”Az élet inkább birkózáshoz, mint tánchoz hasonlít,
mert felkészülten, sőt rendíthetetlenül kell állnunk
minden eshetőséggel, a váratlannal szemben is.
/Marcus Aurelius/
Predesztináció, eleve elrendelés…
A férjem itthoni viselkedése igazolta, jól döntöttem, haza kellett jönni. Arrogáns lett és nagyon durva. Állandóan menni akart, ha elérte a kilincset, teljes erőből vágta be az ajtót. Ha akadályoztam, a karomat szorította vagy ütött, ahol ért. Éjszaka alighogy elaludtam, ébredt, zajongott, wc-re akart menni, vagy egyszerűen indulni valamerre.
Az egész helyzet képtelenségnek és abszurdnak tűnt. Két felnőtt ember körül – akik harminc évet a legnagyobb megértésben élték le- minden átfordult. Egy tébolyult, az átlagember fejével meg nem érthető élethelyzetbe kerültünk. Minden kezelhetetlennek tűnt, ugyanakkor bíztam abban, hogy ez csak rossz álom, fatális tévedés lehet. Reménykedtem, hogy elmúlik.
Ezzel az érzéssel indultunk el a nagyvárosba, hogy találkozzunk a híres gyógyítóval. Több száz ember volt együtt egészen különleges szimbiózisban, testet-lelket átjáró békességben. Különleges élmény volt, melytől sokat reméltünk. Az „istentisztelet” szép volt és megható, de nagyon hosszú. A férjem jó darabig fegyelmezetten ült és hallgatta a prédikációt, az énekkar gyönyörű műsorát. Aztán egyszer csak minden jelentéktelennek tűnt számára. Először csak sétálni indultunk, aztán nekiiramodva futott a villamosok felé. Nagy nehezen a fiúnk lecsillapította. Visszamentünk a terembe, ahol nagyon fegyelmezetten sorfalat álltak a hívők, várva, hogy a gyógyító elé kerüljenek. Bennünket udvariasan terelgettek előre, szinte kézről kézre adva. Amikor szemben álltunk a gyógyítóval, a férjem keze magasra lendült és ütött. Reményvesztetten, több száz ember sajnálkozó tekintetétől kísérve jutottunk el a kijáratig. A férjem kiszámíthatatlan és kezelhetetlen lett. Amit a természet elvett az értelemtől, megduplázta a fizikai erőben.
Az erdőben ekkor volt a szarvasbőgés. A fiunk utolsó próbálkozása, a cserkelés az erdőben, már nem hozta azt az izgalomtól átfűtött kalandot, amely az egész eddigi életére jellemző volt.
Győzött a racionalitás!
Az idő nem nekünk dolgozott. Felmértük, hogy nincs más megoldás. Az alagút végén nem a fény, hanem a kisváros zárt pszichiátriai osztálya vár, hogy a szerettünkkel eggyel több lakója legyen.
A megállapított diagnózistól további három év telt el. Problémás volt a tájékozódás, nem tudott számolni, a nevét aláírni, nem olvasott. Még beszélt és járt, jellemzők voltak a hangulatváltozások, a durvaság, a fizikai erőfölény.
Az előző életének intelligencia mutatói még felszínre törtek. Ha tüsszentett, a kezét a szájához emelte, a hölgyeket udvariasan előre engedte, igényelte a tisztaságot, a higiéniát. A hozzátartozókat még felismerte, olykor-olykor szeretetét még képes volt kimutatni.
A pszichológus azt vallja, hogy minden percben, minden pillanatban döntünk. Ezzel minden ember a saját életéért felelős. Csak azt felejti hozzátenni, hogy ez a tézis csak akkor igaz, ha az agy biológiai értelemben egészséges.
Az én férjem a világ legkülönb embere volt.
Az Alzheimer-kór olyan betegség, amely szétzúzza a személyiséget, gondolatokat, az egész emberi életet. Eltűnik a múlt, csak a jelen marad, jövő nélkül. Minden betegségre, de különösen erre érdemtelen az ember!
Ekkor még lázadva tettem fel a kérdést: – Miért pont a férjem, miért pont mi?
Ez az eleve elrendelés, melyhez szerencse kell! Nekünk nem volt!
