A KŐSZŰZ KÖNNYEKET FAKASZTOTT

A Kőszűz könnyeket fakasztott

„NEC ARTE NEC MARTE – Sem csellel, sem erővel!

A vár bevehetetlenségét jelképező női szoboralak a város felé néző Madonna bástyán állt. Mintegy 5 méternyi magasságban a volt vizesárok fölött. Kinyújtott jobb keze gyorsan kopott, hamar elejtette a fémkoszorút, ezért távolról úgy nézett ki, hogy legendát is szőttek róla :’No, fügét mutat az ellenségnek!’ Az októberi szél fel-felkerekedett, az őszi hullott levelek zizegve sodródtak. Haldokolva. Az Újvár elnéptelenedett udvarán. Este van. A várparancsnokság ablakai vakon bámulnak rá.’ Ilyen mélységes csendet még sohasem hallottunk! – szólalt meg az egyik honvéd a gúlába rakott szuronyos puskák mellett őrt állók közül. ’ Rakjuk meg jobban a tüzet, legalább melengessük a kezünket a parázs már zsarátnokol. ’– így a másik. Valamennyien jól tudták, hosszasan ment az alkudozás ostromlók és ostromlottak között, a küldöttség feltételeiről is.’ A fegyverletétel  napját is kitűzték. – és felfüleltek az egyetlen hangra. A lovas futárok patkó dobogására.

Az asztalon elhelyezett többkarú gyertyatartóban villództak, imbolyogtak a gyertyák lángjai, szeles és huzatos minden. A tábornok megírta utolsó napiparancsát mert még el kell küldenie most rögtön. Várják a Siegler nyomdában. „Napi parancs October 3-án 1849. Bajtársak! Keblem elfogul, mert utoljára szólok hozzátok, kikhez annyi öröm és szenvedés, annyi drága honfivéren nyert dicsőség, s kikhez egy szent kötelesség közös érzése fűzött elválaszthatatlanul…” – felnézett az előtte heverő ívről, visszahelyezte tollát a tartóba, hadsegédje nyitott be hozzá. ’- Tábornok Úr, Reményi Ede százados bebocsátást kérelmezi.’ Klapka csak bólintott.  Amikor belépett a húsz éves tisztje, felállva üdvözölte. Nem hagyta őt állva. Leültette. ’Én hogy foglalhatnék helyet? Mikor  búcsúzni jöttem. Megköszönném megbecsülését és jóindulatát személyem és a művészetem  iránt. Útjaink most elválnak. De én hiszem és remélem, nem örökre…’Bízvást bízzunk! Elmúlnak a napok. Szebb korra virradunk valamennyien és a szeretett hazánk is. Úgy hallom, mint közűlünk olyan sokan külhonba megy. Ebben közös a sorsunk. Még hallunk egymásról. Isten óvja a hazát! – Klapka nemcsak a jobbját nyújtotta. Szemébe nézett hosszan. Nem szólalt meg, csak felidézte magában az ágyúdörgést, annak közepette a hegedű hangját. Csak harcban, abban a bizonyos folyami átkelésben, a csatákban  edzett  férfilélek tudhatja, mit jelentett a harcoló katonáknak a frontszolgálat helyett tábori hegedűssé tett Reményi játéka. ’Kár lett volna, ha ezt a csodálatos hegedűt átjárta volna a puskagolyó!’– és megölelte búcsúzóul.

