Egyedül

  • Fagyos az est
    s vele fagy szívem.
    Nincs mi melengesse
    a komor sötétségben.

    Fennt a hold
    teli arccal néz le rám.
    Mintha lámpásom lenne
    e téli éjszakán.

    Kíméletlen,zord szél
    az arcomba vágja erejét,
    megfagyott sóhajom
    kristályporként fújja szét.

    És én csak megyek tovább
    úttalan utakon…
    Nyomokat hagyva
    friss,hófödte talajon.

    Nincs irány,sem szándék
    hova szìvesen eljutnék.
    Mert zavaros minden
    és Magamtól is elfutnék.

    Könnyeket ejtenék
    hullatnám sorra.
    De jéghideg pillantásnak
    nem ered patakja.

    Egyedül vagyok ,
    nincs ki kezem fogja.
    Egyedül maradok,
    míg fagyott szívem nem törik szilánkokra.

Tóth Mónika
Author: Tóth Mónika

Kedves Olvasók! Tóth Mónika vagyok Bács-Kiskun megyéből. Az írás és a versek mindig is fontos szerepet játszottak az életemben, gyerekkorom óta meghatározóak számomra. A versek világában találom meg azt a kifejezési formát, amellyel a legjobban tudom átadni érzéseimet és gondolataimat. Magam is írok verseket, de emellett nagy örömmel mondom fel más költők műveit is versklip formájában. Számomra ez a módja, hogy megosszam a szavakat és az érzelmeket, amelyek mások szívét is megérinthetik. Köszönöm a lehetőséget, hogy része lehetek ennek az alkotói közösségnek, és várom az együttműködést, a közös inspirációt, amely remélem mindannyiunk számára gazdagító lehet.

0
Megosztás
Megosztás

2 Responses

  1. Kedves Mónika!
    Nagyon szivenutottek versének sorai. Nagyon el lehetett keseredve, amikor ezeket a gondolatokat ilyen kifejezoen mondhatnam megragadoan szavakba öntötte. Én is átéltem már hasonló erzeseket ezért is tett rám ily nagy hatást műve.Gratulalok!

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Altatódal

Csillagos fenn az ég, dalokat zeng a rét. Könnye lehull, földre gurul, új életet igéz.   Felhőt ringat az ég, végtelen tengerkék. Illan bánat, fújja

Teljes bejegyzés »

Csupaszon

Vihar rántott a torkába, szótlanul burkolt magába. Lefújt egy félelmes árnyat, mosta arcomról a mázat, oldotta a durva kérget, mit rám ragasztott az élet.  

Teljes bejegyzés »

Csengő

Asztalomon, mint őr nyugszik az öreg csengő álmaim felett. Kopottas már külseje a sok-sok éves nap-hold ciklusoktól, De még éles csengése a boldog időknek mosolyától,

Teljes bejegyzés »

Alkonyodó pusztaság

Alkonyodik. Halkul a pusztaság, már pihenni készülődik. A selymes vízként szétterülő, éltető fény visszahúzódik. Némuló világ, mező, legelő, az ég is elsötétedik, S a távolban

Teljes bejegyzés »

Koronazár

Józsi arra ébredt, hogy a szemét égeti a nap. A kocsma bejárata előtt találta magát az árokban, és piszkosul el volt ázva. Majdnem annyira, mint

Teljes bejegyzés »