A saját ősz

A saját ősz

Plotty, sssrrr, totty, kopp, huss, ssssz – Hajni hangokat gyűjt. A házuk hátsó része sűrű erdővel határos, szinte születése óta ismeri ezt az erdőt, ám eddig valahogy a hangok nem érdekelték. Csak a látvány, meg az állatok, azok közül is főleg az őzek és a tarkább madarak. A kertjük is hatalmas, ő meg még csak tizenegy éves, így az erdőbe kis korában nem mehetett egyedül – hát alaposan megismerkedett a kerttel. Legalábbis azon részeivel, amelyek állandók: a fákkal, bokrokkal, a kis békástóval, meg az időnként kiszáradó, keskeny kis patakocskával, amely inkább csak ér, mint igazi patak. Amúgy meg, persze, mindig minden új volt, mert kisgyerekként el is felejtett egyet s mást, amit előző évben már látott, hogy például ezt vagy azt a virágot hogy hívják, vagy éppen milyen lepkehad röpködi körül a levendulabokrokat. A lényeg, hogy nagyon szereti mindet. És ami fontos, nagymamájától mindig megkérdezheti ezeket, mert ő fáradhatatlanul elmondja újra és újra. Hajni igazi természetbúvár, nagyi reméli, így is marad, jó lenne, mert ő már tudja, micsoda hihetetlen csodái vannak a természetnek! Nagyon sajnálná, ha Hajnit ez egyszer csak már nem érdekelné – szokta mondogatni. Pedig van egy közelítő ellenség, amely megkaparinthatja magának a kislányt, ha nem vigyáznak. Eddig sikerült távoltartani tőle – a mobilt! A szülei nem engedélyezik neki, sem a tévét, sem a számítógépet. Helyette foglalkoznak vele! Az ám! Mesélés, zenélés, rajzolás, testmozgás, közös programok, mindenbe belevonják – csak a digitális világba nem! Volt is nagy izgalom, félés, amikor Hajni elsős lett – akkoriban tört ki a világjárvány, és fordult feje tetejére a világ. A kislány tehát, akit óvtak a virtuális élettől, online kezdte meg iskolaéveit! Szerencsére azonban ezt sikerült kihevernie, Hajniban nem hagyott mély nyomot ez az egész felfordulás – utána ott folytatta, ahol abbahagyta: bóklászás az udvaron, bogarászás a kertben, biciklizés, úszás, a hideg évszakokban is megtettek a szülei mindent e célért, amit csak lehetett.

Úgyhogy Hajni most hangokat gyűjt: a lehulló termések, falevelek hangját. Megpróbálja betűkbe önteni ezeket a hangokat, és leírja, hogy szerinte hogyan pottyan le a gesztenye, hogyan egy toboz, megint másként egy levél, és már azt is megfigyelte, hogy a dió hangja attól függ, üres-e a héj, vagy van benne termés. Most éppen egyedül van. Egyedül, mert senki nem ér rá. Nagymama vigyáz rá, igaz, de ő most nagyon készül a konyhában, süt-főz, mintha vendégeket várna. Őszi szünet van, úgy volt, hogy majd kirándul valahová a család, de most mégsem lehet. Nagy esemény van készülőben! Nagyjából tudja is, hogy mi, csak … csak éppen nem mer mélyebben belegondolni. Inkább… inkább belopózkodik a „tiltott rengetegbe”. A lehullott leveleket gyűjti, miközben hallgatja az ősz zenéjét. A leveleket rangsorolja, külön kis halmokba teszi őket; ismeri a tölgyét, a platánét, a gesztenyéét, a nyárfalevelet, a többiben nem biztos. De ezek is megteszik, hogy művészi alkotás szülessék: kirak belőlük egy családot, apa, anya, ő, és… Minden osztálytársának van testvére, csak neki nincs. Régebben hogy nyúzta ezért a szüleit! Aztán beletörődött, ez van és kész. Nézi a leveleket, a családi csendéletet. Aztán egy szép, kerek vadgesztenyét odahelyez levél-anyu hasára.

