Trubadúr
Elolvastam a pályázati kiírást. Gyorsan megállapítottam, hogy ez nem az én témám.
A fiataloké, akik most kezdik az életet, tele lelkesedéssel, a felfedezett csodák varázsával.
Gyorsan felhívtam a Barátnőmet, aki szintén írogat, hogy sajnos nem érintett meg a varázsvessző.
Ennek ellenére napokig üresen ugyan, tartalom nélkül, mégis a fejemben keringett a TRUBADÚR szócska.
Éjszaka, amikor nem tudtam aludni, elolvastam VERDI Trubadúr című operájának tartalmát, másnap pedig meghallgattam a híres áriát.
Közben az emlékezetemben lázasan kutattam, amikor még fiatal voltam….. Eszembe jutott egy nagyon kedves, finom pókhálóval teleszőtt emlék.
Harmadikos vagy negyedikes gimnazisták lehettünk. A fiúk már észrevettek bennünket. Válaszként mosolyogva az ellenkező irányba tereltük a tekintetünket, pedig sok év távlatából is bizton állíthatom, hogy mindent pontosan láttunk!
Már nem voltunk gyerekek, de még igazán felnőttek sem.
Mosolyogva, boldogan öleltük át a világmindenséget, azt gondolván, hogy mindez elfér a tenyerünkben. Igazából csak a tükör előtt voltunk magunkkal kritikusak.
Tükröm, tükröm, mondd meg nékem…..
Csak addig okozott gondot, amíg a fiúk szemében nem láttuk meg az egészséges kíváncsiságot, akik mindent megtettek annak érdekében, hogy a figyelmünk középpontjába kerüljenek.
Így volt ez akkor is, amikor Édesanyám izgatottan ébresztgetett. Gyorsan gyertyát gyújtott, majd a kezembe nyomta. Én szégyenkezve araszolgattam az ablak elé, pironkodva hallgattam: „Akácos út, ha végig megyek rajtad én…..”
A legbátrabb hódoló még egy gitárt is pengetett.
Másnap a szomszédok kedvesen ugyan, de csipkelődve jegyezték meg, hogy már én is nagylány lettem!
Erről az élményről sokáig megfeledkeztem.
A negyven éves érettségi találkozónkon a valaha fiatal tanár, akiből egy kopaszodó, idősödő férfi lett, ismét leporolta a „trubadúr” emléket.
– Órák hosszat próbáltunk – mesélte –, mire elég bátorságot éreztünk ahhoz, hogy csendesen az ablakotok alá nyomuljunk. Szépen énekeltünk, beleéltük magunkat a szerepbe. Elégedetten játszottuk a hősszerelmest, amikor egy macska a legnagyobb rémületünkre a tetőről közénk zuhant!
Te semmit nem vettél észre, de mi ezután nem sokáig időztünk. Az akácos utat csak egyszer énekeltük el, refrén nélkül, pedig a terv háromszoros ismétlés volt!
A későbbi szerenádok a tanítványaimra emlékeztetnek.
A végzős diákok énekeltek, búcsúztak az iskolától, tőlünk, a nevelőiktől.
Számomra a „TRUBADÚR” szócska ezeket a megkopott emlékeket keltette életre.
Author: Lászlóné Háló Erzsébet
Születtem 1947-ben Kapuváron. Itt jártam általános iskolában majd középiskolában. Szorgalmas, jó tanuló diák voltam. Az a közösség, melynek én is a tagjai közé tartoztam, idejében megtanította, hogy „jól csak a szívével lát az ember”. Sokat olvastam, tagja voltam a színjátszó körnek, mindkét iskolában én voltam az állandó versmondó. Felsőbb iskoláim: népművelés – könyvtár, történelem és magyar szak. Általános iskolában tanítottam egy alföldi faluban miniszteri kitüntetéssel. A boldog békeidőnek akkor lett vége, amikor a férjem beteg lett. A gyógyíthatatlan, visszafordíthatatlan diagnózis, alzheimer-kór, amely 12 évig tartott. A fájdalmat, a keserűséget, a tehetetlenséget éjszakánként írtam le, amely olyan volt, mint egy terápia, amitől könnyebb lett minden. Kezdetben csak magamnak, később már azért is, hogy a rászorulóknak segíteni tudjak. Sok könnyel született a „Tükör által torzítva” /172 oldal/ című írásom, amely arra vár, hogy valaki felkarolja és eljusson mindazokhoz, akik hasonló körülmények között ápolják a szeretett hozzátartozót. Sajnos az alzheimer-kór nem válogat. Nem számít a bőrszín, az iskolázottság, a hovatartozás, kíméletlenül lecsap. Nem tudják még gyógyítani, a betegek száma pedig egyre nő. A férjem halála után előadásokat tartottam a témában, de ez kevés! Az egyik barátnőm, aki szintén írogat, arra biztatott, hogy a meglévő anyagot szűkítsem le és adjam be az „Életmese Pályázat”-ra....