A sánctető ködtől, párától harmatos és vérrel áztatott, gyéren füves földjére eresztette magát, csak belebámult a sötétbe. Gondolatai számot vetettek fiatalságának eddigi éveivel Hoffmann Henrik miskolci zsidó aranyműves négy fia közül a második, akiből lett ő Reményi Ede. A csodagyerek hegedűs, az egri ciszterciek gimnázistája, az első hangversenyek és tanárok, a bécsi Conservatorium, a sikerek, Győr és Pest. A Nemzeti Színpada, egy párizsi utazása, amelyet nem más, mint  gróf Széchenyi tett számára lehetővé, aztán London, ahol szerződést kapott első hegedűsként, éppen 1848 elején. Tavasz lett. Félretette sikereit, azonnal hazautazott. Közhonvédnek állt, egy ideig Görgey, a fővezér alatt. Majd Klapka hadteste vonzotta a szívét. A fegyverletétel után is itt maradt, harcoltak tovább. Minden örökre elveszett? Kinyitotta a hangszer tokját. Megsimította és kivette. Felállt. A zeneszerszámot-amely látott díszes és ragyogó hangverseny pódiumokat és harctereket –  az álla alá igazította. Az első akkordok megszólaltak. Az udvaron őrködők hallották. Lelkükre éppen olyan mélységes fájdalom és üresség telepedett, mint a várra, a bástyán a  Kőszűzre, a várfokokra. ’Zokog a hegedűje. –Úgy sír ez, nézzétek, a Kőszűz szíve majd meghasadt a fájdalomtól! Tán könnyezik?’ Eltelt három nap. Az avar már teljesen befedett minden lábnyomot. Aki a vár feladása után büntetlenséget és menlevet kapott, világgá széledt. Mert ha nem, akkor besorozták őket az osztrák seregbe tizenkét évre. Nem sokan tudtak megszökni élve. Hegedűvirtuóz nem született addig még olyan, mint ő lett. Viszonylag szép számmal akadtak. Ám benne különös tűz és erő párosult a finommal. Kápráztató technika, utolérhetetlen tisztaság. Kivételesen található együtt egy emberben: tehetség, nagy műveltség, forradalmi szemlélet, vonzó egyéniség. Emigrációja alatt hangversenyezett, ünnepelték Európában, Amerikában. Szoros kapcsolatot tartott a száműzött magyar honfitársaival. Dicsekedhetett volna: Brahms volt a zongorakísérőm, vagy Liszt a barátom, esküvőmre komponálta nekem Ephitalom művét, közbenjárása kaptam 1859-ben amnesztiát tíz év után, a száműzött Wagnerrel voltam barátságban, eljátszottam a Rákóczi-indulót, tudtam, internálnak érte. Világkörüli úton jártam 1884-ben, hosszabb időt Párizsban éltem, letelepedtem, Amerikában is. Játékomat Edison is megörökítette fonográfján. Két testvérem közül Antal végigküzdötte az amerikai polgárháborút a 24. illinoisi gyalogezredben, Klapka tisztjei közül sokat ismertem az önkéntesek között: Kozlayt, a fegyverletétel után Klapka alatt még együtt küzdöttünk a végsőkig, egyidős volt velem. Ő lett a ’Fekete Vadászok’ fő szervezője, a New York-i 45. önkéntes gyalogezrednek, akit amerikai hadtörténészek említenek  és elismert a történelem. Nagy műveltségű, kitűnő tisztje lett az Unió seregének. 1864. március 19-én nevezték ki ezredessé, 1865-ben brigadérostábornokká. Csak a végén szerelt le, és ügyvédi vizsgát tett Amerikában, ő Brooklynt választotta: városi mérnök lett belőle, az ottani magasvasút építésében vett részt. Ott is hunyt el 56 éves korában.  Csodálatos pályát futottam be, részt vettem a Zeneakadémia megalapításában. 1875 óta éltem Párizsban. Otthonom lett. De gyakran látogattam hazámba, írták rólam: ’a nemzet hegedűse’ lettem.