Ezrek és ezrek öntötték már művészi formába azt a szimbólumrendszert, amely párhuzamba vonható az emberi életszakaszokkal: az évszakokat. Hajniék is tanulták az iskolában. Gyönyörű képeket mutatott nekik a tanító néni, a kislánynak különösen azok tetszettek, amelyeket egy nagyon-nagyon régi festő készített, és zöldségekből meg gyümölcsökből rajzolódnak ki az arcok, vagy egyebek. Sajnos, a teljes nevét nem tudta megjegyezni, nagyon bonyolultnak hangzott, de annyit igen, hogy úgy kezdődik, Arcsi, majdnem úgy, mint egyik osztálytársa, Ricsi. Fejből fújja, hogy a tavasz a gyerekkor, a születések ideje, a nyár a felnőttkor, az érés ideje, az ősz az időskor, az elmúlás jele, a tél pedig… nahát. Mi a tél? Hogy lehetne az ősz az elmúlás, ha ott van utána a tél? Ha ősszel minden elmúlna, akkor tél sem lehetne, nem? Ez most egy kicsit összezavarta. Mielőtt tovább tépelődne, hogy mit is tanultak erről, egy karcsú, fiatal fácska vonja el a figyelmét; noha csodaszép nap van, szinte olyan, mintha még mindig nyár lenne, időnként egy-egy széllökés jelzi a változást. Ez a kis fa épp egy szélgyerek útjában lehetett, mert néhány rezdülés után egyszerre hullott le minden levele! Ezt figyelte Hajni álmélkodva, és az utolsó pár mélysárga levél lassan, szinte integetve hintázott a többi tetejére. Nahát, gondolta Hajni, a hulló levél olyan, mintha a nyár integetve búcsúzna! Le is írja ezt a gondolatot, mert tetszik neki, majd megmutatja anyáéknak, amint lehet, és belefogalmazza az egyetlen házi feladatba, melyet az őszi szünetre kaptak: hogy írjanak egy fogalmazást a kedvenc évszakukról. De hát melyik is az? Anyukája művész, gyönyörűen rajzol, fest, mindig mondja, hogy alig várja az őszt, mert akkor a legszebbek a színek a természetben. De most már három napja kórházban van, mert… nem, azt most még nem tudja kimondani. Talán majd, ha látja. Nos, a tavasz is pompás, igen, csak más az irány: tavasszal lefelé nézünk, a talajra, amelyből az új élet bújik elő – Hajninak a hóvirág jut eszébe, de az még eléggé télszínű. Jó, igaz, aztán tényleg minden virágozni kezd. De ősszel – hát ősszel felfelé nézünk, a magasba, a lombokra, a melegség, a Nap színeibe, fel, ahová mindenki néz, ha valami jót vár – Hajni tudni véli, hogy mi is az az imádkozás, a Menny, az angyalok, a karácsony! Hoppá, a karácsony bizony télen van! Megint egy zavarba ejtő gondolat. Végül is nem kell még mindent tudnia, vigasztalja magát, hisz ezért jár iskolába, és ezért olvasnak neki olyan sokat a szülei.

Akkor tehát melyik az ő kedvenc évszaka? Mindig azt szokta erre válaszolni, hogy a nyár, mert nyáron született, de rájön, hogy csak mert az osztálytársai is a maguk évszakát mondják – hát, ez kissé unalmas.

Közben beljebb kóborol az erdőbe. Csak megy, lépked az avaron, s folyton fülel: vajon hall-e még madárdalt? Vagy legalább a fakopáncs kopogását? Vagy esetleg levélhalmok közt neszező sünit? A vadvirágneveket még nem nagyon jegyzi meg, de a cikláment igen, az őszi cikláment ismeri, mert a legutóbbi születésnapjára a barátnőjétől olyan fülbevalót kapott, amelyben valahogy egy ilyen ciklámen van, nem tudja, hogyan készülhetett, de benne van, és gyönyörű! És most itt beljebb az erdőben rengeteg van! Akkor talán szed is belőlük az anyukájának, gondolja, de hirtelen eszébe jut, hogy mi van, ha védett? Akkor viszont hogy került a fülbevalójába? Hm? Megint egy kérdés. Inkább továbbmegy, úgy sejti, az őszről fog írni, és ehhez bizony még érveket kell gyűjtenie. A tök! Az bizony az ősz csúcspontja! Nem csupán azért, mert van sült tök, meg a nagyija fahéjas tökösrétese, hanem azért, mert anyával tököt faragnak! Tökfaragó verseny van az iskolában is, és tavaly végre megnyerte! Jó, igen, anya segített, de kinek nem segítenek otthon? Tényleg, Idusnak nem, mert neki nincsenek szülei, hanem sok-sok gyerekkel együtt él a pótszüleinél, vagy hogy is kell ezt mondani… Mindenesetre Idussal szinte sosem játszik, sosem beszélget senki. Biztosan a ruhái miatt, meg a haja, mindig olyan rövid, mintha fiú lenne. És sokszor a szaga is furcsa. Hajni kezdetben irigyelte a sok testvére miatt, aztán már őt sem érdekelte. Különben is ez a helyzet most már hamarosan meg fog változni. Vajon jó lesz majd úgy? Bárcsak ezt valaki már most megmondaná!

