Történt egyszer, nem is régen,
A végestelen magas égen,
Hogy egy felhő, egy óriás,
Kinek neve Zord Tóbiás,
Kirándulni akart nagyon.
Mert vállát nyomta summás vagyon.
Tele lett a hócipője,
Hogy az égnek királynője
Nem engedi szabadjára.
Ezért szegény, öreg pára
Gondolt egyet, és megszökött.
Szélparipát ő elkötött,
Elszelelt a küszöb alatt,
Utána csak csíkja maradt.
Azt tervezte, elmehetne
Arra a nagy, kopár helyre,
Amit múltkor Nap sugára
Kiégetett szűz sivárra.
Neki úgyis lelkét nyomja,
Ami mindig az ő gondja,
Hová szórja mázsás terhét?
Kinek locsolja a telkét?
Mert szárazság van lenn a földön.
Manapság az ott csak börtön.
Mindenfelé szikes tájak,
Porfelhők és szomjas szájak.
Elapadtak folyók, tavak,
Ének helyett csak zokszavak,
Eső helyett könnyek hullnak,
Minden élők elárvulnak.
Látja ezt az öreg felhő,
Kinek terhe egyre csak nő,
Ki azért lett ily morcos, zordon,
Mert otthon kellett rostokoljon.
Nem végezhette a dolgát,
Nem öntözött mezőt, portát,
Csak hízott-hízott egyre jobban,
Hogy a teste majd szétrobbant.
De, meglógott Zord Tóbiás.
Jól tette? Az nem is vitás!
Ahogy repült szelek szárnyán,
Nagy testével eltakarván
Ő a napot, és azt látja,
Sok kis felhő száll utána.
Elsötétedett az égbolt.
Ilyen, nagyon-nagyon rég volt.
Gyertek-gyertek kicsi felhők!
Mi leszünk a föld megmentők!
Ég Királynő megpukkadhat!
Nyomunkba már úgysem juthat.
Közel már a célegyenes,
Tempónk irama szélsebes.
Navigállak, készüljetek!
Tűpontosan repüljetek!
Egy csepp eső is drága kincs,
Most, hogy olyan régóta nincs.
Lenéznek, hogy merre járnak,
S, elámulnak, hogy mit látnak.
Vödör, csöbör, dézsa, lavór.
Kukucskálnak azok alól
Mind a népek, és azt lesik,
Talán most már, végre esik!!!
Sorakozó, megérkeztünk!
Eddig kellett elrepülnünk!
Vezényel az öreg felhő,
Kinek terhe tovább nem nő,
Sőt! Ebben a pillanatban,
Minden felhő nagyot szusszan.
Zord Tóbiás megkönnyebbül,
Mind, mi kókadt felélénkül.
Felpezsdül a vidék népe,
Mindenki nagy örömére.
Tóbiás sem zordon többé.
Nagy örömmel válik köddé.
Itt a mese vége mára!
Szaladjál ki hamarjába!
Álljál ki a verandára,
S, jó szívvel gondolj a nyárra!!!
Author: Csuka Emőke
Szeretem a szavakat. Inkább írásban, mint szóban. Ifjú koromban is, inkább eltáncoltam volna, minthogy elmondjam. Írni hasonló élmény számomra, mint megkomponálni a színeket, a díszítéseket, egy színpadi táncjelmezen. Megtalálni viselője egyéniségéhez, a leginkább illőt. Imádom a szavak hangulatát. Amikor minden szinonimának kicsit más az íze, ha leheletnyit is, de más érzelmeket csal elő az emberből. Különleges érzés megtalálni azokat a kifejezéseket, amelyek hűen tükrözik azt, ami kikívánkozik belőlem. Főként, ha ezeket rímbe szedném. Persze az az igazi, ha ezeken nem kell töprengeni, mikor csak jönnek maguktól, és másnap nem is értem, honnan kerültek a papírra ezek a gondolatok. Bár régóta írok, de keveset. Valahol a középiskolában kezdődött, ám, azóta eltelt vagy 50 év. Épp itt az ideje, hogy többet foglalkozzam azzal, ami igazán boldoggá tesz!
