Valaki mondja meg

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy király és egy királyné. Volt nekik egy fiúk, akit Ambrusnak hívtak. Ambrus királyfi kíváncsi fiúcska volt, minden érdekelte a világon. Mire felnőtt, már csak egyetlen egy kérdésére nem kapta meg a választ. Milyen íze van az élet vizének? A királyi tudósok folyamatosan keresték, kutatták a választ, de nem tudták megmondani, milyen íze van az élet vizének.

– Édes fiam! – mondogatta az öreg király. – Hagyd ezt a bolondságot! Inkább azzal törődj, hogy mihamarabb megházasodj!

– Márpedig én addig nem nyugszom, míg meg nem tudom, milyen íze van az élet vizének! – kötötte az ebet a karóhoz Ambrus királyfi. Elhatározta, hogy elindul messzi tájakra, hátha valaki megmondja. Így is lett. A király és a királyné hiába marasztalta, ő hajthatatlan volt.  Magához vett egy zacskó aranyat, felnyergelte a legkedvesebb paripáját és egy szép napon elindult. Útja során sok városban, faluban megfordult, és kérdezgette az embereket: Milyen íze van az élet vizének? Választ azonban senki nem tudott neki adni. Történt egyszer, hogy az egyik fogadóban útját állta egy ősz, öreg apóka.

– Hallod-e, királyfi! Én ugyan nem tudok segíteni rajtad, de van a falu szélén egy kis viskó, abban lakik egy öregasszony, ő sokat tud a világ dolgairól. Menj, keresd föl, hátha tud neked segíteni.

Ambrus királyfi megköszönte a jó tanácsot, és elindult, hogy megkeresse a magányos kis viskót. Késő este volt már, mire odaért, de ő nagy bátran bekopogott.

Egy olyan vénséges vén anyóka nyitott ajtót, amilyet Ambrus királyfi még sosem látott. – Adjon Isten, öreganyám! – köszönt illendőképpen.

– Adjon Isten neked is, királyfi! Tudom ám, mi járatban vagy! – felelt az öregasszony. Behívta a házba és vacsorával kínálta, majd miután a királyfi jóllakott, ezt mondta neki: – Sajnos én nem tudom megmondani neked, hogy milyen íze van az élet vizének. Azért, mert még soha nem ittam belőle.

– Valóban – bólogatott a királyfi, – ha megkóstolnám, meg tudnám mondani, hogy milyen íze van. De hol találom az élet vizét?

– Menj keletnek hét nap és hét éjjel, akkor elérsz egy magas hegyhez, amelyet egy hatalmas, elvadult erdő borít. Az erdőben keresd meg azt a tisztást, ahol a legpompásabb vadliliomok nyílnak. A tisztás közepén van egy romos kút, abban találod meg az élet vizét.

Ambrus királyfi köszönetet mondott az öregasszonynak, majd másnap korán reggel elindult lovával keletnek. Csak vágtatott hét nap és hét éjjel. Megtalálta a hegyet, amiről az anyóka beszélt, de a hegyoldal olyan meredek volt, hogy oda bizony lóval feljutni lehetetlen volt. Így hát Ambrus királyfi gyalogosan folytatta útját. Kapaszkodott egyre feljebb és feljebb, a sűrű erdőben bolyongott, ösvényt azonban sehol nem talált. A fák és a bokrok egymás hegyén-hátán nőttek, indák tekeredtek a lábára, így nagyon nehéz volt továbbhaladnia. A fák recsegve hajladoztak és vészjósló hangokat hozott a szél, de Ambrus nem azért indult ilyen hosszú útra, hogy ilyen könnyen feladja. Ő bizony egyáltalán nem félt, elővette a kardját, és az útjába kerülő indákat, gallyakat és töviseket sorra lekaszabolta. Így ment ez hét nap, hét éjjel. A hetedik nap éjjelén fáradtan roskadt le a fűbe, majd hamarosan mély álomba szenderült. Milyen nagy volt az öröme azonban másnap, amikor felébredt és meglátta, hogy előtte egy hatalmas tisztás terül el. A tisztást olyan puha fű borította, akár a selyem, és ameddig a szem ellátott, telis-tele volt szebbnél-szebb vadliliomokkal. Nosza, hamar el is indult, hogy megkeresse a kutat, amely az élet vizét rejti. A tisztás közepén egy romos kutat talált.