Egy hónap a fausti mélység poklában
A férjemmel együtt egy hónapot töltöttünk az adott kisváros zárt pszichiátriai osztályán. Az ott dolgozókat az ápoltak egyéni sorsa, tragédiája nem nagyon érintette meg. Az emberi agy roncsolódásával összezavarodott én-tudattal nap mint nap szembesültek. Őket már nem rázta meg, ha egy beteget beinjekcióztak, melynek az eredménye az lett, hogy napokig önkívületi állapotban feküdt a páciens. A folyosó visszhangzott az állati ordítástól, az ápolók folyamatosan rohantak, hogy az összekapaszkodó betegeket szétválasszák, lecsillapítsák. Mindennapos látvány volt a meztelenség, az ápolatlanság és a bűz. Az ápolók többségében a fásultság elnyomta a hivatástudatot, a szerencsétlen betegben már nem látták az embert, aki egy-egy jó szóra, törődésre, odafigyelésre vágyott és sóvárgott.
Egy kívülállónak mindez nehéz és szívszaggató látvány volt. Igazgatói engedéllyel reggeltől estig maradhattam. Megvártak a gyógyszerezéssel, az etetéssel és a fürdetéssel.
Még ma is félelemmel tölt el, ha rágondolok, hogy műszakváltáskor sokszor voltam egyedül, kulcsra zárva ezekkel a szerencsétlenekkel.
A kórházat minden alkalommal sírva hagytam magam mögött. Az autóban, ahogy a torkomon kifért ordítottam, kiabáltam vagy csendesen fohászkodtam, könyörögve kértem az Urat, hogy segítsen. A fiunk, amikor csak tudott jött, és hármasban sétáltunk a kórház parkjában, mert a fizikai erőnlétének megőrzését fontosnak tartottam. Egy ilyen alkalommal a férjem a gyerekünknek mesélte, hogy azért nem veszi be a gyógyszert, mert az ápolók meg akarják mérgezni. Az ellenkezőjét – a rögeszmével szemben – észérvekkel nagyon nehéz volt megmagyarázni.
Egyik reggel a férjemet lekötözve találtam, az ágyát körülállták az ápolók. A földön a másik kórteremből idetévedt férfi feküdt, keze még mindig ütésre készen. Az ápolók őt is hamar leszerelték!
Látszólag nyugalom lett, de ott maradt a félelem és a feszültség. A budapesti barátnőm gyakran figyelmeztetett az „egynapos csomagra”.
– Csak azt a napot kell túlélni, majd holnap gondolok rá!
Infúziók, gyógyszerek lecsendesítették a betegünket, de depressziós lett és nagyon gyenge.
Múltak a hetek, és nem változott semmi. Egyre nagyobb közömbösség és tehetetlenség vette körül. Az éjszakai orvos már nem nézett rá, mikor az ápoló jelezte, hogy lázas, csak utasítást adott.
A férjem saját lábán ment be a kórházba. Az állapota azonban sokkal rosszabb lett. Nem harcolt, az ételt is elutasította.
Az egyik nővér, aki később még nagyon fontos szerepet játszott az életünkben, vállalta, hogy szondával orron keresztül táplálja.
Eltelt egy hónap, az eszemmel tudtam, hogy nincs jó helyen. Tovább kell mennünk! A kérdés csak az volt, hová? A főorvosnő megkönnyebbült, amikor közöltem vele, hogy szeretném máshová vinni. Biztosított, hogy mindenben támogat.
Véletlenül tudtam meg, hogy a klinikán, amely a lakóhelyünktől még messzebb van, mint a kórház, indítottak egy olyan osztályt, amely az Alzheimeres betegeket fogadja. A vezetője pedig az az orvos, aki a férjemnél diagnosztizálta a betegséget.
Telefonon hívtam, kértem a segítségét.
A válasza: – Asszonyom! Ne a klinikára hozza, szerezzen egy megfelelő otthont!
Döbbenten és jajveszékelve vettem tudomásul, hogy a tudós, akinek ez a betegség a szakterülete, aki sokat volt külföldön kutatás céljából, lemond a férjemről. Hol marad a híres tudós kíváncsisága, a hivatástudat, az emberség, a Hippokratészi esküvel való azonosulás?
A rektort a testvérem és a férjem is jól ismerte. Segítséget kértünk tőle. Az eredmény, hogy három osztály is szívesen látta volna a beteget megkülönböztetett bánásmóddal. Én az ismerős főorvos osztálya mellett döntöttem.
Bizakodva indultunk el, hogy újabb egy hónapra berendezkedjünk ott, ahol reményeink szerint segíteni tudnak.
Teljes súlyával rám nehezedett a felelősség!
Minden kimondott szónak jelentősége lett!
Egy másik ember életéért a döntéseimen keresztül, minden percben felelős lettem!
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
