Rákönyökölök a tokaji Erzsébet híd korlátjára és gyönyörködöm a tájban.
Velem szemben a Bodrog, jobbról pedig a Tisza fut sietve. Bodrogközt úgy fogják közre ilyenkor árvíz idején, mint egy kövér virágcsokrot az ifjú gavallér izmos ujjai. A föld szinte kibuggyan az erős szorításból. Partot nem látni sehol, mivel azt a folyókra hajló lombok eltakarják. A víz folyik sebesen és viszi magával erőszakkal elrabolt utasait, ágakat, gallyakat, s egyéb hordalékot. A két folyó színe nem egyforma. Míg a kisebbik, a véznább sejtelmesen sötét, majdhogy nem fekete, addig a nagyobbik testvér régebben megénekelt szőke színét, sötét-sárgára festi a felkavart iszap.
Találkozásuk sem zökkenőmentes. Az erősebb Tisza itt-ott örvényeivel maga alá gyűri kisöccsét és a hídon túl, lefelé már sajátosan sárgás színében, egymaga rohan tovább, szélesebb vállal immár, újabb birokra várva.
Ha ismét a Bodrogköz felé tekintek, szemem sarkából látni vélem a Zempléni hegység előhírnökét, a Kopaszt, melynek világhírű szőlőjének nedve oly sok embernek hozott már gyógyulást, örömet, boldogságot és boldogtalanságot. A Bodrog mentén tovább utaztatva szemem az elhagyott kőbányára réved, mely nagy sebet ütött a hegyoldalban. Az emberi kéz máshol is hagyott nyomott e vidéken. A Bodrogköz csücskénél az egykori Rákóczi várnak se híre, se hamva. A vár romjait betemette az idő, no meg az a pár házacska mely ráépült. Egykor halászok telepedtek le ide, erre a festői helyre. A házakat innen a hídról nem lehet látni, csak az tudhatja, hogy létezik, aki volt már ladikkal a túloldalon.
Ötven-hatvan évvel ezelőtt még pezsgett ott az élet. Asszonyok a Bodrog partján mosták a ruhát zsírból főzött szappannal, és mángoroltak. A gyerekek ladikáztak, fára másztak, réten szaladgáltak, virágot szedtek, vagy ha az idő engedte, akkor fürödtek, úszkáltak a Bodrog és a Kis-Bodrog hűs vizében.
Kis-Bodrognak nevezik a helybéliek a folyónak azt az ágát, mely régen még az egykori várat volt hivatott védeni ellenségeitől. Ennek a víznek az útját kis zsilip zárja el, vagy éppen nyitja meg a vízszint függvényében. Ez a szerkezet mára már berozsdásodva, elhanyagoltan dacol az idővel. Nem úgy a töltés, mely már rég megadta magát a szomorú sorsnak. A messzire kanyarodó töltés, mely egykor látványosan szelte kétfelé a rétet, ki sem látszik már a mindent ellepő bokros gaz-tengerből.
A Bodrogban már régóta nem mossák a ruhákat, sőt fürödni sem nagyon tanácsos. A Tisza vizét sem isszák már közvetlenül, mert szennyezett, és jó, ha még fürödni lehet benne. A maiak körében már nem terjed a mondás, hogy „Ki a szőke Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza.”
A nap imádatával is csínján kell már bánni! A Jelenések könyvében leírt prófécia, a harag poharairól „…kiöntötte a poharát a folyókba…kiöntötte a poharát a napra, és megadatott neki, hogy gyötörje az embereket annak tűző sugarával” mára már egyértelműen beteljesedni látszik.
Szemeim lehunyom és képzeletben kiszőkítem a Tiszát, és Bodrogot. Kiírtom a gazt, s már látom is a réten legelésző teheneket.
A vízparton gyermekzsivaj. Asszonyok mossák hófehérre lepedőiket, s közben énekelnek. Gyermekek lubickolnak a vízben. Amott a Tisza partján megáll egy vándor, üres kulacsát megmeríti a folyó lágy vizében és jóízűen húz belőle egyet. Erősen süt a nap, de egy kopott posztókalap is megteszi napszúrás ellen.
Idős bácsi ül a parton. Hófehér bajusza alól eregeti a füstöt, melyet hosszú szárú pipájából csalogat elő. Az apókán fehér ing, egy kopottas, de tiszta kék nadrág és zakó, lábain fekete bőrcsizma. Csizmájának szárából görbekés nyele kandikál kifelé. Ezzel szokott fűzfavesszőt vágni kosaraihoz, melyeket néha rokonainak ajándékoz. Azt a kis ülőkét is ő fonta a két szilvafa közé, melyen ül. Jóságos arca van és huncut szemei. A vizet kémleli, mely oly sokszor adott családjának élelmet. Legnagyobb fogása élete során egy hatvannégy kilós harcsa volt, mely alig fért el a ladikjában. Huncutkás szemeit a túlpartra mereszti. Amott a hegyalja, híres szőlőjével. A tokaji bor, mely a borok királya, s a királyok bora. Ő is szereti.
A bácsika megpödri szép magyaros bajuszát és váratlanul rám tekint.
Meghökkenek, de nem akarom kinyitni a szemem, hisz oly szép itt minden, és ráadásul velem szemben ül a múlt homályából megjelenő drága nagyapám.
Autók dudálnak a hátam mögött, szaguk az orromba mar, és visszazökkent a mába. A Bodrog fekete, mintha már magát gyászolná.
Elszomorít, hogy nem a jelent, vagy a jövőt, hanem csak a múltat láthatom már olyannak, mint amilyennek az imént láthattam lelki szemeim előtt megelevenedni.
Author: Kónya István
Az Irodalmi Rádió szerzője. Fiatalabb koromban két kedvenc foglalkozásomat űzhettem, zenéltem és hajóztam. Később az írás vált kedvelt időtöltésemmé, így lettem a 90-es években öt éven át (sikeres pályázatom után) társadalmi tudósítója az angyalföldi Hírnöknek. Az összes számban megjelentek cikkeim, interjúim. Pár évvel ezelőtt Hollywoodi Richie álnéven adtam ki írásaimat magán- és hagyományos kiadásban is. Szeretem a humort, a rövid, pörgős írásokat melyek az én műveimre is jellemzők. Ezek után bizonyára nem meglepő, hogy egyik nagy kedvencem Rejtő Jenő.