt szeméből, és kacskaringózva csiklandozza arcát, utat keresve, keserűség vájta ráncaiban. Furcsállotta, hogy sír, mert cseppet sem volt szomorú. Sőt. Valami különleges érzés kerítette hatalmába, mintha egyenként életre keltek volna a sejtjei, és örömtáncot jártak volna minden porcikájában. Megállíthatatlan remegés rázta finoman a testét, miközben valami mélységesen mély nyugalom költözött a lelkébe. Hosszú percekig állt így, elmerülve a mindenségben. Ekkor már gondolatok nélkül is pontosan tudta, hogy az élet egy végtelen tánc, és ez a tánc ő maga.
A remegése már alábbhagyott, de könnyei még sokáig kergetőztek a boldogság újdonsült ráncain. Felemelte a táskáját, és alig várta, hogy magához ölelje a feleségét.
A film, a filmem, többé nincsen.
Egy üres vászon minden kincsem.
Gondolatok, bú, és bánat,
Füstfelhőként messze szállnak,
S maradok én. Aki vagyok: színei a szivárványnak.
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
