Vasárnap reggel álmosan kotorászok a csörömpölő telefonért.
Hazahoztam a kutyáját, de meg van sebesülve! Szól egy számomra ismeretlen hang, aki viszont, mint kiderül, igen jól ismeri az én örökké kóborló ebemet. Úristen, mi történt, mi baja? Rángatom magamra fél kézzel a ruháimat, és rohanok lefelé. Buksi, a megmentőjével toporog a kapuban, körös-körül, mindenütt véres lábnyomok. Jesszusom, ez mi a bánat? Úúú, de ronda! Te jóságos ég!
Szokatlan módon hagyja, hogy megnézzem a lábát, felnyaláboljam, és pokrócostul betegyem a csomagtartóba. Telefon az állatorvosnak. Nem veszi fel. Irány egy másik orvos, ahol hét végén is van ügyelet. Hát épp most nincs. Kiírva egy telefonszám, nem veszik fel. A bánatba! Jön a mentőötlet. Egy helybéli ismerősöm felesége állatorvos, felhívom. Sajnos nincs otthon. Na, ez nem az én napom. Irány a Lehel úti állatkórház.
Visszavarrják szegényke leszakadt ujjpárnáját, és biztosítanak róla, hogy mindig sántítani fog a jövőben. Kérdezem, hogy nem fogja-e leszedni a kötését? Válasz: „hát bármilyen kötést le lehet szedni”. Ha le lehet, hát le is szedi. A gallért valahogy elfelejtették javasolni. Persze nekem is eszembe juthatott volna, de életemben nem volt még ilyennel dolgom. Most viszont egészen közelről megismerkedhetek vele. Szabó Orsi, a mi igazi állatorvosunk ugyanis hozott egyet, amitől a megváltást reméltük. Mert persze nem csak a kötést szedte le a lábáról, hanem szétrágta a varratokat is, és ismét ugyanúgy fityegett az egész ujjpárnája, mint operáció előtt. Mi több, nekilátott az ajtónak is, mondván, mit képzelünk mi, hogy őt bent hagyjuk, mi meg kimegyünk a házból. Hát ez jogos. Eddig be sem jöhetett, nem hogy még be is zárják! Hallatlan. Talált kutya Őnagysága, így aztán egyetlen fontos dolog van az életében, az a szabadság. És, hát ettől most meg lett fosztva szegény. Ujjacskája másodszori visszaöltögetése után, bánatosan néz fel babzsákpárnájáról, ami ha nem is simogatja, de legalább kényelmesen körbeöleli.
A gallér egy zseniális találmány. Lába megvédve, de az ajtó még mindig rágva. Hát, most mi legyen? Vettem egy 5 cm-el nagyobb gallért, ez úgy, ahogy bevált. Na, mármost ez a probléma úgy tűnik kipipálva. De csak ki kell vinni valahogy sétálni! A kötést ugye nem érheti nedvesség, ez fix.
A homlokomra csapok, és varrok neki egy vízhatlan kimenő csizmácskát. Abban sétálunk, bár inkább száguldásnak nevezném, mert mint akinek semmi baja, rohan, és kapar, mint az őrült. Hát, ez így nem lesz jó. Készítek egy másik csizmát, amit szivaccsal kibélelek, hátha kicsit jobban védi. Már így is elég feltűnőek vagyunk gallérban, napsárga csizmával, de ez még csak a kezdet. A seb ugyanis nem mozdul semerre, az idő viszont telik, és Buksi már nagyon nehezen viseli a bezártságot. Rólam nem is beszélve. Hiszen gallér ide, vagy oda, amint kiteszem a lábam, nekiesik az ajtónak. Orsika úgy dönt, megpróbálja még egyszer visszavarrni a lifegést. Sajnos ez sem segít.
Egy hónapi hiábavaló küzdelem után elkeseredésünkben azt latolgatjuk, hogy amputáljuk az ujját, és akkor tokkal, vonóval, 10 nap alatt elfelejtjük az egész történetet. Féltjük, hogy teljesen megzakkan a bezártságtól. Naponta 5-szöri sétával együtt is depressziós tüneteket produkál.
A kreatív problémamegoldó emberek közé tartozom, de ez az esemény nap, mint nap feladja nekem a leckét.
Egyik reggel megyek le, és mit látok! Az én Drágám hatalmas tócsákat gyártott mindenfelé, és persze bele is gyalogolt. A sebet, ugye nem érheti nedvesség. Hát erről ennyit. És persze, hogy nincs itthon senki, hogy lefogja, amíg átkötöm.
