Titkos hely a kis tisztáson

1930-as évek eleje

A Bernát család háza közvetlenül az erdő mellett állt, túl a falu határán. Szerették úgy képzelni, hogy az egész erdőség az övék, az ő hatalmas udvaruk. Valójában persze a kislány, Nóri szerette ezt a leginkább így gondolni. Sokat játszott az erdőben, jólesően képzelte el, hogy ennek a birodalomnak ő a hercegnője.

A nagyszülei nem akarták túlságosan táplálni ezeket a gyermeki képzelgéseket, de mégis szinte hercegnőként bántak Nórival. A kislány ugyanis hamar elveszítette az édesanyját, az édesapja pedig felesége elvesztése miatt megkeseredett és elhagyta a házat. Így Nóri a nagyszülők mellett cseperedett. A mamája szép ruhákat varrt neki, amiben ő igazi úri hölgynek érezhette magát. A nagypapája pedig mindent nyomban meg akart adni neki, apja helyett apja akart lenni. Fájt számára, hogy a fia elhagyta őket, ezért minél inkább kárpótolni akarta az unokáját. Ám ez rá is jótékonyan hatott, hiszen sokáig fiatalos maradt. Rengeteget játszott Nórival, sokat sétáltak az erdőben, többet voltak a természetben, mint fedél alatt.

Nórinak akadt egy kedvenc helye az erdőben. Kacskaringós ösvény vezetett oda, de nem volt túlságosan messze a házuktól, ezért ahogy nőtt, egyre gyakrabban kijöhetett ide egyedül is. Elheveredett a magával hozott pokrócon, és úgy játszott vagy beletemetkezett egy könyvbe. Egy alkalommal, mikor hazaért, észrevette, hogy a papája a ház melletti fészernél farag valamit. Odalépett hozzá, és akkor már látta, hogy egy pad készül.

– A tisztáson lesz a helye – magyarázta a nagypapa, látva unokája kíváncsi tekintetét. – Ott fogom összeállítani, de segítened kell, hogy a darabjait odavigyük.

Nóri lelkesen bólogatott, legszívesebben indult volna vissza a tisztásra, ám papája türelemre kérte.

Sokat azonban mégsem kellett várnia, mert másnap kimentek az erdőbe, és a helyére tették a padot.

– Itt ülve talán majd eszedbe jutok, amikor már nem leszek – jegyezte meg a nagypapa, miután munkájuk végeztével megpihentek.

– Mindig eszembe fogsz jutni. És még sokáig együtt leszünk.

Nórit érzékenyen érintette az elmúlás gondolata. Nem akarta elveszíteni a nagyszüleit, ezért igyekezett nem is gondolni erre. Ám mindig olyan fiatalos nagypapája nem sokkal később ágynak esett és pár napra rá meghalt. Az orvosok szerint egyszerűen az idős kora vitte el. Noha nem látszottak meg rajta az évek, mindvégig megőrizte lendületét, az idő alaposan eljárt felette. Nórit nagyapja halála döbbentette rá, hogy bár nagymamája jóval fiatalabb, azért már ő is jócskán benne jár a korban.

Szegényesen éldegéltek az erdő széli házban. A nagymama már nem vállalt munkát, Nóri igyekezett gazdag családok ruháinak varrásából némi jövedelemre szert tenni. A tisztásra is csak ritkán volt alkalma kimenni. Ezeken az alkalmakon azonban mindig belefeledkezett a természet szépségébe. Figyelte, hogyan váltakoznak az évszakok. A legkedvesebb időszaka az ősz volt. Amikor még a nyári meleg emléke élénken élt, de az újabb évszak megszínezte a fák leveleit, és a zöld mellett a sárga és a piros különböző árnyalati virítottak.

Egy ilyen kellemesen meleg őszi délutánon Nóri a tisztás felé igyekezett. Noha kamasz lánnyá serdült, gyermekkori kedvenc olvasmányát, A titkos kertet[1] vitte magával. A padot azonban nem találta szabadon, egy fiú ült rajta féloldalasan, és a támlára vésett valamit.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte Nóri önkéntelenül kifakadva.

Közelebb lépett a betolakodóhoz, akit láthatóan váratlanul ért, hogy nincs egyedül. Sötét, kissé rendezetlen haja az arcába hullott, tincsein keresztül bizalmatlanul méregette Nórit.

– Mi közöd van hozzá? – kérdezett vissza, miközben lassan felállt, és zsebre dugta a bicskáját.

– Az, hogy ez az én padom. Te pedig megrongáltad.

– A te padod? – a fiú gúnyosan felnevetett. – Nem, ez már az én padom. Látod?

