Kinyílt egy ablak…
Amióta kimondták a visszavonhatatlan ítéletet, kilenc év telt el és ebből teljes ápolásra a férjem hatodik éve szorul. Fürdetjük, öltöztetjük, pelenkázzuk, etetjük és emeljük a testét. Közben beszélünk hozzá kedvesen, mintha mindent értene, várva, hogy a következő pillanatban válaszol. Egy–egy etetés hosszan elhúzódik, mert gyakran elkapja a fulladásos roham, nem működik a nyelési reflex, ilyenkor pánikba esik. A lakásban már csak tolókocsival közlekedünk. Ebben a monotóniában a változatosságot – jó idő esetén- az jelenti, ha ki tudunk ülni a teraszra.
Egyre gyakrabban látom, hogy ő is belefáradt a küzdelembe. Már nem olyan erős benne az élni akarás! Félek, hogy lassan, fokozatosan feladja! Az ismerősök, a barátok tiszteletben tartják a döntésemet, hogy otthon ápolom a férjem, de gyakorta felteszik a kérdést:
– Miért nem viszed egy otthonba?
A válaszom mindig ugyanaz! Ott nem tudják, hogy mit szeret enni, hogy a túrós tésztát pörccel és cukorral szereti, nem tudják, hogy lefekvéskor a lábfeje alá kell gyűrni a takarót, ott idegesítené a hangos beszéd, nem szeret borotválkozni és egyedül lenni. Mielőtt elalszik én betakarom, puszival kívánok neki jó éjszakát, szép álmokat és minden este elmondom neki, hogy SZERETLEK!
Már hajnalodik, a férjemmel egész éjszaka fenn vagyok. A ,,mormicolása”, az artikulátlan hangok már nem idegesítenek, de zavarnak a pihenésben. Csak reménykedni tudok, hogy nem egy újabb rosszullét kezdete.
Egy hónap múlva megszületik a mi kis unokánk, a kis Róza.
Még nem mehetsz el! Látnod kell őt!
Tudom, hogy kis keze soha nem simulhat a tenyeredbe, két karjával soha nem ölelhet át, de látnod kell őt!
Találkoznotok kell, mert ez lesz a Te fausti pillanatod, melyet magaddal viszel a hosszú útra. Még ne menj el!
Még maradj!
Az éjszaka hosszúra nyúlt, kialvatlan vagyok és nagyon fáradt. Hajnalban 4:45-kor váratlanul megszólalt a telefon. A fiunk hívott, hogy a menyünket bevitte a klinikára, mert elfolyt a magzatvíz. Odakuporodtam a férjem lábához, folytak a könnyeim, csendesen imádkoztam, érted aggódtam, pici lány és az édesanyádért!
Délután 17:10-kor megszületett az unokánk, László Róza!
Az Úr becsukott egy ajtót, de kinyitott egy ablakot, hogy bezúdulhasson a napfény, hogy szabadon áramoljon a szeretet!
És a te ,,fausti” pillanatod eljött…
Az éjszaka csendjében a férjem hangja általam fel nem fogható jelzéssel hangosan visszhangzott. Attól féltem, hogy zuhan egy rosszullétbe. Simogattam a fejét és folyamatosan beszéltem hozzá. Várj még! A holnap egy új csodát hoz, láthatod a kis Rózát!
A kis unoka meglátogatja a nagypapát…
Álmosan meséltem a piciről és a fiunkról, a fáradtság azonban erősebb volt bennem és elaludtam. A hajnali ébredéskor az első észlelésem megnyugvást is hozott. A férjem nagy szemekkel, nyugodtan várta a reggelt, szinte siettette az időt, mint aki tudja, hogy egész életében erre a pillanatra várt. Találkozás a kis unokával…
Vannak történések, amikor az önfegyelem már nem segít, és a fájdalom maga alá gyűri még a szeretetet is, utat engedve az elkeseredésnek, az önsajnálatnak. Ez történt akkor is! Miért nem lehetünk mi is olyan átlagos nagyszülők ezen a napon, akik az unokájuk érkezését köszöntik! Néztem a férjemet és iszonyú fájdalmat, keserűséget éreztem. A gondolataimat a gyakori tennivalók lökték tovább, hogy a férjem rendben legyen és a vendéglátás se csorbuljon.
Hetek óta a páromon nem volt utcai ruha. Azon a reggelen időben megfürdettük, a reggelizés pedig – ami az utóbbi időben már nem volt problémamentes – a legnagyobb csodálatunkra rövid idő alatt és könnyen lezajlott.
Megérkezett hozzánk a pici lány, és elfoglalta helyét a nagypapával szemben. Sírtunk és nevettünk egyszerre! Őrizve ezt a látványt sem mozdulni, sem megszólalni nem mertem.
Egy varázslat volt ott és akkor köztünk! A férjem a szemével ugyan nem követte a kis emberkét, de az biztos, hogy érezte a jelenlétét, a pillanat fontosságát, mert az örömkönnyek elárulták, hogy érdemes volt neki ezt a felbecsülhetetlen ajándékot megvárni.
Ekkor történt az igazi meglepetés, a menyem a férjemhez közel vitte a picit és beletette az ölébe, hogy érezze, világra jött, itt van a nagypapa unokája.
Ez a te ,,fausti” pillanatod!
„Este van már sietnek az esték
álnokul mint a tolvaj öregség
mely lábhegyen közeledik halkan,
míg egyszercsak ugrik egyet, s itt van!
Nem tudjuk már magunkat megcsalni:
Oh jaj, meg kell halni, meg kell halni!”
/Babits Mihály: Ősz és Tavasz között/
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
