Az új galéria

Végtelenbe nyúló kékség borítja most az eget,
Mint tükörsima víz a hatalmas óceán medret.
Napnak vakító sugara ragyogja be a tájat,
Fényárral öntve el zsúfolt várost és csendes falvat,
Dalra hívva megannyi kakukkot, fecskét s énekes pacsirtát.
"Hadd játsszon természet zenekara édes muzsikát,
Keltse fel alvó erdőket, zöld takarós mezőket,
Város közepi parkot is, a csendes menedéket!"

De bizony egy városban mástól zengett ma az élet,
Más hírnóta kérlelte utcára az embereket,
Nem pedig a természetnek gyönyörű adománya,
A tőle kapott nyári nap, mint az ő ajándéka.
Képgaléria nyílt meg az óriás főtéren,
Egy kicsi, ám de mégis oly díszes, szép épületben,
S szélesre nyílt kapukkal vár minden kíváncsi szemet,
Érdeklődő, újdonságra már régen vágyó lelket.

De nem látni magas hegyeket, virágos mezőket,
Se erős hősöket, dicső nemzeti győzelmeket.
Nem vetett senki se vízfestékekkel képvászonra
Tanító üzeneteket a világi gondokra.
Falakon embereknek büszke, szép pillanatai,
Dobogó kövek, homokos tengerpart látványai,
Alattuk gyakran semmit mondó szavak üzenetei,
Örömnek, dicsekvésnek lélekig zengő hangjai.

Egyszer csak a faajtókon belép egy ifjú lélek,
Képek szemei elé tárnak megannyi víg percet,
S rövid álmából ébredezni kezd benne démona,
Mely oly gyakran fájdalma karjaival szorongatja,
Miközben fülébe újra s újra halkan suttogja,
S így a feje közepében megfogan gondolata:
„Mit gondolsz, mégis mit érhetsz te őhozzájuk nézve,
Parányi porszem, mely beszáll minden ember szemébe!”

Pedig minden ember egy fénylő csillag fenn az égen,
És aranykoszorúja neki is ugyanúgy lészen,
Mely egyaránt világosságot ad a sötétségben,
Gyönyörűséget a legnagyobb gyönyörtelenségben.
De sajnos mindez csak halovány a maga számára,
Ki mélyre mindezt nehéz kősziklákkal elássa,
Vagy más ember azt fekete lepellel eltakarja,
S gyengített erejét élvezettel tovább rombolja.

S leküzdve a magát romba döntő szavalatait,
Kétségekkel tele tűzdelt jövő gondolatait,
Elballag némán e kiállításnak otthonától,
Az önszigornak, lelke lenézésének házától.
„Nem érek én biz kevesebbet ezen embereknél,
Csekélyebbet levegőben szálldogáló porszemnél!
E gyalázó szellem nem ver bennem otthont örökké,
Megvan nékem, mi tesz engem vidámmá s büszkévé!”

Author: Kazup-Nagy Máté

Köszöntöm az olvasót! Kazup-Nagy Máté vagyok, fiatal középiskolás diák, amatőr költő. Általános iskola óta írok verseket, és a mai napig az egyik kedvenc szabadidős tevékenységem, elfoglaltságom. Nem egy művem már megje- lent különböző antológiákban, amelyek mai napig mind sikert jelentenek. Verseimnek legfőbb témája a feltörő érzelmek rímekben való megfogalmazása. Az ember élete során sok mindent megtapasztal, akár az önfeledt örömöt, mely a csillagokig képes felrepíteni, vagy a mélyről feltörő fájdalmat, csak hogy egy-két példát megemlítsek. Számomra ezeknek versbe öntése egyrészt megnyugvást jelent, másrészt később a műveket elővéve és újból elolvasva könnyen fel tudom idézni azokat a pillanatokat, amelyek nagy hatással voltak rám. Ezen kívül a tájversek is közel állnak hozzám, hiszen akár egy őszi kép, vagy egy borongós téli nap is képes érzelmeket előhívni. Innen is köszönöm a családomnak, barátaimnak és tanáraimnak a bíztatást és a támogatást, valamint az Irodalmi Rádió szerkesztőségének, hogy tagja lehetek az alkotó közösségnek, és remélem, hogy a verseim elnyerik az olvasók tetszését!