Nóri a mutatott helyre pillantva láthatta, hogy a fiú a saját nevét véste a támlába ügyetlen mozdulatokkal.

– Áron. Az, hogy kisiskolás módjára ideírtad a neved, nem jelent semmit. Menj el!

– Miért mennék? Ez nem a te területed, kislány. Ugyanúgy megtehetem, hogy itt legyek, akárcsak te.

Nórinak be kellett látnia, hogy ez igaz. Már nem képzelheti azt, hogy mindez az ő birodalma és eldöntheti, kit fogad és kit nem.

– A pad viszont az enyém. A nagypapám készítette nekem.

– Ahogy az erdő, úgy a pad sem a tiéd.

Áron végül lehuppant a padra, mintegy lezárva a veszekedést. Nóri mérgesen toporgott egy rövid ideig, majd rászólt Áronra, hogy menjen arrébb és végül ő maga is leült a pad túlsó felére. Álcaként beletemetkezett a könyvébe, de nem olvasott egyetlen betűt sem. Néha-néha lapozott, hogy ne adjon okot a fiúnak az újabb kellemetlenkedésre, ám a gondolatait nem kötötte le szeretett olvasmánya.

Mindeközben Áron ismét elővette a bicskáját, és annak hegyével a körme alatti piszkot piszkálgatta.

Leszállt az alkony, amikor Nóri észbe kapott, hogy ha csakugyan olvasna, akkor a sorok összefolynának előtte a félhomályban. Ekkor gyorsan összecsapta a könyvét és elsietett. Hallotta Áron gúnyos nevetését, de nem törődött vele. Az újabb találkozást mindenképpen el akarta kerülni, csakhogy kedvenc helyéről, főként a padról nem akart lemondani.

Arra gondolt, megkéri a nagymamáját, tartson legközelebb vele. Ha a fiú ismét ott lesz, akkor talán látva a mamáját, végül inkább elmegy. Ám Nóri mire hazaért már úgy vélte, ez gyerekes megoldás lenne, a kamasz fiúval neki magának kell megküzdenie.

– Költöztek ide a környékünkre mostanában új lakók? – tette fel vacsoránál a kérdést.

– Nem tudok róla – ingatta a fejét a nagymama. – Találkoztál valakivel?

– Igen, egy kellemetlen alakkal – vallotta be Nóri.

–  Azt hiszem, mégiscsak van valaki… A szomszédos földeken dolgozik egy fiatal fiú, nemrég állt be a munkások közé. Ő valahol itt húzza meg magát egy kis viskóban.

Nórit foglalkoztatta, hogy ez a fiatal munkás valóban azonos-e Áronnal. Legközelebb, mikor a faluba tartott, hogy néhány megvarrt ruhát elvigyen a tulajdonosainak, kitérőt tett arrafelé, amerre a nagymamája sejtése szerint a fiú lakhatott. Nóri csakugyan rálelt a mondott helyen egy elhagyatottnak tűnő házikóra, mely mindössze egyetlen helyiségből állhatott. Látszott rajta, hogy nemrég újra lakják, így végül Nóri meggyőződött róla, hogy Áron lakik ott.

Legközelebb Nóri egyedül volt a tisztáson. Még enyhe maradt az idő, de azért az ősz csípőssége megérződött és a nap sem sütött ki. Nóri végighúzta a pad karcolásán az ujjait, és már nem is nagyon bánta volna, ha Áron megjelenik. De nem bukkant fel sem akkor, sem a következő alkalmakkor.

A tél beálltával Nóri is csak egyszer-kétszer sétált el a tisztáshoz. Aztán tavasszal, a jó idő beköszöntével ismét egyre gyakrabban időzött a kedvenc padjánál, amikor csak megtehette. Teendői végeztével estefelé a padon olvasgatott. Megint gyermekkori kedvencét olvasta újra, amikor az egyik bokor felől furcsa zörejek hallatszottak, majd előbukkant egy magas, nyúlánk alak.

Ugyan csak bő fél év telt el, de Áron azóta mintha kicsit megkomolyodott volna. A ruhája és a haja is rendezettebben festett, és a munkától izmosabbnak látszott.

– Még mindig nem értél a könyv végére? – kérdezte mindenféle köszönést mellőzve.

Leült Nóri mellé a padra, és zsebéből előhúzott egy szál cigarettát.

– Eszedbe ne jusson itt rágyújtani!

– Miért? – kérdezte Áron, mikor már a szájába illesztette a cigarettát és gyufa után kutatott a zsebében.

Nóri visszanyelte az indokait és egyszerűen csak kivette Áron szájából a cigarettát.

