És ahogy ott álltam,
az út szélén, egyedül,
elveszve, reménytelenül.
Isten fia lenézett rám.
Csorbultan, törve,
megkopva keresztje,
homlokán koszorú,
mely tövissel van tele.
Szótlanul néz le rám,
új erőt adva,
új irányba terelve.
Hisz sosem lehet késő,
még tüdőm járja át levegő,
ereimben dübörög a vér,
s a szív, mely erőn felül ver,
mindig van tovább,
mindig van hogyan,
s mindig van remény.
S lennie kell,
még lát a szem,
s hall a fül,
érint a kéz, érez a bőr.
Ahogy ott álltam,
tekintetünk összeér,
lelkem döngő léptekkel,
újra útra kél.
Author: Vallyon Miklós
1975-ben születtem Szolnokon, Egy kis faluban nőttem fel, majd innen sodort az élet az ország szinte minden irányába. Egy időre külföld is részese volt az életemnek. Jelenleg is Szolnok mellett élek. Az irodalom, az írás, a versek mondhatni mindig körülöttem forogtak. A versek írása igazán a 90-es évek második felében indult nálam, majd valamiért ez a folyamat megszakadt. Az utóbbi években kezdtem újra írni, és írok szinte folyamatosan.
Egy válasz
Igen, mindig van remény. Tetszéssel és szeretettel olvastam a versed.
Rita