De ő ezt nem beszélte el. Csak megtette. Beszéljen más róla, aki szem-és fültanú volt. Kuné Gyula. Aki magyar honvéd Bem hadseregében, harcolt a piski és vöröstoronyi csatában. Török száműzetésben követte Kossuthot az emigrációban. Az Unió zászlaja alatt ő szervezte meg a ’Lincoln puskások’ zászlóaljat,  harcolt az amerikai polgárháborúban. Tevékeny újságíró lett később, angolul írta meg emlékeit. ’Nem felejtem el az én jó barátomat, Reményi Ede világhírű magyar hegedűművészt, aki többször aratott sikereket Chicagóban. Én legelőször Nagyváradon hallottam őt játszani, mikor otthon jártam. Aztán a 70-es, 80-as években többször járt Amerikában. Valahányszor Chicagóba érkezett, mindenkor értem küldött és elbeszélgettünk a régmúlt időkről. Különösen fivéréről, a másikról, aki visszatért a 60-as években Budapestre, ahol bírói állást nyert. Reményi Ede mindenkor a ’Grand Pacific’ szállodában lakott. Hangversenyeit a legnagyobb termekben rendezte, hol órákig hallgattam mennyei játékát. Liszt és Brahms magyar dalait. Reményi nagy gyűjtője volt a hegedű ritkaságoknak. Vajon elhelyezték-e a magyar Nemzeti Múzeumban? Nemcsak nagy hegedűművész volt, de egyszersmind nagy hazafi is. Aranybetűkkel kellene megörökíteni, amit csodás művészetével külföldön szerzett: 60 000 forintot ajándékozott gróf Széchenyi és Petőfi Sándor szobrára.( …)

1890 karácsonya volt.  Reményi Ede visszatért Párizsba. A családjához. Szenteste napján a Place Perei forgatagában kószált. Beleütközött egy katonás testtartású öregúrba. Lassan járt. Elnézést is kért tőle, tiszteletet parancsoló, hosszabb, ápolt, kétfelé gondosan fésült ősz bajuszszakállt viselt. Egy pillanatra meredtek egymásra, ennyi is elég volt fürkészésre. Minden szó nélkül hirtelen megölelték egymást.

– Te jó ég, hogy megöregedett, amióta nem láttam! Pedig utoljára tizenöt éve már, hogy Pesten találkoztunk egyszer! – megveregette a vállát, a hátátá. Tréfásan. Pártfogója és egykori tábornoka, parancsnoka volt. Klapka György.

Ő is Párizsban élt, meg is hívta másnapra, karácsonyi családi vacsorára, éjszakába nyúlt a beszélgetésük. Mi történt velük az elmúlt tizenöt évben. Természetesen a közös múltuk, a  megéltek, a történelmi események sem maradtak el.

– Öregem! Egykori fiatal újoncom!- Emlékszel –e még a cibakházi csatára? A tiszai átkelésünkre? A folyó hátán a csónakokban? Te hegedültél , lelkesítettél mindenkit a játékoddal.-

–  Már hogyne! Tábornok uram! – felelte a 62 éves Reményi Ede. Visszaváltozott húsz évessé. – A túlpartról bömböltek az ellenség ágyúi.

–  Hát, koncert volt a javából!- nevetett Klapka. –Csak más hangszerekkel muszikáltunk.

–  Láttunk is csodát! Egyiktől a másik meg is futott. Az ellenségünk!

–  A Korponay nekem évfolyamtársam volt a bécsi magyar nemesi testőrségben. Megemlítettem emlékirataimban is. Olvastam róla, Amerika ismert magyarjai közé számított a bátyja. A missouri 3. lovasezred kapitányaként részt vett a mexikói háborúban. Nem tudom, mi lett a sorsa leszerelés után?

– Egyesek szerint taktikát tanított a West Point-i katonai akadémián, mások szerint vívást oktatott egy magán fiúnevelő intézetben. A testvére a pennsílvaniai 28. önkéntes gyalogezred tisztjei között egy év után ezredes lett. Többet nem hallottam felőle.

–  Nem csak szerencsés sorsúak lettek a komáromi menlevelesek az Újvilágban. Mint a 99. zászlóaljamban szolgált őrnagy, aki előtte plébános volt. Ő nem észak felé indult, hanem vissza a falujába, mert a szerelmét hagyta ott, az Ottoványi Fannit, de csak török száműzetésben házasodtak össze. Hallottam felőle: csak nyomorogtak egészen a polgárháború kitöréséig.

