– Ne! Ne bántson, kérem! Nem tettem semmit! A kisfiam! Segítsen!
– kiabálta Vladiszláv egyre hangosabban.
A saját kiabálásának hangjai ébresztették fel, révült tekintettel nézett körül, mintha csak azt kérdezné, hol vagyok. Lassan kitisztult az álom köde, és rádöbbent, ez az a kis ház, ahol menedéket adtak neki jó emberek. Biztonságban van, ez Magyarország.
A rémálom tovaszállt, hogy ébren jusson eszébe minden szörnyűség, amit át kellett élnie. Az állandó légiriadók, a bombázások, az aknavetők fütyülő koncertjei, a meg-megrázkódó házak nyögése, a leomló falak robaja, a menekülő emberek lábainak rémülettel teli dobogása és a halálsikolyok. Mindközül ez volt a legszörnyűbb. Hallani a pusztulás hangjait a tehetetlenségszorításában, hallani a segélykiáltásokat anélkül, hogy bármit is tehetne értük. Aztán az a szörnyű hajnal, amely nem az új nap ajándékát hozta el nekik, hanem a rettenet óráját. A szokottnál is nagyobb robbanás, s a ház, amiben élt a családjával, megadta magát az elkerülhetetlennek, kártyavárként omlott rájuk. Zuhanás a mélybe, porfelhő mindenütt és sötétség, sikolyok… Sokáig, maga se tudta – s most sem tudja – meddig feküdt a romok alatt semmiről sem véve tudomást s várta mi lesz. Egyszer csak síri csend lett úrrá a harc zajain. Levegőért kapkodott, és a tíz körmével kezdte el keresni az utat a szabadulásba. Kezek nyúltak érte, és végre az éltető lég átjárta megkínzott tüdejét. Nagyokat kortyolt az életet jelentő levegőből, s mikor megérezte az élet édes ízét, az első gondolata a felesége és a kisfia volt. Idegen arcok néztek vele farkasszemet, s az egyenruhák látványa megrémítette. Kiabálni kezdett, és csak nagy nehezen tudták megnyugtatni: nem esik baja, nem fogják bántani. A családját kérdezve szomorú tekintetek, lehajtott fejek közölték vele a visszavonhatatlant, nincs többé családja. Zokogás rázta egész valójában, de a támogató kezek talpra állították és a kérdéseket meg sem hallva lassan vonszolta magát előre.
Nem tudta hova megy és minek, csak az hajtotta egyre: – el-el innen, el jó messzire, el a háborúból, a kíméletlen halálból. Napok, hetek teltek el így? Nem számított, csak ment rendületlenül, mint akit űznek. Falvak, városok, hegyek, völgyek váltogatták egymást, és mindenütt a háború pusztításának nyomai. Aztán a határ, ahol már segítő kezek nyúltak érte látva tétova támolygását. Ismeretlen emberek, akik kérés nélkül is ételt, ruhát, szállást adtak neki, és nem gyötörték kíváncsi kérdésekkel. Kórház, pszichológusok, mosolygós nővérkék, s útjára bocsájtották, hogy végül is itt, Ábrahámhegyen, ebben a csöppnyi faluban találja meg boldogulását és a nyugalom még mindig ingatag érzését.
Hamar befogadta a közösség, könnyen szót értettek, hiszen egykori szomszédai is magyarul beszéltek odahaza. Elfogadták, megértették szófukarságát, nem kérdeztek, meghagyták őt az emlékeinek, és segítették a továbblépésben. Minden elfogadható lett volna, de a visszatérő rémálmok nem hagyták mégsem nyugodni.
Megtörölte izzadságtól gyöngyöző homlokát, lassan feltápászkodott az ágyról, és az ajtót kitárva elindult a közeli strand felé, hátha az emberi közelség elűzi legalább egy kicsit, a rémségek képeit. A nap hétágra sütött, és kicsalta az emberek tömegét a vízpartra. Vidáman zsibongó áradat, kacagó arcok, habokban lubickoló eleven gyermeksereg. Az élet örömteli képei. Mindez csak még inkább felnagyította benne az űrt, mit elvesztett családja jelentett. Egy ideig még próbált beolvadni, de aztán feladta, és elindult csendesebb, ember nem lakta helyet keresni magának. A tömeg gyérült, a nyomok is fogyni kezdtek a homokban, míg egy magányos aprócska lábnyommá nem zsugorodtak. Kíváncsian kezdte követni a pici mélyedéseket, szerette volna tudni, kié és miért ilyen magányos.
Lassan lépkedve, mindenfelé kutatva követte a lábnyomokat, amelyek egy kis ligethez érve megszűntek létezni. Tán csak nem egy angyal volt! A bokrok meg-megtört ágacskái, a fák félrehajtott lombja azonban mást súgtak, nem angyal járt erre, nagyon is emberre vallanak a jelek. Haladt hát tovább a jelekre figyelve. Az egyik fa alatt megtalálta a jelek gazdáját is, egy kisfiú formájában. A sovány, meggörbült hátat meg-megrázta a sírás, és csak a talpa alatt megreccsenő gallyak lármájára fordult felé egy maszatos, rémült arcocska.