De ez még mind semmi! Délelőtti sétánkból majdnem hazaérve, békésen beszélgetünk a szomszéd előtt, amikor is a semmiből ott terem egy háromszor akkora kutya, mint Buksi, és szabályszerűen nekiesik. Én sikoltozom, ő próbál védekezni három lábon, gallérral. Szerencsére a gazda elparancsolja a támadót, így megússzuk a vérfürdőt, de nem sok híja, hogy nagyobb baj nem történt. Köszönhető ez a hámnak, ami megvédte a harapástól. Félkörívben ott díszelegnek rajta a fognyomok, egy át is szakította. Milyen szerencse, hogy egy jó vastag, széles tépőzár fut a gerincén, ez az, ami megvédte. Hát, ma sem unatkoztunk.
Egyfolytában azon tépelődünk, hogy hogyan tovább? Nem látszik javulás, pedig már négy hete küzdünk. Orsika lefényképezte a sebet, és konzultált még néhány állatorvossal. Ők sem voltak túl derűlátóak, mi meg aztán pláne. De nem adjuk fel. Sebkenőcsöt váltunk. Aztán néhány nap után nem hiszünk a szemünknek. A seb szélén egy világos csík látszik, ami a hámosodás kezdete. Örömtáncot járunk, felcsillan a remény, hogy belátható időn belül 4 lábú kutyám lesz.
Előzőleg, mikor Orsi másodszorra varrta vissza az ujját, azt javasolta, kössük fel a lábát séta közben, mert ő maga abszolút nem kíméli. Egy speciális kötést alkalmazott e célból, ami gyakorlatilag semeddig nem tartott, úgyhogy erre is kellett találnom egy biztonságos megoldást. Hát nem mondom, hogy első nekifutásra sikerült, de néhány nap alatt kikristályosodott.
Közben azért volt némi riadalom, mert vettem a bátorságot, elutaztam egy egész napra, és a gyerekekre (akik már felnőttek) bíztam Őnagyságát. Sajnos a hám még nem volt tökéletes, így persze, hogy lejött a lábáról az utcán, kötéssel együtt. Sebes láb a koszos betonon, hát remek. Többet nem megyek sehová, míg meg nem gyógyul! Fogadkozom. Aztán persze megszegem, megint elmerészkedek egy napra. Ekkor történt, hogy a gyerekeknek sikerült olyan biztonságosan rákötni a csizmácskát éjszakára, hogy egy idő után nem akart rálépni a lábára. Mikor hazaértem, és levettem a kötést, kétszer akkorára volt duzzadva a lába, mint eredetileg. Kis híján sokkot kaptam.
Telik-múlik az idő, és gyönyörűen gyógyul a beteg. A mi Orsikánk, örök hála neki, azt mondja, most már hagyjuk rálépni a lábára séta közben. Na, jó. De hát hogyan, miben? A vadító, napsárga szivacsos csizmácskát rászerelem a hámra, az mégiscsak védi valamelyest azt a frissen sarjadzott talpacskát. Vidáman megyünk 4 lábon sétálni, de alig érünk ki a kapun, csak lejön a cucc a lábáról. Ezt mindig eljátsszuk. Megreparálom kissé, és újra nekiindulunk. Hát nem tökéletes, még gondolkodnom kell rajta.
A fél vasárnapot eltöltöm azzal, hogy egy profi kimenőruhát készítsek Őnagyságának. De megéri a fáradozás. Egy vékony szivaccsal bélelt, gumitalpú csizmát csinálok, a térdén elasztikus anyagból, hogy gond nélkül be tudja hajlítani a lábát. Nagyon pöpec. Büszkén iramodunk neki szokásos útvonalunknak. Persze, hogy kijön belőle a lába. Aztahétmeganyócát! Visszafutunk, levetkőzünk, varrunk kicsit, és újra útnak indulunk. Ezúttal végig is járjuk a körünket minden gond nélkül. Elégedetten megveregetem a vállam. Orsika is elismerően nyugtázza fejlődésem, gyógyászati segédeszköz gyártása terén. Mindenki boldog. Buksi úgy tűnik, fájdalom ide, vagy oda, hálás Orsikának. Szabályosan megköszöni neki minden alkalommal a gondoskodást. Elképesztő.
Aztán egyszer csak eljön a nagy nap! Ünnepélyesen leoldjuk róla a kimenőruháját, és meztelen lábbal nekilódulunk. Éljen a szabadság!
Úgy tűnik, minden rendben, másnap leveszem a gallért is. Egyből nekilát a lábának. Nyalja, és harapdálja. Nem tetszik ez nekem, de adok még egy kis időt neki, hátha abba hagyja. Így is lesz, hiszen más foglalatosságot talál. Újfent szétszedi a kerítést.
Lehet, hogy felmondok?
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