És mi van még ősszel? A köd. De miért írna a ködről, amikor azt nem szereti? Meg a csúszós utak, hideg esők, korai sötétedés – ezeket nem írja bele, minek? Úgyis tudja mindenki. Egyszer majdnem eltévedtek a ködben. Vitték a töklámpásaikat házról házra, cukorkát, csokit gyűjtöttek mindenféle rémes jelmezben, halloweenkor. Megjegyezte az ünnep nevét, mert mindig mindenki így mondja – csak még azt nem érti pontosan, hogy a nagymamája miért nem szereti. Vajon csak a szót kerüli, vagy ezt az egész rémpartit? Majd még megbeszélik. Igen, szóval a köd – egy ilyen tökös estén leszállt a köd, jó sűrűn, és gomolygott is. Semmit sem lehetett látni. És persze, hogy a gyerekek, főleg a fiúk, elkezdték egymást ijesztgetni, mindenféle borzalmas hangokat hallattak, és már szinte az összes lány sírt félelmében, és kiabálva hívták a szüleiket. Ez volt az az este, amikor a nagy kavarodásban hirtelen felbukkant egy mentőautó, és az erős villogásnál kezdtek eligazodni a gyerekek. A mentő pedig Hajniék szomszédjához igyekezett, Laci bácsihoz – de elkésett. Ezt másnap tudta meg a kislány, mert anyukája sírt, és kénytelen volt elmondani Hajninak, hogy mi történt. És akkor ő is sírt, mert igen kedvelte az öreg Laci bácsit, sokat beszélgettek, és mindig kapott tőle gyümölcsöt. Egyedül élt, a kislánynak meg nem volt nagypapája – ám valamikor lehetett, mert a nagymama sokat emlegette. Amikor a tökfaragás jut eszébe, akkor Laci bácsi is. És így ez már nem jó. Azonban ez nem ronthat az ősz szeretetén, hiszen az évszak nem tehet róla, és ez csak az ő személyes őszi emléke, nem pedig mindenkié.

Ha jobban belegondol, bármelyik évszakról írhatja, hogy a kedvence, mert mindegyikben talál olyasmit, amit szeret. Csak attól még nem lesz különösebb a többinél. Történnie kell most valaminek, mégpedig valami rendkívül jónak, hogy végképp az ősz mellett döntsön. Igen, egy saját ősz kell, de most egy csodás, egy megismételhetetlen, egyedi, olyan, ami nem elszomorít, hanem felvidít, örömet szerez.

Hajni nagyokat lépeget a puha, zörgő, susogó avarban, talán túlságosan is nagyokat, mert az egyik ilyen lépéskor a cipője lerepül a lábáról, és eltűnik. Hallotta a puffanást, amint valahová pottyant, de nem látta. Elindul a hang irányába, egyrészt nincs ínyére félig mezítláb talpalni az erdei talajon, másrészt pedig fél, hogy megdorgálják majd, amiért elveszítette a fél lábbelijét. Mert mostantól majd azért több költség lesz itthon, hiszen a kicsinek is sok mindent kell venni… „Te jó ég!” Hajni hangosan fölkiált. „Te jó ég, hiszen megvan, mitől lesz ez az én saját őszöm! Mitől megismételhetetlen, egyedi és csodás!!! Hiszen kishúgom lesz!” Vagyis hogy már van, csak még nem látta. Nyomás haza, most mindjárt meg is írja azt a fogalmazást, meg már jócskán éhes. De… merre is kell kijutni innen? Hű, a mindenit, fogalma sincs, melyik irányba induljon el. Most látja csak, hogy alaposan bent van a sűrűjében! Kissé ijesztő. Mintha egy kör közepén állna, akármerre néz, csak fák és bokrok vannak körülötte, sehol egy ösvény – de hogy került ide? Miért nem szórogatta el a gesztenyéket, melyeket azért gyűjtött, hogy majd otthon játsszon velük? Most látná, hogy merről jött. Már rendesen félni kezd. Sűrű a csend, még egy kutyaugatás sem hallatszik, hogy az után tájékozódhatna. Pedig Inci néni kutyája, két házzal arrébb, szinte mindig ugat valamiért. Néha haragszanak is rá – de ő most örülne némi csaholásnak, és soha, de soha többé nem haragudna Bolhásra!

