Csak egy nap kérdése volt In memoriam 1956 Schmidthauer Lajos

„Lascia chi’o pianga e che sospiri La liberta De’ miei martiri Sol per pietá Lascia chi’o pianga.”

 „Hadd sírjak mártírjaimról Szabadság Csak szánalomból Hadd sírjak.”

A dohos, nedves cellában most egyedül volt. Napok, hetek, hónapok óta? ‘Istenem, mióta is vagyok itt? Egy örökkévalóság.’ Feldagadt szemhéját lecsukta. Már csak az tartotta életben, amit nem törtek össze benne. Alig maradt foga, a kihallgatások és a verések testét összeroppantották. Ilyen kérdések ritkán, csak akkor foglalkoztatták,  amikor  egy rövid időre békén hagyták, és nem vezették az emeletre vagy az alagsorba  nap mint nap. Többször is. Teljesen váratlanul. Amikor békén hagyták, edzette  a szellemét, a lelkét, a módszeresen felőrölt egészségét és idegzetét gyógyította volna. Az emlékeivel. Van, ami már nem sikerült.

Mikor szívott szabad levegőt? Mikor látott eget, napot? Ezt már nem tudta. Máris mesélte az álmát egyszer. Reggel.  ‘Egy hatalmas, pompás bálteremben állt rengeteg ember, a parkettől távol, a falak mellet. Szikrázó csillárok fent, mi, ketten lent, az emberek gyűrűjében, ketten voltunk, és táncoltunk. Talán keringő volt. Márián kék , hosszú báliruha volt. Soha nem szerette a kéket. Az embergyűrű hangosan tapsolt minket.. Et nem jó álom, a tánc valami rosszat jelenthet.’ Azon a délelőttön is jött egy hivatalos idézése a férjének, a sokadik. Hosszú kihallgatásokkal, majd szabadon bocsátás. Aztán kezdődött elölről minden. Az álomfejtős reggeli napon még hazajöhetett. Aztán az egyik alkalommal megszólalt a hajnali csengő. Tavasz, nyár, vagy ősz? Nem tudta már. Mikor volt ez? Nem engedték többé szabadon. Máris ellenállt. ‘A férjem beteg. Nem mehet. Majd ha felgyógyult. ‘ Fekete autó állt a ház előtt, járt a motor. Egyetlen ablakban sem mozdult meg a függöny. ‘Miért olyan fontos pont ma?’ Az egyik csak annyit mondott: ‘a nemkívánatos embereket családdal együtt telepítik vidékre, ezért job,b ha inkább inkább csöndben marad! Fogja be a száját!’

A nagyigmándi község legelőjére még emlékezett, ó, ha az mesélni tudna! Maga előtt látta a családi legendárium képeit, a dédapáról, a kisgyerekként hallott történeteket. Most éppen nem fájt annyira a veséje. Elképzelte újra az elképzelhetetlent: ő megy be már a dédapja helyett a patikába. Tesz-vesz a hátsó helyiségben. Rendezgetné a gyógyszereket, a füveket, porokat, a különféle hatásos szereket a szekrénykék faragott, fali tárolóiban. Tudná, mihez nyúljon, most is még. Akkor semmi nem fájna ennyire. Talán nem kellene erre gondolnia! Mert már az ujjait nem érezte.

A dédapját nem keresztelték Lajosnak. Nagyapját már igen, aztán a két fiúból az egyiket, akinek szintén fia született. Lajos lett az apja után ő maga is. Kulcscsörgést hallott a folyosón. Hangok.

A hangok. Azokra is vissza tudott emlékezni még. A patika halkan csilingelő ajtócsengettyűjére, amikor belépett valaki, az orgonahangra, a dédapja hegedűjátékára, az apja kiváló zongorázására. Mária énekhangja. A tapsok, a koncertjeik hangversenyeik végén. A Nemzeti Zenede zongora és orgonatanárainak játka, Szendi, Thomán. De nem tudott már több névre emlékezni. Elfáradt.  A hangok. A hajnali csengőfrász. A folyosón egyre közeledtek, kemény lépések fémes zaja kulcscsörgés zaja.

Mit is tudna még mást, újat mondani ezeknek az emberi mivoltukból kivetkőzött parolis fogdmegeknek? Ám a lépések távolodtak. Közben kezdett felmelegedni a teste. A társát még nem hozták vissza. A hangok is egyre csitultak.

