Janó unalmában, esetleg mérgében, vagy csupán szórakozásból felhívta telefonon az Állatkertet és közölte az igazgatóval, hogy látott egy elefántot a Duna parton inni, a MAHART Hajójavító öbölnél. Az igazgató percig sem tétlenkedett, egyből kérette az állatgondozókat, majd utasította őket, hogy gyorsan számolják meg az összes elefántot és azonnal jelentsék neki az eredményt, Legutóbb is egy trehány gondozó kivitte tevegeltetni az egyik állatot, de amíg félrenézett és udvarolt a pereces lánynak, addig a teve megette a kölyök sapkáját. Szép kis cirkusz lett belőle, mert a gyereknek egyedi sapkája Liechtensteinben készült. Finom lehetett, mert mire telefonszámot cserélt az idomár, a sapka az utolsó öltésig eltűnt tevénk csámcsogó szájában. A srác bömbölt, a szülők dühöngtek, a diri alig tudta kiengesztelni őket egy családi bérlettel.
Három gondozó futott az elefántokhoz és háromszor is átszámolták mindkét állatot. Miután büszkén jelentették, hogy megvan mindkét ormányos, az igazgató megkönnyebbült, de a biztonság kedvéért azért áttelefonált a cirkuszba.
- Dezsőkém valaki jelentette, hogy látott egy elefántot a Dunaparton. A mieink megvannak, ezért úgy gondoltam, hogy szólok nektek, hátha valami véletlen folytán…
Megköszönve aggodalmát, közölték vele, hogy a cirkusz országos turnéra ment, az állatok közül mindössze egy náthás zebrát, és egy nézőket állandóan köpködő lámát hagytak itt, valamint a portást.
– Nyilván telefonbetyár volt megint, velünk is szórakoznak néha. Legutóbb például kérték, hogy azonnal menjünk a Parlamentbe valami ketreccel, mert sok a majom.
Mi viszont kanyarodjunk vissza a szertárba, ahol már a változás szele fújdogált. Szerencséjükre a szertárvezetőt áthelyezték központjukba egy-két hét múlva. Alig tette ki lábát Szabó úr az irodából, Elefánt azonnal ott termett és megfordította az íróasztalt, háttal az ablaknak, sőt gondosan behúzta a függönyt is. Mit lehet itt tudni? – tette föl magának a kérdést.
Következő főnökük, már sokkal szimpatikusabbnak tűnt. Hosszasan elbeszélgetett a raktárosokkal és megitta velük a pertut. Ez azért nem sokat könnyített Elefánték helyzetén, ezért biztonsági okokból visszakerült az a bizonyos eternit Janó hóna alá, amit néha felváltott egy színes PVC csővel. Elefánt viszont ezentúl már nem ballagott le a Dunapartra – legfeljebb csak kavicsokat dobálni a folyóba – hanem a portásbódéban várta kollégáját, mivel az új főnök nem jelentett nagy veszélyt. Ide betévedt egy alkalommal Emil bá is, a főnök, és amikor meglátta beosztottjait, hogy békésen iszogatnak, csípőre tett kézzel rájuk förmedt:
– Na mi van emberek, engem már meg sem kínálnak? Széles vigyor ült szájukra és koccintottak vezetőjükkel, aki ugyan velük már nem ivott pertut, viszont említésre se méltatta a munkahelyi ivászatot. Minek? Inkább előtte iszogassanak, mint a háta mögött!
Janó úgy döntött egy unalmas délelőtti napon, hogy még egyszer megtréfálja az Állatkertet, és az utcai telefonfülkéből ismét kérte az illetékest.
- Kérem, én már a múltkor bejelentettem, hogy egy elefánt lejár inni a Duna partra, de eddig nem történt semmi. Ma is láttam. Kérem, én legközelebb a rendőrséget fogom értesíteni és az újságokat! – majd gyorsan letette a kagylót.
Az Állatkertben nem tudták eldönteni, hogy ez most tréfa, vagy netán valóban megtörtént eseményről van szó. Talán egy vándorcirkuszból megszökött állat bóklászik azon a környéken? Előfordulhat, mert ha illegálisan jutottak az állathoz, nyilván nem verik nagydobra az eltűnését. Az igazgató, biztos, ami biztos alapon elküldte két emberét a vélt helyszínre.
Autójukból kiszállva egy darabig tanácstalanul álldogáltak a szertár nyitott kapujánál, majd lassan, a talajt fürkészve leballagtak a vízpart irányába. Váratlanul egy éppen arra járó munkásember szólította meg őket:
- Mit keresnek az urak? – ha szabad kérdeznem.
- Lábnyomokat.
- Hát az van erre bőven, mert ez egy munkahely kérem. Maguk nyomozók?
- Nem, mi csak elefánt lábnyomot keresünk, ugyanis bejelentés érkezett.
- Elefánt? Csak nem csinált valami őrültséget? Bár nem hinném, mert olyan jámbor fajta!
Na, erre mindketten felkapták fejüket,
- Maga tud róla?
- Hát már hogyne tudnék, de eddig nem volt vele senkinek semmi problémája!
- Akkor itt valóban van egy elefánt?
- Persze hogy van, de ha maguk mégis valami nyomozófélék, nem tőlem tudják!
- Rendben, Na és most hol tartózkodik az állat?
- Jaj kérem, állatnak azért nem nevezném, de én az előbb még a portásfülkében láttam – ezt már távozóban fűzte hozzá. – Aztán, nem tőlem tudják! – kiáltotta még messzebbről.
Megindultak hát a portásbódé felé.
- Öregem, ez csak valami bébi elefánt lehet, ha befér ebbe a bodegába.
Bekopogtak. Semmi válasz. Óvatosan lenyomták a kilincset és benéztek az egyre táguló résen. Az elefántok jellegzetes szaga helyett füstölt szalonna és vöröshagyma illata terjengett az áporodott levegőben. Egy ötven év körüli férfi volt az egyetlen szemmel látható élőlény (a leölt disznó szalonnáját természetesen leszámítva) a helyiségben. Ő éppen teli szájjal bámult a bekukucskáló idegenekre. Amikor egyben lenyelte a szájában még további rágásra váró falatot, csuklott egyet és üdvözölte a kíváncsiskodókat:
- Mit tetszik az uraknak?
- Jó napot! Kérem, mi tulajdonképpen egy elefántot keresünk. Tudna segíteni? Nekünk az előbb azt mondta valaki, hogy itt van.
- Elefánt én volnék, de idegenektől nem igazán tűröm el, hogy így szólítsanak! Kovács vagyok, a targoncás. Tehát?
Nehezen szólaltak meg. Szembesülniük kellet a rideg valósággal, telefonbetyár garázdálkodott az éteren. Említették targoncásunknak a bejelentést, mely szerint egy elefánt jár le inni a Duna partra, csakhogy ők egy igazi elefántra számítottak. Isteni szerencse, hogy a média és a rendőrség nem értesült erről a félreértésről. A dolog így szerencsére titokban maradt, csupán a szertár dolgozói fogták hasukat a röhögéstől.
Szabó úrról később elterjedt a hír, hogy sikkasztás miatt eljárás indult ellene. Elefánt a pletyka hallatán megdörzsölte borostás ajkát és azt mondta cimborájának kissé merengve, hogy
- Na látod pajtás, van aki józan fejjel egy nagy gazember, és ugyanakkor vannak akik iszákosan is rendesek tudnak maradni! Benned Janó, azért nem vagyok egészen biztos…
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.
