Jön a vihar, majd bever a zápor,
esnek a cseppek legalább százszor.
Hízik a folyó, medre már telve,
elindul, hogy táját felfedezze.
Állnak a gátak, állnak a fák is
ahogy halad a talaj felázik
kisebb kövek haladnak vele,
majd a nagyobbaknak is a fele.
Iszonyú erő nyomja a gátat,
a lazaságra nincsen bocsánat.
Ha elsőre még senki sem hiszi
fákat, házakat magával viszi.
Őrült mód vágtat le a völgybe,
mindent, ami ép, szép, összetörje,
kiforgassa sarkából a napot,
ne is remélhessed a holnapot.
Kisimul a táj, csak vizet látni,
ellenállás nincs, minek csatázni.
Nyomasztó a kép, síri lett a csend,
aki elfáradt, az már megpihent.
Author: Sáfrány János
Kaposváron születtem, 5 éves koromig ott is éltem, majd elköltöztünk Dunaújvárosba. Az általános iskolát a Vasvári Pál Általános iskolában végeztem, középiskolát a Bánki Donát Szakközépiskola középfokú gépész szakán. Katonai Műszaki Főiskolán gépjármű-üzembentartó szakon végeztem, majd felsőfokú OKJ-s környezet és hidrotechnológus lettem. Dolgoztam biztonsági vonalon és tűz és munkavédelmi vezetőként, környezetvédelmi megbízottként. Mindig szerettem a verseket. Középiskolai irodalomórákon nagy költőink verseiből, meg kellett tanulnunk egy-egy versszakot, majd el kellett mondanunk az egész verset. Nagyon sok sora eszembe vésődött a verseknek, most is tudom, és merítek belőlük a jelen eseményeire.
Egy válasz
„Őrült mód vágtat le a völgybe,
mindent, ami ép, szép, összetörje,
kiforgassa sarkából a napot,
ne is remélhessed a holnapot.”
Tetszéssel olvastam a verset.
Szeretettel: Rita