Mikor az autó lámpájának fénye eltűnt a sarkon, tudtam, hogy ez a kanyar a végtelenbe vezet.
Álltam az út közepén, mint mindig, mikor elment tőlem. Látni akartam, ameddig csak lehet, hogy ne kelljen, még ne kelljen elhinnem, hogy nem jön többé. Csak még egy percet, csak még egy villanást legyen közel! Álltam és néztem utána, de a karomat már nem tudtam felemelni, hogy intsek. Csak álltam. Az aszfalt rákúszott a lábamra, és nem eresztett.
Bele kell, nézzek a tükörbe, hogy tudjam, vagyok, mert nem érzek mást, csak őt. A tükörben is ő néz velem szembe. Látom a szemeit. Egyszerre látom magam, és az egész világot benne. A tekintete maga az igazság, elhiszem, bármit mond. Nincs bennem kérdőjel. Nem kérdezek, tudom, hogy így kell lennie. Tudom, és elfogadom. Egyszerűen nem jönnek a miértek.
A szívem egyszerre boldog, és mélységesen szomorú. Mosolyogva ömlik a könnyem.
A csoda még itt lüktet bennem, és nem hagyja, hogy beszippantson a végtelen üresség, amelynél csak a fájdalom lehet nagyobb.
Most még nem ordítok. Azt sem tudom, fogok-e egyáltalán. Nem tudom, mi lesz holnap, csak azt, hogy lesz holnap. Nem félek az ürességtől, mert a szívem kicsordul a szeretettől. Legszívesebben a kezébe adnám, tegye az inge zsebébe, oda az övé mellé, hogy együtt doboghassanak. Mert ott van csak otthon.
Nem tudtam meddig tart majd, lesz-e valameddig? Most már tudom, mit jelent az: mindvégig. Mert ami nem tört össze, az megmarad teljességében. Ott legbelül megőrizzük, mint a legszebbet, ami velünk történt.
Néhányszor meghaltam már életemben. Belezuhantam a vákuumba, ahol csak nem lenni lehetséges. Legutóbb ő volt, aki kimentett, és életet lehelt belém. Nem is tudta, hogy ezt teszi, és azt sem, hogy ő lesz, aki hamarosan elengedi a kezem. Úgy engedi el, hogy szeretné még fogni. De mennie kell, és én engedem, mert szerelem nincs szabadság nélkül. Fogságban nem virágzik szerelem.
Arra eszmélek, hogy ezúttal nem haltam meg. Ma még biztosan nem. Valami megmagyarázhatatlan történik velem, próbálom megfejteni. Nem az agyammal, idebent kutakodom, ahol az énnek kéne lennie. Eddig nem nagyon találtam, talán, mert nem voltam fontos magamnak, nekem. Nem voltam eléggé én. Elvesztem az énem köré font szürkeségben. Magam szőttem ezt a ködöt, nehogy bárki meglásson, és úgy ítélje, nem vagyok elég jó.
Most, mintha ott lenne valaki, aki tán én vagyok. Szakadozik a homály körülöttem, és azt érzem, a gödör jóval alattam van. Valami megmagyarázhatatlan erő nem engedi, hogy belézuhanjak. És kezdem már látni, hogy én állok a gödör szélén. Nem billegek, állok. És az a láthatatlan energia, ami erővel tölt el, és nem engedi, hogy beleessek az egyedül a szeretet. Csak ez az, ami fenntarthat. Az a szeretet, ami felőle érkezik, és belőlem fakad. Ez a szeretet erősít önmagamban. És azok a szavak, amelyeket útravalónak kaptam tőle, magamról. Hogy elhiggyem végre azt, amit magamnak soha nem hittem. Ülök itt, és inhalálom a szavakat, amelyek itt repdesnek körülöttem. El-elkapok belőlük egyet-egyet, rásimítom a lelkemre, és hagyom, hogy belém olvadjanak.
Lassan, egészen lassan kezdem érezni, hogy valóban jó vagyok. Ő sokkal szebben mondta, de nekem ennyi elég. Jónak lenni a legtöbb.
Köszönöm Kedvesem!
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
