Érettségi
A büfének berendezett tanteremben izgatott szülők sürögtek – forogtak – a szülői munkaközösség tagjai. Szalvétákat hajtogattak, félbevágott kenyereket vajaztak, szalámit, csemegeuborkát, paradicsomot rakosgattak rájuk. A tetejükre reszelt sajtot szórtak, majd majonéz-, gulyáskrém- és pirosaranypöttyökkel díszítették őket. Az egyik kislány laktózérzékeny volt, neki külön tálcára készítették a szendvicseket. A tálcákkal szemközt, a fal mellett műanyagpoharak és többféle innivaló várta a szóbelizőket.
Először magyarból vizsgáztak. A hidegvérűek a terem előtti székeken ülve még az utolsó pillanatban is a kidolgozott tételeket bogarászták. Végül is az atombomba is egy pillanat alatt robbant fel – mondta egy szemüveges lány fanyar humorral a mellette ülőnek. Az ember sohasem tudhatja… A neurotikusok gépiesen járkáltak le s föl a folyosón, és irigykedve bámulták a régi tablókról rájuk mosolygó érettek sokaságát. Ha nekik sikerült, ha ennyi mindenkinek sikerült, miért pont ők vallanának kudarcot? Így biztatták magukat csendben, és sok mindent megadtak volna azért, hogy egy nappal idősebbek legyenek. A vizsgázók harmadik csoportját a szangvinikusok alkották. Ők viszonylag kevesen voltak, mégis soknak tűntek. Eltorzult arccal, a gyűlölettől és a kimerültségtől remegő hangon sorolták azokat a neveket, akiket még véletlenül sem akartak kihúzni. Ennyi büdös firkászt! – fakadt ki az egyikük hirtelen. Ez a Shakespeare is… borzalmas! Ennyi nevet egy színdarabban, a francba már! Kit érdekel, ki képes ezeket megjegyezni?! – hőbörgött szikrázó szemmel, minden egyes szó elejét külön megnyomva, olyan szenvedélyes felháborodással a hangjában, hogy senki nem mert, s talán nem is akart neki semmilyen ellenvetést tenni. Vegyészmérnöknek készült, és a Rómeó és Júlián kívül egyetlen színdarabot sem olvasott el soha, azt is csak félig… Nevetséges – folytatta dohogva, miközben egyre többen helyeseltek. Jókai se akárki – tette hozzá egy fiú. Még annyi regényt… Én sem értem, komolyan nem értem, ennek mi értelme van… – folytatta a harmadik. Én tényleg szeretem az irodalmat. De például … valahány költő összes versciklusát sorban mantrázni, tartalmakat bemagolni, olyanokat, amiket soha nem olvastunk… én legalábbis nem olvastam – nézett körül kissé, de csak kissé szégyenkezve, ám a többiek arcát látva megnyugodott. Ekkor hirtelen kinyílt a teremajtó, és elhallgattak. A vizsga megkezdődött.
A kint maradtak feszült csendben füleltek. Mindannyian ugyanazt az írót szuggerálták az agyuknak, lelki szemeikkel ugyanazt a nevet látták remegő kezeikben tartott fehér papírjaikon, kivétel nélkül egyvalakit akartak kihúzni: a dzsókert. Azt az áldott, empatikus, diák- és vizsgázóbarát aranyszívű művészt, azt az önkritikus, képmutatást gyűlölő, magolást megvető szentet, aki írói hagyatékában kifejezetten megtiltotta, hogy őróla valaha is bármilyen életrajzi adattal, címmel, tartalommal vagy elemzéssel bármilyen vizsgán akár egyetlenegy vizsgázót is sanyargassanak. Aki jó előre gondolt a fiatalságra, a jövő generációjára, mert tudta, hogy őnélküle is eleget szenvednek és küzdenek majd az életben. Aki előre elrendelte, hogy róla a nevén és egyetlenegy művén kívül semmit de semmit nem szabad többet kérdezni, és akkor úgy is, annyival is, alanyi jogon, az irgalmasság jogán – ötös… Aki tudta: nem az a fontos, hogy ő ki volt. Persze ha a vizsgázó önként, saját szabad akaratából dönt úgy, hogy mégis olvas tőle műveket, az más… Az teljességgel más!