Kételkedve hajolt át a kútkáván. Nézett lefelé a nagy feketeségbe, de egyszer csak ragyogó fényt látott megmozdulni a kút aljában. – Hahó! – kiáltotta. – Van ott valaki?

Ambrus királyfi maga is meglepődött, mikor a mélységből válaszoltak neki.

– Igen, itt vagyok! – hallatszott egy kedves, de szomorú hang.

– Ki vagy te, és mit csinálsz odalent? – kérdezte a királyfi.

– Az én nevem Viola – jött a válasz. – Én őrzöm ezt a kutat. De jobb, ha továbbmész, ha kedves az életed!

A királyfi tovább kérdezősködött és Viola elmesélte, hogy egy gonosz boszorkány elpusztította a szüleit, neki pedig megparancsolta, hogy őrizze a kutat.

– Miféle kút ez? – kérdezte Ambrus.

– Ez az élet vizének kútja. – válaszolta Viola. – A boszorkány gyakran iszik belőle, ettől olyan hosszú életű. Éjjelente eljön, hogy itt vagyok-e még. De ha téged itt talál, jajj neked!

Ambrus azonban csöppet sem ijedt meg. Megsajnálta szegény leányt és elhatározta, hogy kiszabadítja, bármi történjék is. Az erdőből összeszedte az indákat, hosszú kötelet font belőlük és leengedte a kútba. Viola felmászott a kútból, és amikor felért, a királyfi akkor vette csak észre, hogy a leánynak tündöklően fényes arany haja van. Tüstént beleszeretett a szépséges Violába. A leánynak is megtetszett a daliás királyfi, megölelték, megcsókolták egymást.

– Ha a boszorkány nem talál itt engem, éktelen haragra gerjed, és akkor végünk! – aggodalmaskodott Viola. De a királyfi megnyugtatta, hogy a boszorkány nem fogja észrevenni a szökését.

Éjjel a tisztáson meg is jelent egy szörnyűséges, vén banya. Sietve közelített a kúthoz, és belepillantott.  Az égen ragyogva világított a telihold, fénye a kút vizében tükröződött. A banya nem vette észre, hogy nem Viola tündöklő aranyhaját, hanem a Holdat látja. Megnyugodva távozott. Így ment ez még néhány éjszakán át. De pár nap múlva a Hold folytatta útját az égen, fogyni is kezdett, így nem segíthette tovább a szerelmeseket. A boszorkány egy este nem látta a fényességet a kút alján.

– Hé, te leány! Remélem, lent vagy, ahogy parancsoltam! – kiáltotta a kútba.  De mivel válasz nem érkezett, a boszorkány előrébb hajolt, hogy lelásson a mélységbe. Pár pillanattal később a roskatag kút szélei beomlottak. A hatalmas szikladarabok sorra hulltak a mélybe, magukkal sodorva a boszorkányt, aki a kútba esett. A sziklák örökre maguk alá temették a gonosz boszorkányt az éltető vízzel együtt.

Ekkorra a királyfi és Viola már árkon-bokron túl jártak, hét nap és hét éjjel meneteltek, amíg leértek a hegyről. Onnantól már a királyfi lován folytatták útjukat.  Újra csak hét nap, hét éjjel múlt el, és elérték a jóságos öregasszony házát. Oda betértek, hogy megpihenjenek. – Csak azt sajnálom, hogy nem kóstolhattam meg az élet vizét – mondta kissé bánatosan a királyfi. – Így már soha nem fogom megtudni, milyen íze van.

Viola ekkor mosolyogva egy üvegcsét vett elő és átnyújtotta Ambrusnak.

