Életemben akadt néhány
Szívszorító pillanat.
Kiheverni alig tudtam,
A seb helye itt maradt.
Belém égett az örökre,
Mikor apám lelépett.
Anyám arca előttem még,
Ahogyan ő elképedt.
Nem fogadtam el sokáig
Merőben új helyzetet.
Idő kellett, megbékéljek,
Megvártam én pár telet.
Eltemettük az apámat.
Fogtam kezét szorosan.
Utolsó nap, hogy jöttem el?
Összetörten, romosan.
Megbocsátok az apámnak!
Bár hallaná, érezné!
Hogy ő mit és miért tette,
Megértem, ha kérdezné.
Mindig könnybe lábad szemem,
Ha felnézek az égre.
Kétszer ment el édesapám,
És hagyott itt elvégre.
Author: Wágner Judit
Wágner Judit vagyok. 59 éves budapesti lakos. Családi állapotom: 34 éve férjnél, 3 már felnőtt fiú gyermek édesanyja. Közgazdasági egyetemet végeztem, de a szakmámban nagyon rövid ideig dolgoztam. A tradicionális családi modellnél maradva, én a gyermekeim mellett itthon maradtam. Ma már, mivel a fiúk kirepültek, a háztartás maradt, és a hobbi. Az egyik a tenisz, melyet, gyerekkorom óta űzök. A sport életem mindennapos része. Szenior versenyeken, csapatbajnokságon veszek részt. Ami a másik kedvenc időtöltésem, és ami miatt valójában önöknek bemutatkozom, az a versírás. Nagyon érdekesen kezdődött. 5-6 évvel ezelőtt egy családi karácsonyozást rendhagyó módon terveztük megrendezni. Úgy, hogy mindenki adjon valamit elő a többiek előtt. Ez lehetett éneklés, hangszeres előadás, színház, mese olvasás. Mindenki kedve szerint választhatott. Én, mivel nem nagyon szeretek szerepelni, a vers írást választottam. A családról írtam rímbe szedve. Hát innentől kezdve, születésnapokra, más családi eseményekre, ballagásra az én ajándékom mindig egy személyes vers volt. Aztán már nem csak alkalmakra írtam, hanem csak úgy. A természetről, évszakokról, érzéseimről. Elkezdtem böngészni az irodalmi pályázatokat. Neki bátorkodtam beküldeni verseket a megadott témákra. Önökre is így találtam rá. Sorakoznak is a könyvek, melyekben verseim megjelentek önöknek hála. Valahogy rákeveredtem a poet.hu oldalra is, ahol már több ,mint 250 versemet töltöttem...
Egy válasz
„Mindig könnybe lábad szemem,
Ha felnézek az égre.
Kétszer ment el édesapám,
És hagyott itt elvégre.”
Nehéz és fájdalmas érzés. Az enyém nem hagyott el bennünket, de a gyerekeim édesapja igen, ezért ismerem ezt az érzést is.
Szeretettel: Rita