– Nem tanítottak meg rá, ha kérdeznek valamit, arra illik válaszolni? Bocsánat, ez egy újabb kérdés, talán inkább kijelentenem kellett volna.

– Nem hittem, hogy a munkásfiú álcája egy nyelvészt rejt.

– Ne ítélj olyan elhamarkodottan, kislány!

Áronnak láthatóan nem tetszett, hogy Nóri munkásfiúként azonosítja őt. Ám Nórinak sem volt ínyére a kislány megnevezés. Beszélgetésüknek épp ezért ismét hamar vége szakadt.

Valami mégis megváltozott. Nóri már nem tartotta olyan kellemetlennek, hogy Áron ott ül mellette a padon.

A következő alkalommal Nóri süteményt is vitt magával. Nem vallotta be önmagának sem, de valójában szerette volna, ha találkozik Áronnal. Kívánsága pedig teljesült. Amint közeledett a tisztás felé, észrevette a fiú alakját. A padon ült és egy fűszálat sodort az ujjai között.

– Ez már jobb választás, mint a cigaretta – jegyezte meg Nóri.

– A kettő össze sem hasonlítható. Ami viszont talán jó választás lehet, az nálad van.

– Nálam?

– Igen. Süteményt hoztál?

Nóri leemelte a konyharuhát a kezében tartott kosárkáról, és a friss lekváros piskóta illata még intenzívebben érződött. Áron felé nyújtotta a finomságot, ő pedig nyomban kivett két darabot.

– Te sütötted?

– Igen.

– Köszönöm, nagyon finom.

Nóri elpirult. Dicséretre valójában nem számított, azt hitte Áron ezúttal is ugratni fogja őt.

A tavasz és a nyár már úgy telt el, hogy Nóri és Áron barátokká váltak. Noha Nóri jó pár találkozást követően árulta csak el a nevét, kettejük kapcsolata folyamatosan megváltozott. Mire beköszöntött az ősz egyre inkább ragaszkodtak egymáshoz. Mindig megbeszélték, hogy mikor találkoznak újra a padnál. A rossz idő sem jelenthetett akadályt, esetleg csak az, ha Áronnak tovább kellett dolgoznia.

Ám egy alkalommal a nagymamája arra kérte Nórit, hogy ne menjen el szokásos esti sétájára.

– Szeretnék bemutatni neked valakit.

Nóri nem értette, miért ilyen sürgős a dolog és persze cseppet sem fűlt hozzá a foga. A nagymamája arca viszont ezúttal szigorú maradt, nem enyhült a kérlelésekre. Végül Nóri szomorúan bár, de beleegyezett, hogy találkozik azzal a valakivel.

Az egyik közeli faluból érkezett hozzájuk Pócsay úr, a tanító a feleségével és a fiával, Lajossal. Lajos orvosnak tanult az egyetem, amit a szülők nagy büszkén rögtön el is árultak. Nóri számára azonnal kiderült, hogy a nagymamája és a tanítóék össze akarják őt boronálni Lajossal. Csakhogy Lajos olyan semmilyennek tűnt a szemében. Szimpatikus volt számára az, hogy az orvosi hivatást választotta és kissé sajnálta őt, amiért a bal lábára sántított, de ennél többet nem érzett. Mindenesetre valamiféle megállapodás született, hogy Lajos lesz ezentúl Nóri hivatalos kérője.

– Meglátod, jól ki fogtok jönni – jegyezte meg Nórinak a nagymamája, amint megkönnyebbült, hogy a találkozó jól sikerült.

Nóri inkább nem firtatta, hogyan tett szert nagymamája erre az ismertségre. Nem hitt benne, hogy Lajossal jól ki fognak jönni. Mégis belement az időnkénti találkákba, és az orvostanhallgató fiú a maga félszeg módján udvarolgatott neki.

Ám ahogy múlt az idő, egyre inkább érezte, hogy Áron az, aki iránt úgy viseltetik, mint ahogy Lajos iránt kellene. Áronnal továbbra is igyekeztek rendszeresen találkozni, ám Nóri nem titkolhatta sokáig, hogy valaki érdeklődik iránta. Amint ez egyértelművé vált Áron számára, megcsókolta Nórit, majd elővette a bicskáját és a saját neve mellé oda kanyarította a padra a lányét is.

Nóri hosszú hónapokig találkozgatott Lajossal úgy, hogy tudta, a szíve valójában Ároné. Nagyon félt, de úgy érezte, lassan be kell vallania az igazat Lajosnak és a nagymamájának. Ám mielőtt vallomást tehetett volna, Áron jelentett be egy sokkal súlyosabb dolgot.

– Bevonulok a háborúba.