– Tessék, ezt a kútból hoztam. Ha megiszod, választ találsz a kérdésedre.

A királyfi azt sem tudta, hová legyen örömében. Óvatosan kinyitotta az aprócska fiolát és belekortyolt a kristálytiszta vízbe. Varázslatos érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, mintha friss, üde virágillatú hegyi levegőt harapott volna. A királyfi az üvegben maradt vizet az öregasszonynak nyújtotta, aki szintén megkóstolta. Így most már ő is egészséges lett, és hosszú élet várt rá. Másnap Ambrus és Viola tovább indultak a királyfi országába. A király és a királyné boldogok voltak, hogy fiúk épségben hazatért. Hát még akkor hogy örültek, amikor meglátták, hogy egy gyönyörűséges szép menyasszonyt is hozott magával. Hamarosan meg is ülték a lakodalmat. Ambrus és Viola sokáig éltek, szeretetben, boldogságban, békességben.

Itt a vége, fuss el véle!

Koncz Edit
Author: Koncz Edit

Koncz Edit az Irodalmi Rádió szerzője. Csak néhány éve kezdtem el meséket írni, mert azt éreztem, van bennem valami, amit meg kell osztanom másokkal is. Sokféle dolgot kipróbáltam, de végül az írásban találtam meg azt, ami boldoggá tesz. Azóta keresem a lehetőségeket, ahol megjelenhetek írásaimmal. Több alkalommal nyomtatásba került egy-egy mesém és online is jelen vagyok az egyik közösségi oldalon. Folyamatosan jelennek meg meséim a KORKÉP c. folyóiratban. Azt hiszem, lélekben mindig egy kicsit gyerek maradok. Szeretek rácsodálkozni az élet apró dolgaira. Meséimhez az ötleteket a körülöttem lévő világból merítem, leginkább a természetből. Az én esetemben teljesen igaz az, hogy: A téma a lábunk előtt hever, csak le kell hajolni érte! Egy apró virág, egy falevél, egy mókus vagy madár látványa gyakran meglódítja a képzelőerőm. De ha hallok egy érdekes szókapcsolatot, abból is születhet mese! A mesék segítenek nem elfelejteni, hogy bármi megtörténhet. Bármi lehetséges, ha hiszünk benne és teszünk érte. A mese maga a varázslat. Amikor egy gyermek mesét olvas, egy másik világ tárul fel előtte. Egy olyan hely, ahol bármi lehetséges. Azt gondolom, a mai világban nem csak a gyerekeknek van szükségük a mese csodájára, hanem a felnőtteknek is. Kívánok tehát mindenkinek csodás utazást a varázslatba!

Megosztás
Megosztás

2 Responses

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Kikelet

Kikelet   Házam előtt színes virágokban beköszöntött a tavasz, Aranyeső sárgállik a magnólia alatt. Piros tulipánok násztáncukat járják, Nárciszok, babarózsák a méheket kívánják. Lila jácintok

Teljes bejegyzés »

Húsvét reggelén

Tavaly húsvétkor esős, hűvös időre ébredtünk. Ez a versem akkor született.
Ezzel kívánok mindenkinek csodás húsvéti ünnepeket!

Teljes bejegyzés »

Feltámadt!

Feltámadt!   Feltámadt! – zúgja kő s az ég, a sír, mely zárt, most semmiség, a Halál arcán dermedt csend, s a gyűlölet se szóligent.

Teljes bejegyzés »

Aforizmák

Mindig is kedveltem a rövid, tömör, ám de bölcs mondásokat. Ilyenek többek között az aforizmák is. Természetesen nem tudok minddel azonosulni, ahogy a közmondásokkal sem,

Teljes bejegyzés »

Szegek

Harmadjára szólalt meg a kakas, mire a fiatal ács rászánta magát, hogy felkeljen. Egy darabig még az ágy szélén üldögélve bámulta a földet a félhomályban,

Teljes bejegyzés »