Változó tudat

• Jól állnak rajtad a virágok! – hallatszott a hálóhelyiségből egy erőtlen, női hang.

Misi egy unott pillantást vetett édesanyja szobájának irányába. Már megint kezdi – gondolta magában. Vajon meddig kell még elviselnie? Mikor lesz már vége ennek az őrületnek? Meddig kell még ezt az életformát folytatnom? Talán a keserűnek hitt halál édes ízéig? Elmélkedését a hálószoba nyikorgó ajtaja szakította meg. Odakapva a fejét, anyja esetlen termetének képe tárult elé. Semmitmondó arckifejezéssel vizslatta, mígnem megelégelte a semmittevést, felállt az étkezőasztaltól, majd otthagyva mosatlan tányérját, odalébecolt az előszobai tükör elé. Egy határozott, ámbár érzelemmentes fiú nézett vissza mélykék szemébe. Bárki, aki eddig az ifjú lelkének tükrébe próbált tekinteni, kísérlete kudarcba fulladt. Ugyanis érzelmei köré oly vastag védőfalat húzott, amit élő ember nem tud áttörni. A fiú megszakítva a szemkontaktust, felkapta a szütyőjét és kisietett az utcára, nyitva hagyva maga után az ajtót.

A délelőtti kellemes napsütésben sétált Kány végtelennek tűnő fő utcáján, mikor is egy váratlan füttyszóra lett figyelmes. Ismerősen csengett az éles hang Misi fülébe, evégett azon nyomban a zaj irányába iramodott. Nem telt bele sok idő, meg is találta a zörej forrását: egy délceg legény, szalmakalappal a fején, becses neve pedig…

• Üdvöz légy Zolta koma! Mi járatban erre, a nyár hátulsó végén?
• Jaj Misi, drága cimborám, mikor láttál te, rövid életem során, ilyen pazar délelőttön a szobámban henyélni? Kár lenne elfecsérelni egy effajta pompás napot!
• Teljes mértékben egyetértek, szerény személyem sem egy ágyhoz köthető egyéniség.
• Nosza, hadd halljam, miként van kedves édesanyád? – tette fel azt a kérdést Zolta,

melyet Misi ki nem állhatott. Inkább összeütközést kezdeményezne egy medvével, tudva, végkimenetele minden esetben pusztulás, mintsem, hogy választ adjon az ilyen, s hasonló tartamú kérdésekre.

• Hasztalan kérdésedre a válasz így hangzik: még hallik szíve dobogása – felelte már

közömbösebb hangnemben az ifjú. Válaszolhatott volna barátságosabban is, de nem tette. Beszélhetett volna bővebben is édesanyja állapotáról, de nem tette. Összerogyhatott volna mázsás súlyú terhei alatt, melyek vállain csüngenek, de nem tette. Elérzékenyülhetett volna a tehetetlenségtől, de nem tette. Ehelyett rideg lett, mint a téli hajnal. Visszafogott, mint a leszidott kisgyermek. Stabil, mint a fa, melyet erős gyökerei tartanak. Közönyös, mint a macska, mely táplálékláncunk csúcsának érzi magát.

Zolta észlelte, hogy barátja gondolatai már nem itt járnak, így hát ekképpen váltott témát:

• Nicsak! Mit látnak szemeim? Oh, drága cimborám, miféle kincseket rejt a kezedben lévő szütyő? – Misi felismerve a szituációt, miszerint jobb kedvre akarják deríteni,

apró mosolyra húzva a száját így válaszolt:

• Jelentéktelen életem legbecsesebb drágakövei, apró üveggolyók.

A két ifjú önfeledt játékba kezdett, minden percét kihasználva az utolsó nyári napsugaraknak, nem foglalkozva az életben lévő gondokkal.

Szeptember elseje mindig is egy olyan nap lesz a gyerekek körében, ami iszonyt, félelmet és szorongást kelt a piciny lelkükben. Pedig szegény dátum nem vétett semmit. Nem ő tehet arról, hogy az emberek erre a napra tették az iskola kezdését. De hát eme létfontosságú időpontot Misi sem felejtheti el. Ágyából kikecmeregve, célirányosan a konyha felé vette az irányt, ahol édesanyja már készítette neki a reggeli vajas kenyerét.

• Hogy aludtál Misikém? – kérdezte az asszony. Szavaiból csak úgy áradt a kedvesség.
• Naplementétől napfelkeltéig forgolódtam – felelte a fiú fagyosan, ám a nő elengedve

a füle mellett a nemigazán kedves választ, egy bögre forró kakaót tett gyermeke elé, majd visszafordult a pulthoz és folytatta a mosatlan tányérok tisztítását. Az ifjú egy ideig csak nézte, ahogy a nő, ki életet adott neki, az ő mosatlan tányérjait öblíti le vízzel, majd gyorsan elkapva a fejét megitta kakaóját, megette kenyerét, odaiszkolt az előszobába lévő táskájához és kisietett az ajtón, otthagyva mindent és mindenkit maga után.