–  De aztán a Fekete vadászok őrnagya lett, még a gettysburgi ütközetben is részt vett. Sorsáról annyit tudok, a déliek fogságába esett.

A két öregúr megfiatalodott az asztalnál. Nehezen is búcsúztak. Kimondatlanul maradt a szív érzése mindkét öregben: vajon látjuk-e még egymást? Reményi Ede derűsen kívánt elválni.

– Játszani fogok hátralévő életemben, hát játszani fogok halálomban is! – Klapka csak szó nélkül veregette meg a derék egykori újonc vállait.

Aki nem beszélt arról, hogy azért vonult vissza egy időre, mert beteg a szíve. Orvosok parancsolnak, nem tábornokok.  De szavát most is megtartotta. Hangversenyezett még tovább. 1892-ben az Amerikai Egysült Államokban. Ott értesült Klapka halálhíréről. Hat évvel később  is éppen hangverseny előtt álltak.  ’Ha engem elszólít az Úr ebből az árnyékvilágból, az történjen a hegedűvel a kezemben! A pódiumon! Művész számára lehet-e szebb és méltóbb távozásom?’- az orvosa csóválta-csóválta a fejét. Mérte a pulzusát, ellenőrizte az állapotát, az ápolónőit kérdezgette, pihen-e, betartja-e az utasításokat, gyógyszerezi-e magát rendesen. Őt nem izgatta ezekkel.

– Én még szeretnék egy próbát a fellépés előtt az egész zenekarral! –

Nem figyelte az orvosát, a neves Anderssen Wislow rosszalló és aggódó viselkedését, sem a tárgyalását az ápolónőjével. Az utasításokat sem értette. Miről beszélnek? Megérkeztek a barátai, mind elkísérik. Szokás zerint rendelt  egy szegfűcsokrot mindig egy tisztelője. Úgy vonultak.  Amikor elérkezett az ideje, felöltötte a legendássá vált és hegedűshöz illő, mindig viselt, jellegzetesen rövid művészköpenyét a 70 éves Reményi. Hangverseny előtt így szokta. Barátai társaságában vonult a hangversenyterem felé vezető folyosón. ’Lehet, hogy a szívem gyengécske már, de a lelkem fiatal. Az ujjaim hajlékonyak, a kezemre sem panaszkodhatom.’  Háromezer ember foglalt helyet a San Franciscó-i zsúfolásig megtelt hangversenyteremben. Akkor is tapsolták, amikor fellépett a színpadra. Akkor is felállva tapsoltak, miután két-három darabot előadott. Kértek viváttal, hangosan ráadást is.

– Old Gloryt! Old Gloryt! Old Gloryt!- taps,taps, taps.

– Na ugye?- szól oda a színfalak mögé, ott várakoztak, izgultak és drukkoltak sikerének a barátok. Aggodalmasan törölgette szemüvegét Wislow.

– Hát nem csodálatos ez a közönség? Bámulatos! Az előadás a végéhez ért, a zárószám volt a briliáns pizzicato. Delibes Sylvia című balettjéből.

A közönség már az elején felállt, és jól látták, egyszercsak a néhány közismert és bravúros, technikai, virtuóz taktus után előrehajolt, mintha szeretne valakinek ott súgni valamit, egy zenésznek? Vagy  a karmesternek? Majd nagyon lassan arccal bukott előre. A zenekar, a karmester, a nézőtér elhallgatott. Percekig tartott a csend. Néma döbbenet. Orvosért kiáltott valaki, majd az egész terem, háromezer ember. Már nem segíthetett senki. Reményi Ede szíve megszűnt dobogni örökre.