Igen, a nagyigmándi legelő. A nyári esték, a fura szagú víz az ásott kútban. Vajon Máriával és a gyerekkel mi van? Biztos volt abban, hoyg egy percet sem hagyott ki, minden befolyásos ismerőst felkereshetett azóta. Addig nem hagyja abba, amíg el nem éri a célját. Már biztosan nem is énekel. Talán nem zongorázik, nem oktatgat a szalonban sem.

Szalon. A főváros ostroma alatt belövés érte az Orlay utcában a lakást, mindenük odaveszett. Az orgonája ép maradt. A háború végén bérbe adta. Majd eladta. Ami maradt a villából, azt is. A Bartók Béla úton kaptak menedéket egy ismerős üzletember házában. Ő segíti biztosan Máriát is a reménytelen napi harcaiban. Mindent megmozgat az érdekében. Ő már felülni sem lenne képes a teherautóra. Sofőrként. Feketelistára került, valamiből csak élni kellett. Ennyi telt tőle, egy kis fuvarozó vállalat, semmi több. Eligazította a bal csuklóját, masszírozta érzéketlen, fájó ujjait.  Szokatlan ez a mai csönd. Kulcs fordult a cellaajtó zárkában. Visszavonszolták a társát. Őrá nem is nézek. Már élőhalottnak tekintették. A másik elterült mozdulatlanul a cementpadlón. Az jó. Hideg. Itt nincs segítség. Ő igyekezett volna mozdulni. Próbálozásban elfáradt. Pihent. Vizelnie kellett. Ezzel sokat küzdött. Akkor a mássik már térdelt a priccse előtt. A karját lógatta, csak a fejét tette a pokrócra. Az jó. Él.

A számok. Negyvennégy. Hány éves a fiam? Nem tudta már. Százhuszonhat. Ennyi regisztere volt a szegedi Dóm orgonájának. Öt. Ennyi manuálja. Végre  tudott megint feküdni. A számok. Nem mennek. ‘Egy, megérett a meggy, kettő, csipkebokor vessző, három, várom a párom, négy biz oda nem mégy, öt, leszakadt a köd, hat, hasad a pad, hét, nyolc, kilenc, kis Ferenc, tíz, tiszta víz. Ennyi ideig tanított a Zeneművészetin, 1944-ig a meg a Zenede tanára volt. ‘Ha nem tiszta, vidd vissza.’ Négy évszak, tizenkét hónap, háromszázhatvanöt nap. Harminkét fog. Hány éves vagyok? A jobb oldalába hasított egy éles fájdalom, nagy lendülettel nyílt ki a cellaajtó. Talán elaludtam. Nem hallottam semmit. A smasszerek egy papot engedtek be. Ők kimentek, bezárták az ajtót. Nem tapintatból. Ez a szokás.  Majd kopog, ha végzett. A pap valamit mormogott  a másik emebr priccénél. Majd kopogott a cellajtón. A pap feléje fordult, halkan mondott neki valamit.  Kinyílt az ajtó, de nem mehetett még ki, csak megállnia kellett a nyitott ajtóban. ‘Minden emebrünk foglalt, várja meg itt, amíg jönnek a holmikért.” A papa állt, és ránézett az élőhalott arcra, benyúlt a reverendájába. A legnagyobb óvatossággal nyújtott neki valamit. Gyönyörűen díszített kottafüzet előlapjának tűnt. Középen rajta egy nyitott kottakönyv, hárfa, indák vagy leveles ágak. Nagyon nehezen tudta elolvasni a kalligrafikus kézírásos címet: Egyházi énekek partitúrái. És egy név, aláírás kézzel, a bal oldalon, alul, ferdén felfelé kanyarítottan. ‘Ez az enyém! A sajátom!’ Nem volt több idő. A pap eltette. Már elmehetett.

Próbált újra gondolkodni, emlékezni. ‘ Ültem egy asztalnál, előttem voltak tervrajzok, Mária magánének próbán volt. Hat vastag, szalagos irományfedél sorakozott a bal oldalon. Én terveztem. Hány orgonát? Én voltam az? Semmit nem tudnék kezembe venni.’