Érzelmek. Sosem voltak Misi erősségei. Apja eltávozása után távolságtartóvá vált és a számára nélkülözhetetlen személyeket ellökte magától, beleértve édesanyját is. A tragikus eset után magányosan teltek mindennapjai, de nem bánta. Magányra volt szüksége, amit meg is kapott. Azonban oly mértékben hozzászokott ehhez az egyedülléthez, hogy már nem tudott, ámde nem is akart változtatni rajta. Ezt a helyzetet nagyban hátráltatta anyja megbetegedése. Újra előtört belőle az a fajta fullasztó fájdalom, amit aznap érzett, mikor édesapját végleg elvesztette. Így megelőzve a gyásszal járó kínokat, minden egyes nap egyre jobban elvágta magát anyjától, mígnem végérvényesen megszakította az érzelmi kapcsolatát szegény, tehetetlen nővel. Csakhogy az asszony ma reggeli kedvessége felébresztette a fiú, édesanyja iránt táplált érzelmeit. Ez megijesztette, mert tudja, ha valaki érzelmes, akkor sebezhető. És ő nem akar megsérülni.

Misi a tanulmányait az egy faluval arrébb lévő keresztéti iskolában fejleszti, 35 vele egykorú gyermek társaságában. Iskolatársaival jóformán sohasem kommunikál, kivétel ez alól Zolta koma, akivel ellenben néha beszélget. Ugyanakkor, ha az ember magának való, az jár némi előnnyel is. Minden figyelmét a tanulásnak tudja szentelni, nem zavarja meg különböző személyek hamis bájcseveje. Így hát nem meglepő, hogy a legintelligensebb tanuló, valamint az osztályelső az nem más, mint Misi. Egy szó, mint száz nyugodtan telnek a mindennapjai a keresztéti iskolakápolnában.

Az őszi levelek lehullásával ismét megjelentek a kopasz fák képei, melyek a tél eljövetelét hirdetik. Az eső kellemes cseppjeit felváltja az évszak uralkodó csapadéka, a ragyogó hó, mely alól előbukkan a növények királynője, a hóvirág. Egy meghittebb időszak veszi kezdetét, melyben még a legelveszettebb lelkek is megnyugvást lelnek.

• Hallod-e Misi cimborám, mekkorákat dobban az én szívem, mikor az ünnepekre gondolok? – fordult Zolta a barátja felé, aki a fehér útra nézve válaszolt neki:
• Hidd el nékem, kedves komám, az én szívem is ekképpen cselekszik, akárhányszor eszembe jut az a melengető érzés, mely ritkán környékezi meg lelkemet – felelte

szemében halovány csillogással. Az ifjúban a vágy a békés, örömteli életre akkora, mint kisgyermekben az anyja iránt táplált szeretete.

Hazaérvén a házba, melyet otthonnak hív, azon nyomban a szobája felé veszi az irányt, ám szerencsétlenségére ugyanabban az időben jött ki a másik helységből édesanyja, így pont összekoccantak és mindketten a földre estek.

• Bocsáss meg, drága Misikém! Tyúkeszű fejem nem gondolt bele, hogy fél 4 múltán már te is itthon lehetsz – kért elnézést az asszony, ki semmi rossznak nem volt

okozója. A fiú végignézett anyján, kinek arca be volt esve, bőre fehér volt, mint a hótakaró, mely a földet borítja, teste pedig oly sovány, hogy bordáinak domborulatai látszódtak vékony bőrén. Elesettebb látványt nyújtott, mint egy újszülött bárány. Misi észbe kapva feltápászkodott a padlóról, beviharzott szobájába, becsapta maga után az ajtót, így hagyva ott a földön ülő nőt.

• Romlik az állapota – hajtotta le fejét kimerülten, miközben nekidőlve az ajtónak

lecsúszott a földre. Gondolatai össze-vissza cikáztak, mint megannyi villám, mely a vihar ámulatba ejtő ékköve. Hirtelen oly nagy félelem fogta karmai közé, melyet legyőzni lehetetlenség. Azonban a fiú már jól ismerte ezt az érzést, így tudta, hogyan szökhet el előle. Hirtelen felpattant ülő testhelyzetéből, s egy szempillantás alatt fekhelyén termett várva, hogy elnyomja a békés, nyugodt álom.

A tél zimankós mindennapjait felváltja a tavasz derült, élénk világa. A fák fenséges lombkoronái megannyi tündérszép virággal díszelegnek a szellőknek, melyek kacérkodva az ágakkal suhannak fáról-fára, nem törődve a néhol útba eső kalapokkal, amiket szívesen löknek le az emberek kobakjáról. Éppen egy ilyen virgonc fuvallat bukkant rá Misi tökfedőjére is, aki apró mosolyra húzva a száját felkapta a homokból, leseperte és visszatette a fejére.

• Gyermeklelkű szelek – csóválta a fejét, majd a kertből jövő nesz irányába tekintett.

