A sorsdöntő vizsgálat, amely darabokra törte a reményt (5)

„Azért vagyunk a világon,

hogy valahol otthon legyünk benne.”

/Tamási Áron/

A sorsdöntő vizsgálat, amely darabokra törte a reményt

A klinikán beállították a férjem gyógyszer adagját. Nem láttam értelmét a további maradásnak. Saját felelősségemre hazajöttünk. A kezelő orvos figyelmeztetett. Csak akkor vigye haza, ha otthon segítő családtag van maga mögött! …és a kezembe nyomott egy listát a szociális otthonokról. Olvasás nélkül, kissé megbántódva adtam vissza.

Hogy is képzelheti valaki, hogy elengedem a kezét!

Itthon az életünk szépen lassan kezdett visszatérni a régi ütembe, azzal a különbséggel, hogy a fürdővárosba már nem tudtunk visszatérni.

A betegség megállapításától három év telt el. Kereste a wc-t, nem tudta aláírni a nevét, rosszul olvasott, nem tudott számolni. Még kis segítséggel egyedül öltözködött, evett, mosakodott, beszélt, járt, mozgott. A hangulati változásokat a gyógyszerek, vitaminok, változó sikerrel, de még szabályozták. Sokat mozogtunk, sétáltunk, próbáltam olyan feladatokat kitalálni, melyeket ő maga is teljesíteni tudott. Fontos terápiának tartottam, hogy kimenjünk az utcára, emberek közé. A kinti zaj, dübörgés, néha nagyon idegesítő, de jelzi, hogy részesei vagyunk egy nagyobb közösségnek, élünk. Mi egy kisvárosban lakunk, gyorsan terjed a hír. Az emberek megbámultak bennünket. Az úton az autó lassított, a kerékpárról leszálltak, kíváncsian figyeltek bennünket. A sajnálkozás keveredett az őszinte üdvözléssel. Belül zokogtam, de képes voltam felemelt fejjel, mosolyogva fogadni az érdeklődést, csak egy pillantásnyi időt szánva rájuk.

A férjem fizikálisan még jól volt, az értelem egyre messzebbre került. Mindaz, ami őt jelentette a külvilág számára, lassan megszűnt.

Aztán egy aprócska hír az újságban ismét felvillantott egy olyan reménysugarat, amely mögött a túlélést lehetett sejteni. Őssejtbeültetés! Hónapokig foglalkoztam a gondolattal, minden fellelhető irodalmat elolvastam. Azon a napon, mikor a táskámba tettem a kölcsön pénzt, a férjemen kívül semmi nem számított. A párom, amikor elmeséltem neki, hogyan került közel a gyógyulása, örömében a kezét rázta és sírt!

Érdekes és különleges az agy működése. A laikus ember számára felfoghatatlan, ahogy egy cél érdekében minden tartalék energiáját mozgósítani képes.

Megtörtént a mindent eldöntő vizsgálat, lesújtó válasz született. Az erek nincsenek olyan állapotban, hogy garantálják a sikeres beültetést. A kétségbeesés összetörte egy pillanat alatt a gyógyulásba vetet hitünket.

Közhely, de igaz! Amit pénzzel meg lehet venni, az pótolható! Egy ember életében az egészség a legfontosabb! Az a legnagyobb érték, mert pótolhatatlan, és nem lehet pénzért megvenni.

Akkor éreztem igazán, teljes súlyával, milyen nehéz terhet rakott rám az élet. Hazafelé az autóból irigykedve néztem a külvilágot, az embereket. Nevettek, beszélgettek. A nagyszülőt, aki az unokát sétáltatta, azt a középkorú férfit, aki a párja helyett a táskát cipelte.

Mi is így terveztük, hogy együtt öregszünk meg. Nem kaptuk meg ezt az esélyt!