- Hát te ki vagy? És miért sírsz? – kérdezte tőle, de felelet nem érkezett, sőt a legényke riadtan még jobban a fa törzséhez simult, mint aki attól vár védelmet a betolakodóval szemben.
Megismételte a kérdést ösztönösen ukránul:- I sto ti? Csomo ti plajcses?
Legnagyobb meglepetésére erre válaszolt az apróság, félve és csupán egy szóval, a nevével: – Vlágyik.
Felkapta a fejét, hiszen az ő elvesztett kisfia is Vlágyik! Ez nem lehet véletlen! A gondolatok csak úgy kavarogtak a fejében, de lassacskán szavakká váltak, s bár döcögősen indulva, de beszélgetni kezdtek. A tétova szavakból mondatok lettek és kibontakozott előtte egy újabb emberi tragédia. Vlágyik, mert már csak így szólította, elveszítette a szüleit menekülés közben. Katonák lőtték le őket. Őt egy ismerős házaspár hozta magával az országba, és a gyámhatóság vette gondjaiba. Bár ellátták minden földi jóval, a legfontosabbat, a szülői szeretetet nem tudták pótolni. Még egy táborba is elhozták, hogy feledtessék vele a rémségeket, hogy szebbé varázsolják az életét. A többiek a strandon lubickolnak önfeledten, de neki erről is a családi nyaralások jutottak az eszébe és a bánat gúzsba kötötte picinyke szívét. Ezért húzódott félre a kíváncsi tekintetek elől. Az időt egyikük sem figyelte közben, számukra nem volt semmi jelentősége, és azt sem vették észre, hogy a távolság közöttük egyre kisebb lett, míg végül a kezük is összeért. A homokos mancsocska engedelmesen simult a kérges tenyérbe. A béke szigete lett a liget, megszűnt a világ, csak a két egymásba fonódó szempár létezett, mely bizalomról, szeretetről mesélt egymásnak.
A világ azonban mindig visszaköveteli azt, ami az övé. A csendet hangos kiáltozás szakította meg, a varázslat elreppent, mint sosem volt madár.
- Vlágyik! Vlágyik! Merre vagy? Hova bújtál el? Gyere elő légy szíves! Ancsa néni már nagyon aggódik érted. – harsogott egyre.
- Maj tu!- felelték egyszerre. Aztán Vladiszláv megismételte magyarul is, hogy a keresők is megértsék: – Itt vagyunk.
Kéz a kézben indultak a kiáltozók irányába, mintha mindig is összetartoztak volna.
Epilógus.
Vladiszláv és Vlágyik valóban egy családdá váltak, még a hatóság sem gördített akadályt elébük. Idővel, édesanyával egészült ki Anna személyében, testvérkék is születtek, s ahogy a mesében szokás mondani, máig is boldogan élnek, míg meg nem halnak.
Author: Gurzó Györgyné
A nevem Gurzó Györgyné, született Laczkó Hajnalka Ágnes. A békési szülőotthonban láttam meg a napvilágot 1958. március 7-én, kései, már nem is várt gyermekként, a szüleim nagy örömére. Édesapám telekkönyvi előadó volt, az édesanyám a családunkról gondoskodott. Büszke vagyok erdélyi gyökereimre, székely származásomra, hiszen az anyukám Temesváron, az apukám Brassón született. A mentalitásuk, életfelfogásuk bennem is ott van. Az irodalmi érdeklődésemet az édesanyámnak köszönhetem, aki már 5 évesen beíratott a helyi könyvtárba. Ezt csak megerősítették kiváló magyar tanáraim. Az írogatást még gimnazista koromban kezdtem el, mint annyian. Ezek még csak olyan kezdemények voltak csupán. Komolyabban, csak 1995- ben kezdtem el írni, a helyi újságba (Békési Újság), mely nem fizetett munkát jelent, valamennyien lokálpatriotizmusból írjuk. Eleinte csak alkalmanként, majd rendszeresen írtam cikkeket a város életéről. Jelenleg is a lap munkatársa vagyok önálló rovattal, melyben a helyieknek mutatom be interjúkban a köztünk élő embereket. A szépirodalom szeretetét máig megőriztem és jobbára a lap Kalendáriumában jelentek meg verseim, novelláim, 2006-tól napjainkig. . A civil foglalkozásom 40 éven át a pedagógusi hivatás volt, melyből több, mint 39 évet ugyanazon iskolában töltöttem le. Bár tanítói végzettséggel rendelkezem, az utolsó néhány évben a felsőtagozaton volt rám szükség, így volt szerencsém több tárgyat is tanítani helyettesként, mint...