Az udvaron édesanyját pillantotta meg, ki éppen a krókuszt locsolta. Lenge tavaszi ruháját is megtalálták a pajkos szellők, de az asszony élvezve a játékot pörögni kezdett, míg el nem szédült és nevetve a földre esett. Misi arca megenyhült e bájos jelenet láttán, ámde mikor észrevette, hogy anyja felé fordul, s mosolyogva integetni kezd neki, arckifejezése komorrá vált, ezt követően pedig sarkon fordult és elindult Keresztéte felé.

• Mitől ilyen kedveszegett Misi cimborám? Hát nem látja mily csodásak a fák, virágok, s mezők? Bűn ilyenkor búval béleltnek lenni, én mondom barátom! – ekképpen szólt

Zolta, kinek szalmakalapja a tél végeztével ismét megjelent gömbölyű fején.

• Drága komám, kedvetlennek lenni nem nagy tudomány, ellenben kedvet csinálni már annál inkább keményebb dió. Mert lehetnek akármilyen pompásak a fák, elragadóak a virágok, káprázatosak a mezők, ha a lelked bús, s elveszett, ezek elenyészően hatnak rád – rúgott arrébb egy kavicsot lábbelijével Misi, amely pár méterrel odébb

repülve, halk koppanással jelezte, hogy földet ért. A madarak varázslatosan csiripeltek, a virágok pedig csak úgy illatoztak a két ifjúnak.

• Még mindig kint van? – kérdezte magától Misi, mikor a házuk elé ért. Anyja még

mindig a kertben foglalatoskodott. Bőrleveleket ültetett, azonban mikor meglátta a fiút felállt, s elindult az irányába. Amint odaért hozzá, ily módon szólt:

• Misikém, tudnál segíteni valamicskét nekem? Jól jönne egy támogató kéz – kérdezte

bársonyos hangnemben. Arcát, kezeit és lábait beterítette a föld. Ruhája piszkos volt. Ajkai vizet rég nem láttak. Kis idő után az ifjú így válaszolt:

• Nem kell néked pártfogásom – s faképnél hagyva édesanyját bement a házba. Nem

érti, miért csinálta ezt, hisz semmibe sem tellett volna neki segíteni. Ennek ellenére nem volt képes rá, mert olyan emlékeket idézett fel benne, amiket rég el akar felejteni, ám egyszerűen képtelen. Oly mélyreható sebet tépne fel vele, amire parányi szíve nincs felkészülve. Tán soha nem is lesz.

A kellemes hőmérsékletű tavasz után a forró, meleg nyár veszi át a stafétát. A napsugarak néhol már égető érzést keltve sütnek le a földön nyüzsgő emberekre. A növények elérik kifejlett állapotukat, később pedig termésüket kezdik érlelni. Elkezdődik a szünidő, melyet már megannyi gyermek várva várt. Csak Misi megy csüggedten haza, hiszen tudja, több időt kell töltsön édesanyjával, aki idő közben egyre rosszabb állapotban lett. Már nem jár ki a házból, szobájából is csak hébe-hóba lép ki.

• Drága cimborám, mik a terveid eme pompás nyárra? – érdeklődött Zolta, s egy

üveggolyót gurított Misinek, aki megfogva az apró tárgyat így felelt:

• Terveim nincsenek, ellenben egy kívánságom van – letette a gömb alakú üveget és

visszalökte barátjának, ki érdeklődve fürkészte játszótársát:

• Ki vele!
• Hogy soha ne érjen véget.

A nyár, mint minden iskolamentes időszak rendkívül hamar eltelt. Mire Misi észbe kapott újra a meleg évszak hátulsó végén találta magát.

Éppen hazafelé tartott Zolta komától, amikor elfogta egy szorongó érzés és valamiért egyre gyorsabban kezdte szedni a lábait. Belépve háza ajtaján anyját kereste.

• Anyja! Merre vagy? – kérdezte rémülten, ám választ nem kapott. Nem találta sem a

konyhában, sem a fürdőhelyiségben. Utolsó lehetőségként beszaladt édesanyja szobájába és megfagyott benne a vér. Ott feküdt. Mellkasa rezzenéstelenül állt. Nem lélegzett. Kezében egy papír. Misi odarohant az élettelen asszonyhoz, s sírva ráborult. Elvesztette. Végleg. Nem volt mellette, mikor szüksége lett volna rá. Cserben hagyta!

Felemelve fejét anyja mellkasáról, kisírt szemekkel, remegő kézzel vette el hideg kezei közül a papírt, amin csupán három szó állt:

• Tiéd szívem örökké!

Újra eljött a szeptember első napja, de már nem ugyanúgy, mint ez idáig. Hiszen egy lélek eltávozott közülünk, aki többé már nem jön vissza, valamint kinek hiánya fájni fog nem csak az embereknek, de a természetnek is, mert közénk tartozott.

Kány lakosai együtt temették el drága asszonyt, s a szertartás végeztével kettesben hagyták anyát és fiát, egy utolsó búcsúra. Misi összetörve rogyott térdre édesanyja sírja előtt, s a kezében szorongatott virágokkal így szólt:

• Jól állnak rajtad a virágok, anya!