Ekkor bentről halk örömsikoly hallatszott. A bizottság cinkosan összemosolygott: kihúzták a dzsókert. Kint áramütésszerű rándulás suhant át a várakozók arcán, és reményvesztetten néztek egymásra. A kihúzott tételt már nem teszik vissza, ezt jól tudták. A vizsgázó nem kért felkészülési időt. Sugárzó arccal a makulátlan, fehér terítőkkel letakart, összetolt asztalokból álló hosszú monstrum elé helyezett székre ült, és mondott egy nevet.
Aztán rákezdte:
Most elmondom, ki vagyok
Az első nap :
Sem utódja, sem boldog őse,
sem rokona, sem ismerőse
nem voltam senkinek,
nem voltam senkinek.
A második nap:
Születtem.
A harmadik nap:
Elvegyültem.
A negyedik nap:
Kiváltam.
Az ötödik nap:
A Hortobágy poétája voltam.
A tragédia.
Hasadt kárpit mögé
parancsolt névtelen faragó.
Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta
halott szám.
72.
Eltemettem mélyen a nótát.
Sikáltam hajót, rántottam az ampát.
Ostoba urak közt játszottam a bambát.
A hatodik nap:
Kacagó szél suhant el fölöttem.
De hirtelen váratlan
Átölelt az Isten.
A világ lettem.
Minden, ami volt, van.
Üres sír.
Szent Dalnok.
Tolvaj allúzionista.
Őrző.
Újraalkotó.
Földre szórt gyöngyszemek nyitója.
Rónák fölött úszó,
szabad, tiszta harangszó.
Vad kertjét elhagyó orosz lány.
Levelet olvasó Tatjána.
Ősz bárd. A legbátrabb.
Így formálódtam egykor.
Ez mind én vagyok ma.
A hetedik nap – az Ünnep:
Te én leszel,
S én Te leszek.
Így leszünk Mi –
a világ újra meg újra.
Több nem leszek.
Minden más titok.
Nem könyörgök.
Irgalmazzatok.
Az elnök elégedetten bólintott. A bizottság tagjai derűsen mosolyogtak. Mindannyian kedvelték a dzsókert. Szeretne többet is mondani a tétellel kapcsolatban? – kérdezte azért kötelességtudóan az elnök. A kipirult arcú vizsgázó mélyet és boldogat sóhajtott. Szeretnék – válaszolta, és újra rákezdte.
A szülői munkaközösség tagjai már mindennel elkészültek a büfében, és csöndben beszélgettek. Aztán az egyikük felállt, hogy friss híreket vigyen a többieknek. A magukba roskadt várakozók között a saját fiához lépett. Rosszat sejtett. Csak nem…?
Még most sem jött ki senki? – kérdezte vontatottan, tekintetével a tételek fölé hajló éretleneket pásztázva, de sehonnan nem érkezett válasz.
Author: Gál Mária
Most elmondom, ki vagyok. Az első nap : Sem utódja, sem boldog őse, sem rokona, sem ismerőse nem voltam senkinek, nem voltam senkinek. A második nap: Születtem. A harmadik nap: Elvegyültem. A negyedik nap: Kiváltam. Az ötödik nap: A Hortobágy poétája voltam. A tragédia. Hasadt kárpit mögé parancsolt névtelen faragó. Kárhozott, kacagott, aggastyán-hítta halott szám. 72. Eltemettem mélyen a nótát. Sikáltam hajót, rántottam az ampát. Ostoba urak közt játszottam a bambát. A hatodik nap: Kacagó szél suhant el fölöttem. De hirtelen váratlan Átölelt az Isten. A világ lettem. Minden, ami volt, van. Üres sír. Szent Dalnok. Tolvaj allúzionista. Őrző. Újraalkotó. Földre szórt gyöngyszemek nyitója. Rónák fölött úszó, szabad, tiszta harangszó. Vad kertjét elhagyó orosz lány. Levelet olvasó Tatjána. Ősz bárd. A legbátrabb. Így formálódtam egykor. Ez mind én vagyok ma. A hetedik nap - az Ünnep: Te én leszel, S én Te leszek. Így leszünk Mi - a világ újra meg újra. Több nem leszek. Minden más titok. Nem könyörgök. Irgalmazzatok.