A Kőszűz több évszázados női szoboralakja kinyújtott jobb keze gyakran megrongálódott, csonka az egy koszorút tartó kéz. Bal kezével a csípő magasságában ruházatát fogta össze. Megnéztem a képet: a szobor eredetijén ez a kéz is le van törve. Bal térdénél egy eléggé elkopott címer látható, a címerpajzsban háromszög alakban elhelyezett három bástyával. Lehet vár vagy város? A mellén szalagcsokorral díszített ruhába és gazdagon redőzött palástba öltöztetett nőalak, vállra omló hosszú hajjal. Fején a szüzességet jelképező koszorúval, félig nyitott szájával mintha kiáltaná az ellenség felé a talapzatára vésett, immár ismert szöveget. ’NEC ARTE NEC MARTE – Sem csellel, sem erővel!  Az apró részletek csak közelről láthatóak. Jól szemügyre vehetőek. A fennmaradt régi rajzok, fényképek, emlékek alapján. Tárgyak, szobrok, dokumentumok mesélnek. Régi, szép regéket. Örökséget.

A Kőszűz szíve majdnem meghasadt. Könnyezett. Könnyeket fakasztott. Legenda? Talán. Ha ennek részesei lehetünk, a múltunk megszentelt hagyományából,a tudásból merítünk. Érzésbe merülünk. Akarva-akaratlanul.  Tavasszal újra szippanthatunk éltető oxigént a mai ritkás levegőben. ’Isten áldd meg a magyart!’ Jogos büszkeséggel felidézve saját nemzeti hőseinket. Viszontagságos életüket az emberiség haladásáért, a szabadságjogokért vívott küzdelmekben a szétszóratás után is.

’A hagyományt nem ápolni kell, hisz nem beteg. Nem őrizni kell, mert nem rab. Hagyományaink csak akkor maradhatnak meg, ha megéljük őket!’

Sebő Ferenc

Adatforrások: L.-Bencsik Sándor: Nagy magyarok idegenben Móra 1971.

Mácza Mihály: Várostörténeti barangolások Komárom 2019.

Németh István: Múltra nyíló kapuk Komárom 2022.

Author: Fodor Ágnes

A szokásos módja minden első találkozásainknak, szerepléseinknek. Szerzőként, íróként udvarias gesztus, cselekvés és tény. Az Olvasó Közönség és az Irodalmi Rádió alkotói közössége, szerkesztői előtt Fodor Ágnes vagyok, szeretettel és tisztelettel üdvözlök Mindenkit Jász-Nagykun-Szolnok vármegyéből, a Tisza melletti élhető kisvárosból, Martfűről. Olyan kalappal köszönök, amely a sajátom és azt adhatom magamat bemutatva, ami a kosaramban van. Nem alakítva ki rangsort sem, mi elsődleges, másodlagos az utamon. Nem mellőzve a tradícióimat alkotói pályámról sem. Valami régi – valami kölcsön – valami új – valami kék. Ez a felépített terve bemutatkozásomnak. Adhatnék hatáskeltő, extravagáns és rendkívüli jelentőségű kezdést is, de az csak egy pillanatra érdekes. Kosaramból csak hármat-négyet engedek ennek: nyugalmazott irodalom-, és zenetanár, aki tíz éven át mellesleg irodalomelméleti és tudományos esszék írójaként kétszeres Jókai-díjas lett 2018-ban és 2023-ban, és háromszoros különdíjas, aki orgonista is. Leendő Olvasóim többségét nem szeretném ezzel kígyóbűvölni. Írásaimmal akarok jelen lenni továbbra is, csak a színük lett árnyaltabb, eredetibb és egyénibb. Szerepe van ebben a saját egyéni törekvéseimnek, szándékaimnak, a késztető, teremtő képzeletem szabadon engedésének novellistaként, elbeszélőként, regényíróként. Szerepe van ebben a gondviselésnek, mert még nem készültem el önmagam megteremtésével: a martfűi tollforgatóval sem. Praktikusan van szerepe ebben az Irodalmi Rádió „Novellák 2024” pályázatának, inspirációjának, két...