Megszentelt helyek

Régi kolostor harangtornyában

néha még megszólal a rozsdás kis harang.

A nemlét csendjét nem zavarja már

rajta kívül sem ima, sem más földi hang.

 

Elnéptelenedett kerengőben

fényes a márvány, a kőkorlát megkopott.

A vadonná lett kertbe nem vezet

más, mint tört kövű, foghíjas lépcsőfokok.

 

A kis kertet bár gyom verte fel, az

orgonaszó még ott kísért a bokrokon.

Pedig nem lakják már a szobákat:

a ház nem más, mint múltba fagyott múzeum.

 

És mégis él, csendjében mártózik

a lélek, ha érzi, ereje elfogyott:

útján bőkezűen meghintették

fénnyel-árnnyal hol angyalok, hol démonok.

 

Minden, lelkek mélyén alvó csendet

őrző hely csak avatatlan szemnek elhagyott,

békéje csak pislákolni látszik,

pedig feltartóztathatatlanul ragyog.

 

Minden gondolat szárnyalni vágyik,

a kék égen magas hegyek fölé repül,

a távolban hegyormok kápráznak,

ott a hó veti meg a lábát egyedül.

 

Sápadt árnyék reszket fent az égen,

valamit lejegyzett a Teremtő keze.

Lehetetlen, hogy bárki megfejtse,

halványul, s elillan az emlékezete.

 

Magasság és mélység, vég és kezdet…

Félelmük szétpattan, megtörik a kövön.

Nyilvánvaló, hogy minden varázslat:

varázslat a bánat, varázslat az öröm.

 

Száz álom lépi át a küszöböt,

hogy kint valóra váljon, ezért elköszön.

Ragyogó fények és árnyék várja

vissza, ha megpihenni újra visszajön.