Azok az emberek, akik egymás mellett élik meg az idő múlását, nem tudják, hogy milyen szerencsések! Az ember társas lény! Míg fiatalon egymás segítségével, de külön-külön is képesek vagyunk kiteljesedni, szárnyalni, addig idősebb korban egymás támogatása, társasága, segítése, kézfogása egy olyan együttlét, amely pótolhatatlan.

Mi úgy vesztettük el, hogy nem birtokolhattuk ezt a kegyelmet!

„Nem mondhatja a szem a kéznek: Nincs rád szükségem,

Vagy a fej a lábnak: „ Nincs rád szükségem” Ellenkezőleg

a gyöngébbnek látszó tagok sokkal szükségesebbek. Sőt a test

alacsonyabb rendű tagjait nagyobb gonddal vesszük körül…”

/Biblia, Pál apostol I levele a Korintusiakhoz/

Az első komolyabb rosszullét…,

Követte a többi…

Az idő lassan araszolgatott előre a mi életünkben. A kórházi és a klinikai látogatást magunk mögött hagyva további három év telt el. (A megállapított diagnózistól hat év.) Kialakult egy olyan életforma, amelyben még lehetett élni, de már erősen súrolva a határokat. Én segítség nélkül már nem tudtam létezni. A férjemmel való tudatos, szakszerű foglalkozás fárasztó volt számomra is. Az állandó figyelem, éberség, hogy mindent megkapjon, ami a gyógyulást elősegíti, a séta, a torna, az étkezés, a fürdés, sok energiát igényelt. Nekem a huszonnégy órából pihenésre alig maradt idő. Elfáradtam, kikapcsolódásra alig volt lehetőségem. Emlékezetes volt az a délelőtt, amikor főzéssel elfoglalva élveztem az egyedüllétet. A férjem sétálni indult az egyik segítőmmel. Kis idő múlva csengettek, egy idegen ember hozta a hírt, hogy pár házzal odébb, a férjem a földön fekszik, rosszul van, Siettem, ahogy tudtam. A végtagok mereven feküdtek, szemében zavarodottság, körülötte egy kisebb csődület. Hallottam, ahogy valaki a mentőt hívja. A kórházba nem akartam vinni!

A szomszéd házból kértem egy széket, meg egy pohár vizet, leültettem, megitattam. Masszíroztam és mozgattam a végtagjait, folyamatosan beszéltem hozzá, majd azt láttam, hogy eszmél a világra, hazavittük.

Otthon vizes ruhával borogattuk, amikor jobban lett, újból (nem kevés izgalommal) végig-mentünk azon az úton, ahol a baj történt. Tettük ezt ezért, mint a pedagógiában, ne maradjon kellemetlen emléknyom benne, ha arra megyünk legközelebb, ne féljen, ne szorongjon. Ez volt az első figyelmeztetés, hogy egy ember kevés már az ő sétájához. Az évek múlásával, ahogy az állapota súlyosbodott, ezek a rosszullétek egyre gyakrabban ismétlődtek. Az agyban lejátszódó kémiai folyamatokat már semmi külső módon nem lehetett befolyásolni. A roham az epilepsziára hasonlított! A kezdeti tünet a rángatózás, ritkábban a beleájulás, még fokozta a rosszullétet.

Amikor már nem beszélt, jobban megfigyeltem a viselkedését, a mormicolását, az időjárást a frontokkal, a környezeti inger hatását, a rosszullétek gyakoriságát, időtartamát. Semmi fellelhető logikus magyarázatot nem találtam bennük! A szervezet belső válasza volt mindez, megadva magát a betegségnek, hogy ebből a küzdelemből, még gyengébben, még elesettebben kerüljön ki. A rosszullétekre soha nem lehetett felkészülni, kíméletlenül ott lebegett a vele járó félelmem, mert bármikor előfordulhatott.

„Mint ahogyan lomb váltja a lombot, olyan csak az ember.
Földre sodorja a lombot a szél, de helyébe az erdő
Mást sarjaszt újból mikor eljön a szép tavasz újra:
Egy nő, más meg aláhull”
/Homérosz/

Author: Lászlóné Háló Erzsébet

Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....