Hajni most már kétségbe van esve. Lekuporodik egy halom levélre, nézi a fák fölébe hajló koronáját, és lassan könnyezni kezd. Apjára gondol, akivel együtt szokták felfedezgetni ezt az erdőt. Apa nyugodt hangjára, ölelésére. Anyjára gondol, akivel majd talán nemsokára ismét tököt faragnak. Mennyit szoktak kacagni! Nagymamájára gondol, aki a természet szeretetére tanítja, és a kedvenc ételeit készíti. A szép emlékképek lassan megnyugtatják, és mivel jól ki is fáradt, lassan álomba pityergi magát. Álmában a házuk felé tart, lépked a sárga-arany-rőt-barna leveleken, de nem jut közelebb. Majd halkan egy cérnavékony hang kezdi hívogatni. Nem ismeri, nem tudja, ki vagy mi az. De a hang erősödik, Hajni felébred, csodálkozva néz körül, és már tisztán hallja: „Oá, oá, oá, oá…” Ez babasírás! Teljesen feleszmél, fél cipőben rohan a hang irányába, és perceken belül eléri az erdő szélét, onnan meg már a kertjüket, aztán az udvart, ahonnan a hang jön. Anya karján van egy kis csomag, onnan hallatszik az oá, oá; anya mosolyog, apa mindkét keze tele csomaggal, Hajni rohan feléjük.

– Itt a kishúgod – mondja anya, és mutatja Hajninak a picit. „Megmentettél – súgja Hajni az újszülöttnek – ilyen pici vagy, és megmentettél! Mindig vigyázni fogok rád, és már most szeretlek!” A szülők mosolyogva-kérdőn összenéznek, megölelik a lányukat.

– Hát a jobb cipőd hol van? – kérdezi apa.

– Az hugi és az én titkom – feleli sejtelmesen Hajni, és segít vinni a táskákat. Azután a szobájába megy, előkapja a füzetét, és írni kezd. „A kedvenc évszakom. Az én kedvenc évszakom az ősz. Ennek több oka is van, pl….” Majd áthúzza az egészet. Új fogalmazást kezd. Címe: Húgom született – a világ legboldogabb Hajnija.

S közben reméli, nem fog egyest kapni, amiért nem a kedvenc évszakáról írt.

Vígh Erika

Author: Vígh Erika

Vígh Erika vagyok. Kisgyermekkorom óta szeretem az irodalmat, mind az olvasást, mind az írást. Édesanyámnak köszönhetően már ötévesen olvastam – ő ugyanis vak volt, egészen fiatal korától, ezért én olvastam fel neki, amire szüksége volt, majd azon túl is. Meghatározó élmény és életút volt számomra az ő vaksága, több írásomban is toposszá vált ez a tény. Az Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Karán végeztem magyar nyelv és irodalom szakon, később pedig az ELTE német nyelvtanári szakán is oklevelet szereztem. Legkedvesebb munkahelyem az Újvidéki Rádió Magyar Szerkesztősége volt, ahol első főnökömként Gion Nándor íróhoz volt szerencsém. Regényeit, írásait ma is szívesen olvasom. Nagyon szerettem az ottani munkát, hivatásos bemondónő, később irodalmi és nyelvművelő műsorokat szerkesztettem. A délszláv háborús helyzet átsodort az anyaországba, féltettem a gyermekeimet. Itt sok rokonom lakott, Trianon miatt itt is, ott is éltek felmenőim. A rádiós munkát itt is folytattam, a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójában, amely később megszűnt, így a helyi kereskedelmi rádióhoz kerültem. De az ilyen típusú rádiózás már kevésbé tetszett, mivel többé nem igénylik a helyes magyar beszédet, így azóta tanítok, jelenleg középiskolában. A mikrofon azonban továbbra is a kedvenc munkaeszközöm. Reklámklipekben, filmszinkronban közreműködök, amikor csak lehet; valamint műsorokat, rendezvényeket, klasszikus zenei koncerteket konferálok, továbbá hangoskönyveket készítek elsősorban...