Gondolataiból ismerős kulcscsörgés hangja röpítette vissza a varászlatosból a keservesbe. Ketten álltak, nem szóltak semmit, csak intettek neki a fejükkel: kövesse őket. Nagyon nehezen ment. Most nem türelmetlenkedtek, nem bántották, nem kiabáltak. Kivárták. Még nehezebben ment fel a lépcsőkön. Még egy emelet. Itt ne járt még. Nagy tükröt látott a fordulóban, abban egy elaggott öregembert, lehetett talán hetven is. Majd lefelé nézett, ha leugrana, akkor éppen fejjel előre kellene. Az jobb. Mert már minden csontja eltörött. Kinyílt egy iroda ajtaja, és az egyik kísérője betaszította. Ő csak hunyorgott a szemével, a fénytől már elszokott. Majd kirajzolódott előtte  a szűkös helyiség. Felismerte Máriát. Látta a többszörös kihallgatóját is. ‘Asszonyom, itt a férje. Köszönje a befolyásos ismerőseiknek! Szabadon engedték. Végleg. Legalább nem kell holnapután gyalogmenetben elindítanunk a többi fogollyal együtt . Ahogyan így elnézem, nem biztos, hogy élve megérkezne. Hát, vigye most rögtön! Nem hiszem, hogy túl sok öröme lesz belőle!”

Mária nem omlott össze az évek alatt. A következő néhány hét vagy egy hónap elegendő volt, hogy az emeleti bérlakásban gondosan összekészítette a legszükségesebbeket a holmikból. Nagyon pontosan. Pont annyit, amennyit egy nő és egy fiú majd elbír. A nagy ismeretlenbe indulnak. Már minden ismerőse, barátja, közeli vagy távoli rokona a múlt héten az őrizetlen hagyott nyugati határ felé özönlött. A végcél és a remény: Svájcba eljutni valahogy. Ők is mehettek volna már az este. De senki nem tudott megfelelő helyet biztosítani a teherautón a férjének. Maradtak még egy napig. Az eredet tervnél. Csak egy nap. Elmagyarázta a férjének, másnap egyesül majd a család Győrebn. A fiú a bencéseknél tanul, és onna mennek együtt tovább. A fővárosban egész éjjel csend volt, rosszat sejtető. Ezt nevezik halálos csöndnek.

Lajos már nem mert lefeküdni. Nem váltott hálóruhára sem. Beleült a fotelba. Arra várt, hajnalban úgyis csengetnek, és akkor már indulhat is úgy, ahogyan van. De nem erre ébredt. Ágyúdörgés, géppuska ropogása. Mária már nem volt otthon, hajnalban, pirkadatakor elindult már beszélni az új bérlőkkel, a csomagokat kivitette a vasútra, a megőrzőbe. Odakészítve volt a férje mellé minden. A rádió a fotel mellé. Bekapcsolta. Ismerte a hangot, amit hallott. ‘Ma  hajnalban orvul megtámadták a fővárost. Csapataink harcban állnak, a kormány a helyén áll.’ Megdöbbentette. Rosszul lett. Arcáról folyt a hideg veríték, a teste teljesen lebénult. Megszűnt a külvilág. Hallotta, de nem értette már a drámai beszédet, meg azt követő, többnyelven beolvasott segélykiáltásos szövegeket sem. Önkívületben volt. Mária még nem érkezett vissza. Előző este mellé készítette a gyógyszeres, nagy táskáját, mindennek, amit majd visz magával az útra. ‘ Le kell vonni a konzekvenciát’-és motyogás közben elővette a gyógyszereket. Elindult a kanapé felé és lefeküdt. Mária tartott mindig az éjjeli szekrényén egy nagyméretű naptárt. Ügyelt arra, hogy ébredéskor mutassa neki a helyes dátumot. 1956. november 4. Ezt még látta. Utoljára.

          In memoriam -írtam 2123. november 27-én. Schmidthauer Lajos (1882. március 1. Komárom -1956.                       november 4. Budapest) Orgonaművész, orgonatervező és zeneszerző. Gyógyszerészetet tanult, párhuzamosan a Zeneakadémia orgona és zeneszerzés szakát is látogatta, ahol 1906-ban diplomázott. Csak a zenének szentelte az életét. Politikával nem foglalkozott. Hangversenyezett egész Európában. Robony Ilona énekművész gyakran közreműködött, akit később vett feleségül, Rohonczy Máriára változtatta a nevét. Egy fiuk született.  Híressé vált, kiterjedt mecenatúrája volt. Fiatal művészeket, festőket, írókat támogatott. Több magyarországi orgonát tervezett. Ő szólaltatta meg először az addigi magyar orgonaépítészet legnagyobb orgonáját a szegedi Dómban. Öt manuálos, 126 re3giszteres hangszerét. 

 Amikor én játszom ezt a műrészletet: rá mindig gondolok.

Kiegészítésként: a képek forrása Németh István a Múltra nyíló kapuka válogatott írások a régi Komáromról  című könyvéből való. P.  218-219.  Pro Museum Könyvek 5. Komárom 2022.

Author: Fodor Ágnes

A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...