Ekkor már egy ideje dúlt a második világháború, ám a magyarok csak az idő tájt csatlakoztak ténylegesen a harcokhoz. Nóri valójában elég elzárkózva élt, kevéske hír jutott el a falujukba és sokszor az is torzítva, de a háború hatását azért megérezték. Amit pedig hallottak a harcokról, az cseppet sem tűnt szívderítőnek. Nóri ezért meghallva Áron bejelentését, sírva fakadt. Próbálta visszatartani a könnyeit, de nem tudta.

– Hamarosan visszajövök, nem lesz baj – jött az ígéret.

Nóri viszont elképzelte, ahogy ezt ígéri minden frontra induló férfi a kedvesének, és aztán sokan a véres harcmezőkön lelik halálukat.

– Kérlek, várj meg itt – mondta Nóri, és hazaszaladt.

Felkapta A titkos kertet és egy nemrég készült fényképet, majd szaladt vissza.

– Hozd vissza a könyvet, arra még szükségem lesz. De most neked adom, mert neked lesz rá a legnagyobb szükséged.

Áron ismét biztosította, hogy minden rendben lesz, és a könyvet is épségben visszahozza. Ám valójában ő sem látszott túl magabiztosnak, ahogy elérzékenyülten nézegette a Nóriról készült fotográfiát.

Nóri ezután nem szakított rögtön Lajossal, sőt valójában már a házasságot tervezték, gyűrűs menyasszony lett belőle, amikor mégis rászánta magát a lépésre. A nagymamája nagyon összetört, hiszen a házasság lett volna anyagi megmentőjük. Lajos is kissé szomorkásan vette tudomásul a dolgot, de elfogadta a helyzetet. A tanítóék sajnálkoztak egy sort, de mivel anyagilag nem volt nehéz Nórinál jobb partit találniuk a fiúk számára, ők sem tiltakoztak túlságosan.

Nórit a falu, a környék a szájára vette, amiért egy ifjú orvosnak kosarat adott és elhalasztotta a számára kínálkozó lehető legjobb lehetőséget. Ám mindenkinek volt ennél nagyobb baja, így egészen hamar elültek a pletykák. Nóri szintén sokat bánkódott és aggódott a mamája miatt is, akivel a történtek után némileg megromlott a viszonyuk.

Továbbra is szerették egymást, de már nem volt olyan bensőséges a kapcsolatuk, mint korábban. Aztán egy nap a nagymama agyvérzést kapott, amit túlélt ugyan, de árnyéka lett korábbi önmagának. Eleinte ki lehetett segíteni az ágyból, Nóri gyakran kiültette őt a ház elé a napra. Ekkor még a szeme beszédes volt és sokszor kiolvasható volt belőle a szemrehányás, ha Lajos a családjukhoz tartozna, nem jutottak volna ilyen szegény, szerencsétlen sorsra.

Később azonban Nóri már nem tudta rábírni a nagymamáját, hogy kikeljen az ágyból. Néhány hét múlva aztán örökre elaludt. Nóri egyedül maradt az erdőszéli házban. Főként varrásból és egyéb kisebb munkákból igyekezett megélni, de a háborús időkben ez nem bizonyult egyszerűnek.

Lassacskán érett benne az elhatározás, hogy elköltözik és beáll egy gazdag családhoz cselédnek, vagy valami más munkát vállal valamelyik nagyvárosban. Ám mielőtt tervét véghez vitte volna, több hónapot hezitált. Levelet fogalmazott arról, hol szeretne boldogulni. Arra gondolt, hogy a padnál rejti el, úgy hogy akinek szánja, rátalálhasson. Ám közben véget ért a háború és Nóri mikor épp a kis tisztáson időzött, léptek zajára lett figyelmes.

Áron bukkant fel a fák között. Megviseltnek, de egészségesnek látszott.

– Visszahoztam a könyvedet, ahogy megígértem – nyújtotta át az elnyűtt kötetet Nórinak.

Nóri néhány pillanatig hitetlenkedve, szótlanul állt, ám nagyon boldog volt, most hogy végre visszakapta, vagyis megkapta Áront. Már semmi sem állhatott közéjük, ezért amilyen hamar lehetett, össze is házasodtak. Az erdő széli házat fokozatosan rendbe hozták és felújították.

A padhoz gyakran kijártak, később pedig a gyerekeik is előszeretettel játszadoztak a kis tisztáson. Sőt, az unokáik is szerettek a nyári szünetekben ott játszani. A pad később aztán kicserélődött, már nem a régi fapad állt ott, hanem egy újabb. De a története tovább élt.

[1] Frances Hodgson Burnett A titkos kert című regénye az Athenaeum Kiadó gondozásában jelent meg elsőként magyarul 1925-ben.